Erőnk és énekünk az Örökkévaló

 

Gondolatok a Women of the Wall aktivistáinak múlt heti tömeges letartóztatása kapcsán

Pár hete zsinagógákban világszerte olvastuk a Besáláh hetiszakaszt, melyben a Tóra egyik leggrandiózusabb és legismertebb történését élhettük át újra: az egyiptomi szolgaságot maguk mögött hagyva ekkor kelnek át őseink a kettéválasztott Sás-tengeren. Nem győznek hálálkodni e csodáért: ezt meg is éneklik, ez a Sirát háJám, a tenger éneke – egy gyönyörű dal, amiből sokunk kedvenc sora így hangzik: „Ozi v’zimrát Jáh, vájhili lisuá” – Erőm és énekem az Örökkévaló, ő lesz nekem segítségül.

De nemcsak hálaénekként szolgálhat ez a sor, kihívás előtt állva biztatóerővel is bír… A Women of the Wall jogvédő szervezet vezetője, Anat Hoffman rabbi is ezt énekelte, mikor letartóztatták 2012 októberében, amiért hangosan merte imádkozni a S’má Jiszráélt a Nyugati Falnál (közismert nevén: Siratófalnál). A vád: a béke megzavarása. Következménye: erőszakoskodás, földön-vonszolás, meztelenre-vetkőztetés, egy prostituálttal és egy autótolvajjal egy cellába való zárás. (Az izraeli rendőrség szóvivője, Mickey Rosenfeld szerint Anat Hoffman ezen állításai „nem pontosak és nem helytállóak” – a szerk.)

A Women of the Wall (A Fal Asszonyai) névre hallgató szervezet tagjai 1988 óta küzdenek a nők szociális és jogi elismeréséért a Nyugati Falnál, a Kotelnél. Havonta legalább egyszer, többek között ros hódeskor (újholdkor) tartanak Tóra-olvasással egybekötött ünnepi istentiszteletet, tagjaik nagy része kipát és tálitot visel – és ezzel semmi gond nincsen a világ vallásos zsidóságának 60%-át felölelő, Magyarországon is dinamikusan növekvő reform vagy a szintén jelentős konzervatív zsidó körökben, de sajnos az Izraelben az 1948-as szekuláris-ortodox status quo megállapodásnak köszönhetően egyeduralkodó (ultra-)ortodox vallási irányzat ezt sem tolerálja.

Az imádkozó nőket a biztonságiak jobb esetben csak megalázzák – lásd pl. Sarit Horwitz, konzervatív női rabbinövendék esetét, akit elmélyült ima közbe szólítottak föl arra, hogy a tálitját sálszerűen fonja a nyaka köré, hogy ne nézzen ki imaköpenynek és mikor ennek a fiatal lány nem tett eleget, a biztonsági erőszakkal tette ezt meg.

Rosszabb esetben azonban, mint például az előbb említett októberi napon vagy idén hanukakor – a vallásszabadság ünnepén! –, letartóztatják az imádkozókat. Így történt a múlt héten is, amikor tíz nőt, köztük két amerikai rabbit, vittek be zárkába „az adott helynél meg nem engedett ruhadarabok viseléséért”. Ám csak azután tartóztatta le őket a rendőrség, hogy a progresszív hívőknek és a sajtó munkatársainak nagy része eltűnt: adódott mindkettőből bőven, ugyanis a Falnál az eddigi legnagyobb egaliter istentisztelethez, melyen több száz zsidó vett részt, nagy médiafigyelem mellett hat veterán is csatlakozott azok közül, akik 1967-ban fölszabadították a Falat.

Akkor a zsidókat onnan kitiltó arab katonáktól kellett fölszabadítani, most a harediktől. S ekkor még nem is szóltunk a fizikai bántalmazásoktól, amiket az aktivistáknak a gátlástalan ultra-ortodoxoktól kell elszenvedniük évtizedek óta… Holott a Kotel szerepe pont a zsidóság egyesítésében rejlene, nem a megosztásában: az egykori Szentélyt körülölelő fal nyugati oldala évszázadok óta a zsidók első számú zarándokhelye, miután ez volt található legközelebb a Szentély legféltettebb terméhez, a Szentek Szentjéhez, ahol a frigyládát őrizték.

Az izraeli hatóságok a konfliktus kapcsán mindössze ennyit tudnak kipréselni magukból: de hát provokálták a vallásos zsidókat hitük gyakorlása közben! Kérdem én: ezek a nők nem zsidók? Nem vallásosak? Nem hitüket gyakorolnák? Főleg, hogy van már gyakorlata az izraeli hatóságoknak szent helyek megosztásában, pl. a ciszjordániai Hebronban található ősatyák sírjánál, ahol felváltva imádkoznak muszlimok és zsidók (mind a mai napig, az 1994-es mészárlás ellenére is, amikor egy telepes épp Mekka felé leboruló muszlimok tucatjait mészárolta le).

Eddig annyi előrelépés történt e állami diszkrimináció ügyében, hogy 2003-ban az izraeli kormány a Koteltől térben elzárva lévő Déli Falat, a Robinson boltív néven ismert részt ajánlotta föl az egaliter közösségekben imádkozók számára. Ez addig csupán múzeumi területként funkcionált, 2004 óta azonban a „másodrangú zsidók” imahelye – nekem ott, a jesivám diákjaival és tanáraival együtt imádkozni mindannyiszor felejthetetlen élmény volt, de ha ők nincsenek velem, valószínűleg sose jutott volna eszembe, hogy itt davenolni szokás, körülnézve a régészeti feltárásokra emlékeztető terepen inkább azon csodálkozik az ember, hogy hova tűntek innen a turisták.

Nem könnyítik meg a progresszív cionisták dolgát az izraeliek, az ziher. Márpedig a szekuláris zsidók mellett mi, modern vallásos emberek vagyunk a gátjai annak, hogy Izraelből teokrácia váljék. Nem a fundamentalisták fogják megvalósítani Herzl Tivadarnak az Altneuland (Ős-új ország) című művében lefestett plurális, szekuláris, vallási kérdésekben is liberális zsidó államát.

Ma már nem éljük a kettéválasztott tengerek és egyéb csodák korát; aligha jön holnap egy forgószél, hogy fölkapja az összes haredit (meg ilyet nyilván nem is kívánunk): de a remény egy szekuláris, azaz a zsidóság minden irányzatát egyenlően kezelő Izraelre – hogy a Talmud gondolatával éljek – bennünk marad, amíg lélegzünk.

S vannak biztató fejlemények: a nyáron örülhettünk a hírnek, hogy elismerték az első reform és konzervatív rabbikat Izrael Államban, köztük az első női rabbit, Miri Goldot, és az állam vállalta, hogy az ő fizetésükről is gondoskodik az ortodox rabbiké mellett (noha eddig nem teljesítette ezt a ígéretét sem). Addig pedig, amíg a teljes egyenlőség megvalósul, és Izrael nem szűnik meg az ultra-ortodox zsidók játszóterének lenni, hanem valóban minden zsidó országa lesz, erőnk és énekünk az Örökkévaló…

A szerző a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség vezetőségi tagja.