Etiópiai tudósítónk jelenti 4.

Sok olyan élményben volt részem, amivel nem könnyű megbirkózni. Teljesen máshogy kell hozzáállni a világhoz itt, hogy ezek az élmények a helyükre kerüljenek.

És teljesen máshogy kell hozzáállni az itteni világhoz, ha tényleg segíteni akarunk, és nem rombolni. Mert a legjobb szándék és legnemesebb cél mellett is hatalmas károkat tudunk okozni a helyi lakosság életében. És mindeközben még el is hihetjük magunkkal, hogy tulajdonképpen mi jót cselekszünk. Egészen közelről volt szerencsém végignézni, kívülről egy ilyen akciót.

Múlt héten egy messiáshívő-zsidó közösség orvosai tartottak egyhetes ingyenes vizsgálatot és kezeléseket, a mi szállásunk közvetlen közelében. Ezt a rendezvényt évente megtartják, több harmadik világbeli országban is.

Már hetekkel az orvosok érzekése előtt lépten-nyomon helyiek jöttek oda hozzánk, és gyógyszert kértek, sorolták a panaszaikat, vagy egyszerűen érdeklődtek, hogy mi vagyunk-e az orvosok, és ha nem, akkor mikor jönnek. Egyik reggel nagy éneklésre ébredtem, az amerikai filmekből ismert gospel, és héber nyelvű dalok. Az erkélyen kinézve pont ráláttam a szomszédos ház kertjében felállított, emberekkel tömött sátorra. Az utcán kígyózó sorok álltak.

Mintha egy show-műsor közepébe csöppentem volna,

bár még nem értettem teljesen, hogy miről szól ez az egész. Estére elcsöndesedett a környék, de ez csak a felszín volt: az „orvosok hetén” több száz ember töltötte az éjszakákat a szabad ég alatt, nem tudom, hogy mit és mikor ettek vagy ittak. Ültünk a házunkban, kint szakadt az eső, és nem tudtunk mit csinálni: nem tudunk még annyi teát sem készíteni, hogy mindenkinek jusson. Adhatunk-e csupán pár tucat embernek teát, amikor több százan vannak odakint?

Sok kérdést vetett fel bennünk ez az akció, a mi projektünk helyességével is kapcsolatban.

 

Hogyan lehet segíteni, úgy hogy ne ártsunk?

Vajon ha az orvosok egy ember életét megmentik ezzel az egész herce-hurcával, akkor már megérte a szenvedés, a fölélesztett és földbe tiport remények, amiket keltettek?

A projektünk vakokkal is dolgozik. A vakok szövetségéből vagy 15-20 ember együtt ment az orvosokhoz, a velük foglalkozó önkéntesek az egész napot velük töltötték, mire sorra kerültek. Sokan úgy mentek oda, hogy „Talán holnapra látni fogok!” És a végén kaptak egy napszemüveget. Az egyik gyengén-látó tanárnak a szemvizsgálat utána megmondták, hogy romlott a szeme, 7-8 dioptriás. És a kezébe nyomtak egy 5 dioptriás szemüveget: ez maradt. Húsz évig hordott egy 6 dioptriás szemüveget. Végül a mi (farandzsi!) önkénteseink intézték el, hogy legalább egy ugyanolyan dioptriát kapjon, mint amit eddig hordott, és ne gyengébbet.

Az akció utolsó napján pár másik önkéntessel együtt én is odamentem megnézni közelről, hogy mi is történik. Természetesen soron kívül mentünk be – hiszen farandzsik vagyunk! Hamar kerítettek mellénk valakit, aki körbevezet minket. Először a sorok logikáját mutatta be. Megkérdeztük, hogy mindenki, aki itt van, kap-e kezelést, sorra kerül-e? „Nem”, hangzott a válasz, „Úgyhogy még sötétedés előtt el kell hagynunk a helyszínt, mert utána veszélyes lesz”. Összeszedtem magam, nem válaszoltam, és nem is hagytam őket faképnél.

A kezelések nagyrésze a házban folyt, előtte volt felállítva a sátor. A sátor három részre oszlott: várótér és kezelések; majd ha ezen túlestek az emberek, akkor kötelezően egy 20 perces egészségügyi oktatáson vettek részt; végül pedig

félig kötelezően mehettek az imasátorba,

ha kiscsoportos térítés folyt. Előzőleg ott járt önkéntesektől hallottunk már az egészségügyi oktatásról, így gondoltuk, azzal kezdjünk.

A sátor előtti sorban ült három gyerek az árvaházból, ahol dolgozom. Az egyik kisfiú az én szakkörömre (dráma) jár. Fogászati kezelésen voltak: mindegyikük kezében egy-egy fogkefe. A két lány viszonylag jól nézett ki, viszont a kisfiúnak (nevezzük most Joszefnek) kihúzták a fogát. A pulóverét felhúzta egészen az orráig, és látszott rajta, hogy mennyire meg van ijedve – valószínűleg nem gyakran jár fogorvosnál, így elég traumatikus élmény lehet számára egy foghúzás.

Az előadást vele együtt hallgattuk végig. Elöl egy amerikai nő beszélt, közben nagyokat nevetett, és láthatóan meg volt róla győződve, hogy legalább olyan fontos munkát végez most, mint egy messiás. Elég halkan beszélt, nem nagyon hallottam, egy etióp nő tolmácsolta, azt meg nem értettem. Ez már a sokadik előadás lehetett, az amerikai nő belefásulhatott, egy-egy (szerinte) vicces mondatot mondott, majd az etióp nő vagy egy percig beszélt. Ahogy elnéztem a közönséget,

nem túl sok információ jutott el hozzájuk,

elég minimálisan vették figyelembe a kulturális különbségeket (egy 50 éves falusi nőnek hiába beszélnek a parazitákkal és bélférgekkel fertőzött vízről, úgysem érti; a gyerekek pedig éppen mással voltak elfoglalva). Joszef pont előttem ült. A három gyerek egyedül volt, valószínűleg idekísérték őket, és a kezelés végén pedig értük jöttek. Nem láttam még gyereket ennyire egyedül a világban, mint Joszefet, ahogy ült előttem magába roskadva. És láthatóan mindenhol jobban akart lenni ebben a pillanatban, mint ezen az érthetetlen előadáson, ahol ha valaki megnyikkan, a helyi asszisztensek rögtön csendre intik az illetőt.

Az előadás után az emberek nagy része – köztük a három gyerek is – finom határozottsággal az imasátorba lett irányítva. Mi szabad akaratunkból mentünk oda. Bent köszöntött minket a közösség vezetője, aki viselkedéséből ítélve meg volt győződve róla, hogy itt ő a messiás. A két lány „meglógott” a térítés elől, Joszefet beültették az egyik kiscsoportba. Ahogy ő is „szabadult”, elindultak a kijárat felé. Oda akartam menni hozzá, hogy egy kis lelket öntsek belé. Ahogy odaértem, éppen szintén finom erőszakkal tuszkolták ki őket a kapunk. Ahogy Joszef meglátott, kétségbeesetten rám mutatott: majd talán én, a farandzsi, tudok rajta valahogy segíteni, megmenteni, akármi, vagy hogy bent várhassák meg, amíg értük jönnek, nem tudom. Annyi kétségbeesés, félelem, zavarodottság és fájdalom volt a szemében, hogy megszakadt a szívem! Megöleltem, próbáltam neki pár biztató mondatot mondani, meg hogy hétfőn várom, találkozunk a szakkörön, de nem bírtam sokáig. Az egész hely, ahogy történtek ott a dolgok, a felsőbbrendűség érzet, Joszef… Visszamentem a többiekhez, látták rajtam, hogy milyen állapotban vagyok. Az egyik lánnyal gyorsan hazamentünk, én annyira zokogtam, hogy két órán keresztül nem bírtam abbahagyni.

Hogyan segítsünk jól? Vajon ez a hét megérte? Biztosan akadtak emberek, akiken ez nagyon sokat segített. De olyanok is, akiknek ez csak rontott a helyzetét. Etiópiában az emberek nem használnak fogkefét, hanem egy bizonyos

botot rágcsálnak fogkefe helyett.

Mivel nincsenek hozzászokva, a fogkefe véresre sérti az ínyüket. Ha valaki hazavisz innen egy fogkefét, akkor azt nyílván mindenki használni akarja. Etiópiában még mindig 5% körül van az AIDS fertőzöttek aránya. És innen nem kell tovább magyaráznom.

A következtetés? Az nincs. Nincsenek helyes vagy helytelen válaszok. Kérdések vannak. És érzések.