Etiópiai tudósítónk jelenti 3.
Kisvári Kinga pszichológus, akit már megismerhettek a Szombat szerzőjeként, egy izraeli önkéntes csoporttal három hónapra Etiópiába utazott, onnan küldi tudósításait lapunknak.
Farandzsi
2013. augusztus 18. Gondar
Ma városnézésen voltunk délelőtt, és meséltek nekünk az ország történelméről is.
Egy kicsit sikerült átéreznem a várost, de még mindig a saját valóságomban élek. Itt mások a játékszabályok, itt más a valóság, ez egy másik élet. Más a szegény és a gazdag fogalma. Egyszerűen másképp működik az élet.
Mi, önkéntesek, nagyon jól élünk a helyi viszonyokhoz képest. A hét nagy részén van folyóvizünk és áramunk. Mondjuk most speciel folyóvizünk nincs. Egyelőre még csak egy ideiglenes házban vagyunk, a héten költözünk át a szomszéd házba, ami a végleges lesz. Vizet ma csak a másik ház udvaráról tudtunk hozni vödrökben, azzal húzzuk le a vécét. Már felkészítettek minket arra, hogy lesz olyan időszak, amikor egyáltalán nem lesz víz egy-két napig… A végleges ház egyik csapján van vízszűrő, azt a vizet lehet inni. Amióta itt vagyunk, még csak kétszer volt rövid vízszünet abban a házban.
Áramszünet még csak egyszer volt, az is csak pár órára. Megszokjuk, nem baj. Azt hiszem, mindent meg lehet szokni, gyorsabban is, mint gondolnánk. Itt nem szabad beledobni a vécébe a papírt. És nem lehet csalni, mert akkor nekünk büfög a vécé, főleg ha éppen nincs víz és le sem tudjuk húzni… Mellesleg a vécépapír itt luxusnak számít. Az etiópok nagy része egyáltalán nem használ vécépapírt. Ez a nyugatiak kiváltsága, éppen ezért nagyon sokba kerül. 32 guriga 400 birr, ami kb. 4800 Ft!
A városban rengeteg utcagyerek van. Ez egyike azoknak a dolgoknak számomra, amit nem tudok feldolgozni. Utcagyerek?! Igen, olyan utcagyerek, aki az utcán lakik, és abból él, hogy fél birrért (6 Ft) megméri valakinek a súlyát, vagy rágógumit árul, vagy cipőt mos. Egy részük valamelyik családtagjával van az utcán, egy részük viszont egyedül. Számukra minden nap küzdelem a túlélésért. És számukra mégis ez a valóság.
Azt tanultuk, hogy nem szabad nekik pénzt adni, sőt lehetőleg semmit, mert ez csak súlyosbítja a bajt. Az adományokat inkább velük foglalkozó szervezetekhez kell eljuttatni, akik megfelelően tudják elosztani.
Nagyon nehéz kérdés, hogyan lehet, hogyan kell segíteni rajtuk. Nem feltétlenül a legevidensebb út a legjobb. Egyelőre nem tudok erről többet mondani, mert még csak most ismerkedem a világnak ezzel a szegletével, ezekkel a problémákkal. Még én magam sem értem őket.
Ahogy megyünk az utcán, mindig egy-két gyerek körénk csapódik. A csoportból már mindannyian tudunk pár szót amharául, a gyerekek néha angolul, így szóba elegyedünk velük. Legtöbbjük egy számunkra szokatlan tartózkodó közvetlenséggel jön oda. Ha már egy pici bátorítást lát, rögtön elkapják a gyerekek a kezünket, megölelnek. De itt az ölelés is mást jelent. Hisz nem ismerjük egymást, most lát először, miért ölel meg? Mert én vagyok a farandzsi, akitől pénzt vár, a túlélése zálogát? Mit keresünk mi itt, mi a dolgunk? Az egész világ egy nagyon törékeny egyensúlyban van, és nem tudom, hogy melyik lépésünkkel borítjuk föl az egyensúlyt, és melyikkel billentjük helyre.
Mi önkéntesek, akárhogy is megtanulunk amharául, akármennyire is megtanuljuk a kultúrát, akkor is farandzsik maradunk. És ezen nem változtat semmi. Óvatosan kell lépkednünk ebben a globális porcelánboltban, hogy ne váljunk elefánttá, vagy éppen összetört porcelánná.
Viszonylagos
2013. augusztus 19.
Bridge of Hope Children’s Home, Ethiopia, Gondar.
Ez a hely álomszép. Zöld és növények és friss levegő és nagy tér és kis kuckók. Modern, felszerelt. Egy más világ egy más világban. Egy buborék. Egy csoda.
18 évig. És utána? Hatalmas pofonként érkezik a való világ. Sokunkban felmerült kérdés, hogy egy ennyire buborék vajon tényleg jó-e a gyerekeknek? Hiszen annyira más és nehéz világ vár rájuk odakint. Mindent megadni, de mi a minden? Ha csupa jó szándékból és szeretetből csupa jót adunk, azzal tehetünk-e rosszat?
Az árvaházhoz tartozik egy farm is, ami kettős célt szolgál. Egyrészt a gyerekek dolgoznak rajta, hogy megtanulják ezt is, másrészt a Tenprogram (amin részt veszek) egyik projektjeként példa-farmot létesítünk, azzal a céllal, hogy a hagyományos és modern mezőgazdaság ötvözetére tanítsuk a környező farmból érkezőket.
Mielőtt tovább megyek, pár szóval elmesélem, hogy kerültem pontosan Etiópiába. A Jewish Agency (Szochnut) non-profit alszervezete futtatja a Tenprogram nevű programját a világ egyre több pontján. A program része a Tikkun Olam-on alapuló projekteknek: célja a világ jobbá tétele, a zsidó értékek értelmében, ezért ezek a programok tanulást és szakmai segítséget is magukba foglalnak az önkéntesek felé. Tenprogramok egyelőre Izraelben és Etiópiában futnak, az Indiai program pillanatnyilag szünetel, és további országokban tervezik a program elindítását.
Etiópiában több projekt közül lehet választani, ezekről már tettem említést: Yenega Tesfa (főleg utcagyerekek, vagy volt utcagyerekek), Kedusz (vakok iskolája, ez később bővülni fog egyéb korlátozott gyerekekre is), Nala (higénia és betegség-megelőzés oktatása) valamint a földművelés a Bridge projektje, amiben én is részt veszek.
Eddig az etióp Tenprogram fő projektje a helyi zsidó közösség alija-felkészítése volt, így a többi projekt kevesebb figyelmet kapott. Mivel az etióp alija befejeződőben van (hetek kérdése), ezért a többi projekt most kezd igazán alakot ölteni, kiforrni. Egyfajta átmeneti, identitás-kereső időszak ez az egész gondari Tenprogram életében.
Mint a többi projekt, úgy a miénk is eléggé kialakulóban van még. Egyikünk sem képzett mezőgazdász a csapatban, a koordinátorunk sem (bár ő azért eléggé ért a dologhoz). Így együtt tanulunk. Menthetetlenül naiv vagyok. Újra és újra megdöbbenek és elkeseredek, hogy tényleg úgy működik a világ, ahogy. Ha az emberek tudják, hogy a föld kizsákmányolása hosszú távon mennyire káros, akkor miért teszik mégis tönkre azt? Ha tudjuk, hogy a kis mezőgazdaságok mennyivel jobbak hosszú távon mindenki számára, akkor miért tesszük tönkre mégis azokat? Hiába tudom, hiába hallottam milliószor, hogy mennek a dolgok, mindig megdöbbenek: ha tudjuk, hogy rossz, amit teszünk, miért tesszük? De mint mondtam, nagyon naiv vagyok. Ezért újra és újra „elfelejtem”, hogy sok ember számára a pénz mennyivel fontosabb, mint az élet. Újra és újra hiszek benne, hogyha megtanítjuk az embereket arra, hogy nem szabad kizsákmányolni a természetet, akkor a homlokukra csapnak, és azt mondják: „miért nem szóltatok hamarabb,hogy nem jó így? Mostantól másképp lesz!”.
Talán pont a naivitásom miatt vagyok itt Afrikának ebben a különös szegletében. Biztos vagyok benne, hogy lehet tenni azért, hogy jobb legyen a világ. Hiába ábrándulok ki akár naponta, hiába kapom folyton a pofonokat, hamar elfelejtem azokat. Új újra bízom benne, hogy ha tényleg tenni akarunk, és ha tényleg teszünk, akkor képesek vagyunk változtatni. Akkor képesek vagyunk a Tikkun Olámra.
