Erec és az amcsi Galut

Amerikai zsidóság és a jobbratolódó Izrael

1989 nyara volt, Rosh Hanikra a helyszín, Izrael határa a tengerparton Libanonnal, már egy ideje autózgattunk brit barátaimmal, Ralph-fal és Anne-nel Galileában, miután vagy egy hetet lógtunk Jeruzsálemben Amosz Oz öccsénél Talpijotban. Aludtunk egy éjszakát Nazaretben egy angol csajnál, nem olvasok arabul, de az egyszerű ház illusztrációi legalábbis intifadista, ha nem dzsihadista szimbólumokat villantottak. Jártunk a Golanon, átnéztünk Szíriába, láttuk a Beaufort-kastélyt a libanoni túloldalon, amit még a Jeruzsálemi Királyság keresztesei építettek vagy hétszáz éve, és akkor nem is tudom, hogy Hadad őrnagy pufferzónája volt épp, vagy a siíta Amal milícia műveleti területe, esetleg már ott pipiskedett Naszrallah Hezbollahja. A kép szempontjából ez mindegy. Ugyanis a kép a lényeg, a képben megnyilvánuló szimbólumérték, kínai típusú kifejezőerő. Hagyományos viseletű drúz férfiak jöttek át a határátkelő szemipermeábilis membránján, mi nem akartunk átkelni, csak néztük őket, a burnuszokat, fehér fövegeket, a lassú, türelemmel viselt processzust. Két helikopter körözött a tengerparti határátkelő környékén, a rotorzaj fontos eleme volt a hangulat srófolásának. Az AJC (American Jewish Congress) busznyi küldöttsége kolbászolt a környéken, csattogtak az optikai zárak, sok helyen kapta a fényt az ezüstnitrát. Délceg fiatal IDF-katona állt a vártán, az AJC-csoport leginkább vele szelfizett, bár ez a fogalom e formában akkor még nem volt ismerős. Szabrénak, Izraelben született, barnabőrű, széfárd hátterű katonának néztem, atlétikus fiatalembernek, aki megfélemlíthetetlenül őrzi Erec határát. Az AJC-küldöttség pedig pont úgy nézett ki, mint Woody Allen életműve Coney Island-i darabjainak szereplői. Hajcsavarós nénik, elhízott férfiak AJC-feliratú fehér Surda-sapkában fordultak egymás felé a szabre katona meglapogatása után, a férfiak elképzelésem szerint a hašeki mondattal – „Elzalébn, Elzalébn, hát látod, milyen okos a te kis Nátánod” (In: Švejk) – fordultak hitvesükhöz, mármint hogy jól költötték el a Cahal (IDF) támogatására az adóleírásukat.

A hetvenes évek végének („Let my people go” – lásd a korabeli 10 sékelesen Golda Meir portréja alatt az idézetet) az amerikai Jackson-Vanik törvény által kikényszerített szovjet zsidó emigrációja inkább Amerikát célozta, mint Izraelt, oda a Szovjetunió felbomlása környéki kivándorlás idején nőtt meg a forgalom. Magam is láttam Kisinyovban az utcán kígyózó, legalább ötszáz emberes sort az izraeli bevándorlási hivatal előtt 1992 tavaszán; egy ott felbérelt fixer és tolmács, az akkor 17 éves Zwi Schwartzman azt mondta nekem, hogy egy álma van az életben: izraeli katonának lenni. Az amerikai zsidóságot 5-6 millió főre teszik, de a mai Izrael diehard támogatói sokkal szélesebb réteget jelentenek.

A támogató viselkedésmód persze nem csak a brooklyni Flatbush vagy Ocean Parkway kispolgári, alsó-középosztályi lakóira volt egykor jellemző, hanem az amerikai akadémiai világ zsidó értelmiségére, New York-i és Los Angeles-i művészekre, bankárokra, nagyvállalkozókra, iparbárókra is. Demokrata alapon, baloldali cionistán, az 1948-as ENSZ-határozattal együtt csengve, kétállami megoldásban gondolkodva, békepártian. Az amerikai zsidó értelmiség egyik ismert személyisége a kiváló Leon Wieseltier, a washingtoni The New Republic irodalmi szerkesztője, aki 1990-es gyakornokoskodásom idején egy közösen elköltött ebéden hosszan érvelt amellett, hogy számára személyesen milyen fontos, hogy palesztin élettársa van – csakúgy, mint a Londonban élt trockista magyar zsidó filozófusnak, Krassó Miklósnak, miként az Eörsi István írásművészetéből ismerhető. A személyes életben is megélt megbékélés iránya ez.

Izrael alapításakor baloldali ország volt, amennyiben az egyenlőségalapot baloldali értéknek vesszük, márpedig mit vegyünk baloldali értéknek, ha nem éppen az egyenlőségalapot. A korai cionizmus bundista gyökerei a kibucok közösségeinek protohippi kommunái, a mosávok (állami mezőgazdasági termelőegységei) és a Hisztadrut (szakszervezeti) vállalatai mind szocialisztikus gondolatok voltak. Ez a baloldali gondolat 1995. október 5-én tört meg a Cion téren, ahol politikai rendezvényen egy zsidó szélsőséges, Jigal Amir meggyilkolta Jichak Rabin miniszterelnököt. Azóta, hol miniszterelnökként, hol az ellenzék vezetőjeként Benjamin Netanjahu az izraeli politika meghatározó személyisége, aki most, az április 9-i választások után ötödik miniszterelnöki ciklusát kezdi éppen. Hosszú idő ez és nem csak egy hetvenéves állam esetében. Erre, a Netanjahu-érára az izraeli társadalom a háborúk és intifádák után megcsömörölve jóval nyitottabbá vált a radikális megoldásokra. A telepesek mozgalma sem függetleníthető Meir Kahane tevékenységétől.

Az 1932-ben Brooklynban született Meir Kahane 1971-ben alijázott, ezenközben Amerikában robbanóanyaggal való visszaélés miatt öt év felfüggesztettet kapott, később Izraelben az általa alapított Kach párt képviselője lett a Knesszetben. Az ortodox rabbit és szélsőnacionalista politikust 1990. november 5-én érte utol Manhattanben az arab merénylő golyója, de szellemisége a legtöbb mai izraeli radikális jobboldali pártra, és a telepes-mozgalomra hatással volt és van. Ha lehet ilyet mondani izraeli összefüggésben, akkor Meir Kahane az izraeli szélsőjobboldalnak olyan szellemi sarokköve, mint mondjuk mai NERnyik „kultúrideológusoknak” Csurka István. Kahane rabbi pártját, a Kach-ot majd az ebből kivált Kahane Chai-t ugyanúgy a terrorista szervezetek listáján találjuk, mint mondjuk a Da’esht (ISIS), a Hamaszt vagy az Al-Kaidát. Kahane vadnyugati életfilozófiája, westerneken szocializálódott amerikai, valamint az 1991 utáni posztszovjet kivándorlás kozákhajlamú bevándorlói radikalizálták a telepesmozgalmat. A mai Izraelben Kahane szélsőségesen arabgyűlölő, rasszista, erőszakimádó eszméi egészükben nem elfogadhatóak, de az utóbbi időben növekedett az ideológiája bizonyos részei iránti fogékonyság. (A mai Ocma Jehudit vezetője, Michael Ben-Ari a Kahane által alapított Kachban szocializálódott, annak gyenge választási eredmények miatti elenyészése, illetve terrorlistára kerülése és Kahane halála után új szervezetet alapított.)

 

 

AIPAC

PAC, azaz „politikai akcióbizottság” sok dolgozik Washingtonban. Ezek bejegyzett lobbiszervek, ha a magyar állam által busásan megfizetett, de minimális haszonnal dolgozó Connie Mack nem egy az alkonyatba belelovagoló magányos texasi cowboy lenne, hanem szervezet élén végezte volna nagyívű munkáját, akkor ő is PAC lett volna. Egy ilyen PAC az AIPAC is. America-Israel Public Affairs Committee. Amiről edzett antiszemitának rögtön a cári titkosrendőrség, az Ohrana által konstruált Cion Bölcsei, egy davosi buli vagy a Bilderberg-csoport, a szabadkőművesség, mint olyan – vagy korunk öntudatlanul is Csurka Istvánon iskolázott hazánkfiának szinte óhatatlanul Soros György is eszébe juthat. (Az észbejutás szépséghibája ugyanakkor, hogy Soros György világszerte közismerten rossz viszonyt ápol az izraeli hivatalossággal.)

Amerikának Izrael „NATO-n kívüli szövetségese”, sőt. Az állam alakulásánál persze egyetértően az Egyesült Államok is ott ült az asztalnál, de nem számított kiemeltebb szövetségesnek, mint mondjuk az új állam fegyvereinek zömét szállító Csehszlovákia. 1956-ban, a szuezi-háborúban Izrael aktív szövetségesei Nagy-Britannia és Franciaország, az oldschool gyarmatosítók voltak, míg az USA tiltakozott az akció ellen. Amerika és Izrael szövetsége a hatvanas években erősödött, és a hatnapos háború (1967) után vált mindkét ország külpolitikai alapelvévé. Közös védelmi-technológiai fejlesztések, hadgyakorlatok, komoly összegű katonai segélyek jellemzik ezt a viszonyt, olyan kémügyek sem tudták megingatni, mint az Izraelnek kémkedő amerikai Jonathan Pollard ügye a múltban, vagy a kínaiakkal közös technológiai fejlesztés éppen szóban forgó ügye a haifai kikötőben. Az Izraellel kötött szövetségnek bal-, és jobboldali, demokrata és republikánus barátai egyaránt vannak. A demokrata oldalhoz tartozik nagy többségében az amerikai akadémiai világ, a judaizmushoz intellektuálisan, érzelmileg kötődő zsidó-amerikaiak jelentős része, de ne gondoljuk, hogy az érzelmi Izrael-barátság afféle „zsidó ügy”: a republikánus oldalt erősítő karizmatikus keresztény egyházak, melyek dandárja az amerikai Délen és Középnyugaton virágzik, eltökélt Izrael-barátságukban verik a demokratákat. A republikánusok szélsőségeseinek – Tea Party mozgalom, a Breitbart és Steve Bannon – támogatói között is feltűnnek olyan roppant gazdag (zsidó) üzletemberek, mint a Koch fivérek vagy Rebekkah Mercer, akik sokat tettek Trump megválasztásáért, de jelenleg Izrael feltétel nélküli támogatóinak tömegét a keresztény teleevangelisták hívei adják, tömegesen látogatnak a Szentföldre, Jézus cselekedeteinek helyszínei alig bűvölik jobban őket, mint az Ótestamentumért való rajongás.

A demokraták elkötelezettségének újabb réseit vette észre Ilhan Omar, 2018 novembere óta demokrata képviselő a Kongresszusban, szomáli-amerikai, az első muszlim nő, aki hidzsábban pózol a Capitoliumon. Ő tematizálta a két ország viszonyát, vette támadásai célpontjául az AIPAC-et, mely véleménye szerint politikusokat fizet le Izrael érdekében hozott szavazatokért. Hogy ezt Ilhan Omar „jó amerikaiként” teszi-e, vagy egy vagy több külhatalom érdekében, azt nem tudjuk.

BDS (Boycott, Divestment and Sanctions)

 Ilhan Omar és más újonnan feltűnt fiatal balos demokrata nők sokszor a BDS (Bojkott, Tőkekivonás, Szankciók) mozgalom elveit elfogadva indulnak a politikusi pályán. A katari születésű, hosszan az Egyesült Államokban élt palesztin Omar Barghouti villamosmérnök hozta létre a BDS-t, aki ugyanúgy az egyállamos megoldás híve, mint az utóbbi időben az izraeli jobboldal, azzal az aprócska különbséggel, hogy az ő szekuláris „egyállama” magában foglalná Izraelt és a „területeket”, egyenlő jogokat biztosítva a zsidó és az arab lakosságnak. Demográfiailag könnyen belátható, hogy bár Izrael az utóbbi 30 évben 5,5 milliós országból 9 milliós lett, ám a népességnövekedés erősen korlátos, míg a Barghouti-féle koncepcióba a külföldi menekülttáborokban élő palesztinok is beletartoznának. Izrael „zsidó államként” való meghatározása és ennek mostani alkotmányos megerősítése persze előrevetíti az izraeli jobboldal által propagált, a West Bank teljes vagy részleges annexióját előirányzó politikát. Amiben Bibi Netanjahu és Trump kéz a kézben jár; Trump nagy ajándéka Bibinek a választási kampány során az volt, hogy az USA elismerte a Golan-fennsík izraeli annexióját. Aki járt már a helyszínen, az pontosan tudja, hogy milyen stratégiai megfontolás a Golan elfoglalása; nem kell Szun-cének vagy Clausewitznek lenni, hogy belássa az ember: erről a magaslati pontról akár csak közepes tüzérségi eszközzel is vígan belőhető egész Észak-Izrael, akár Haifáig. Trumpról még életében megemlékezett Izrael, már van róla elnevezett villamosmegálló Jeruzsálemben, a követségköltöztetés miatt, nagyon kérdés, hogy az annexiós politika milyen eredményt hozhat.

A Kék-fehér koalíció, Benny Gantz volt vezérkari főnök és Jair Lapid korábbi jól ismert tévészemélyiség centrista pártja volt a Netanjahu vezette Likud fő ellenfele a választáson, és popular vote-ban meg is verte a Likudot. Csakhogy Bibi okos, már előre tudta, hogy neki meglesz a koalíciója – meg is lett. Hogy ez mennyiben a saját érdeme, és mennyiben Trump segítségéé, és mennyiben a Hamaszé (minden Szderótra, Askelonra, vagy akár Tel-Avivra Gázából kilőtt rakéta Netanjahut segítette) az vitakérdés lehet, de hogy lesz határozottság a közeljövő izraeli politikájában, azt vegyük biztosra.

 

 

Választás után

Elege-e van a világnak a centrizmusból? Nem a centrizmus teszetoszasága vitt-e oda, hogy a század első ötöde-negyede nacionálpopulista autokraták grundja lett, hogy Putyin, Erdoğan, Salvini, Orbán ligáiban vagyunk kénytelenek focizni? Hogy erre valamilyen neo-szélsőbal lesz a válasz? Amitől már előre erős a félelem az antiszemitizmus frontján, lásd: Jeremy Corbyn.

Ha Izrael belefut a teljesen jobboldali-szélsőjobboldali állam paradigmájába, az veszteség. De egy dolog biztos: az izraeli ügyekben elkötelezett, a morál és a túlélés dilemmáján morfondírozó, baloldal Amerikában működik. Az amerikai zsidóság túlnyomó többségében Demokrata párti, kérdés, hogy a demokratákon belüli BDS-támogatók és a populista nacionalista jobboldaliság (Bibi) között ez a vaskos és fontos réteg hogyan talál helyet. (Az Izraellel fenntartásokkal viselkedő Obama elnöksége idején is évi 3,8 milliárd dollár volt a közvetlen segély a zsidó államnak.) A szűkebb és a tágabb régió komoly változások küszöbén, mint 2011-ben, Algéria távoli, Szudán már nem annyira, Irán tovább fenekedik, és az egy négyzetméterre jutó őrültek száma talán még Ká-Európánál is magasabb Ká-Keleten.

Kemény idők jönnek.