„Én az amerikai zsidó közösségbe tértem be”

Bedő Viktória Svédországban született ’56-os magyar családban, Budapesten nőtt fel, és most New Yorkban rabbihallgató. Arról kérdeztük, hogyan ment végig ezen az úton, és hogy látja kívülről és belülről egyszerre a zsidó közösséget és a közösségi intézményeket.

Hogy jutottál New Yorkba és oda, hogy negyedéves rabbihallgató vagy? Mesélsz erről az útról?

Svédországban születtem, apukám szülei ’56-os magyarok. Kétéves voltam, amikor hazaköltöztünk Magyarországra, és bár Göteborgban is magyarul beszéltünk otthon, kicsit azért mindig idegennek éreztem magam. Az egyik általános iskolában, ahová jártam, pár srác megállás nélkül zsidózott és cigányozott. Egyszer odamentem az egyikükhöz, és azt mondtam neki, hogy így nem beszélhet más emberekről. Köpött egyet a földre, és azt mondta, »büdös zsidó, takarodj innen«. Onnantól kezdve mindenki azt hitte, hogy zsidó vagyok, ami csak azért volt ironikus, mert sem a származásom, sem a vallásom szerint nem voltam zsidó. A szüleim egyébként katolikusok, de nem nagyon kaptunk vallási oktatást otthon. Később kerültem a Lauderbe, de nem azért, mert zsidó iskola, hanem mert nyitottabb iskolát kerestünk nekem.

Ott kerültél közelebb a zsidósághoz is?

Valamennyire vonzott a vallás, érdekelt a hagyomány és a régi szövegek. Nagyon szerettem a Laudert, sőt, még Szarvason is voltam, de nem mondanám, hogy a Lauder miatt lettem zsidó. Szekuláris volt az iskola, ott nem beszéltünk a Tóra erkölcsi értékeiről például. A zsidósághoz akkor kerültem közelebb, amikor egy évet Seattle-ben tanultam, és akinél kint laktam, zsidó volt. Vele kezdtem el zsinagógába járni, s bár eleinte fogalmam sem volt, mi történik körülöttem, az emberek nagyon segítőkészek és befogadóak voltak. Nem minden konzervatív közösség ilyen Amerikában, de Seattle különleges hely. Ami igazán magával ragadott, az a közösségi érzés és a Tóra-tanulás intellektuális élménye volt. Hihetetlenül izgalmas volt sorról sorra elemezni a szöveget, amelyről tudjuk, hogy szent, de meg kell próbálnunk megérteni, mit mond nekünk, mit jelent a kortárs olvasónak. Még abban az évben, 17 évesen betértem ebben a Seattle-i konzervatív zsinagógában.

Ezt követően milyen volt hazajönni?

Amikor röviden érzékeltetni szeretném a magyar zsidó közösséghez fűződő viszonyomat, azt szoktam mondani, hogy én az amerikai zsidó közösségbe tértem be. Amerika után két évet éltem Magyarországon. Biztosan tudtam, hogy én zsidó vagyok, és ezt az utat fogom követni, a kérdés csak az volt, hogy hol találom meg a helyet, ahol befogadnak. Sokat jártam a Sirályba, a Maromon keresztül pedig létrehoztunk egy egalitárius, hagyománytisztelő közösséget, a Dor Hadast, ahol nagyon jól éreztem magam. Ugyanakkor megpróbáltam beilleszkedni a mainstream zsidó közösségbe is. A Lágymányosi körzetbe jártam, mert az volt sétatávra otthonról. Elsősorban az volt nehéz, hogy senki nem vette komolyan a tudásomat és az érdeklődési körömet. A hívek közül néhány szókimondó, befolyásos férfit irritált minden, a nőkről vagy a nemi egyenjogúságról szóló párbeszéd, így rengeteg elutasításban volt részem. Egyébként Zolira (Radnóti Zoltán, a zsinagóga rabbija – a szerk.) ez nem volt jellemző, és mára biztos a közösség tagjainál is másképpen van ez, de akkor még az is ellentmondásosnak számított, hogy a nők énekelhetnek-e. Pedig azért az elég alapvető dolog, hogy a közösség tagjai együtt énekelhessenek. Ez nehéz időszak volt, de sokat tanultam belőle és örülök, hogy éltem Magyarországon is zsidóként.

Mit tanultál ebből az időszakból?

Többek között azt, hogy a változás lassú folyamat, és nem lehet csak úgy bejelenteni, hogy én itt feminista zsidóságot fogok produkálni. Ez ilyen módon nem működik, nem csak Magyarországon, máshol sem. Ma már nem így kezdenék hozzá. A másik dolog, ami nagyon feltűnő volt, a magyar zsidók folyamatos, nosztalgikus múltba révedése és az elképzelés, hogy a holokauszt előtti világot élesszük fel.

Szerinted ez a múltba révedés megváltozhat?

A jelenlegi helyzet szerintem nem fenntartható. Ha a neológ közösségek túl akarják élni ezt a századot, ha azt akarják, hogy maradjanak híveik és legyen legitimitásuk, akkor muszáj változniuk. Most nemcsak a női egyenjogúságról beszélek. Az igazi kérdés tulajdonképpen az, hogyan tudunk olyan vallási és közösségi életet szervezni, amely kapcsolódik a hívek életéhez, leköti, érdekli őket. A szervezett közösségnek is kell változnia, a Mazsihisznek például több olyan kezdeményezést kell befogadnia és támogatnia, amelyek nem a valláshoz kötődnek, mivel a magyar zsidók jelentős része nem vallásos. A legfontosabb, amire az intézményrendszernek rá kell eszmélnie, hogy létezik szekuláris, kulturális zsidó élet, amelyet támogatni kell. Fontos megérteni, hogy a zsinagóga csak egy része a zsidó életnek, de önmagában nem minden.

Ez szerinted lehetséges úgy, hogy Magyarországon nem a zsidó közösség tagjai tartják fent a közösség intézményeit?

Ez egy strukturális dilemma. Egyfelől ideális lenne, ha nem az adófizetők, hanem a hívek tartanák el az egyházakat Magyarországon, a zsidó közösség vallási életét is beleértve. Ugyanakkor attól félek, hogy ez még messze van, ezért az első lépésnek annak kéne lennie, hogy a Mazsihisz a jelenlegihez képest kibővíti, mely szervezeteknek és kezdeményezéseknek juttat forrásokat. Bár a zsidó közösség az egyik legprogresszívebb része a magyar társadalomnak, még így sincs kultúrája az adományozásnak, vagy annak, hogy az egyén vállaljon felelősséget a közösségéért.

Térjünk egy kicsit vissza a te utadhoz. Magyarország után Izrael és ismét Amerika következett, ahol ma is élsz. Izraelben már tudtad, hogy rabbi leszel?

Nagyon fiatal korom óta éreztem, hogy van valamilyen spirituális elhivatottság bennem, de mikor elmentem jesivába Izraelbe, még nem fogalmazódott meg bennem, hogy rabbi szeretnék lenni. Sőt, amikor judaisztikát tanultam Amerikában, egészen az utolsó évemig meg voltam arról győződve, hogy akadémiai pályát fogok választani. Ekkor viszont arra jöttem rá, hogy a saját spirituális életemnél fontosabb, hogy másokat szolgáljak. Úgy éreztem, hogy sokkal jutalmazóbb volt, amikor másokkal lehettem, amikor másokat taníthattam. Ekkor döntöttem úgy, hogy rabbi leszek.

Mit mondanál most annak a srácnak, aki gyerekkorodban lezsidózott?

Már akkor is, amikor lezsidóztak, egyfajta büszkeség fogott el, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, nem vagyok zsidó. Azóta sok mindenen mentem keresztül, csináltam egy ortodox betérést, és nagyon sok ellenkezéssel és ellenerővel küzdöttem meg a zsidó közösségen belül és azon kívül is. De nagyon büszke vagyok arra, hogy zsidó, vallásos zsidó és magyar vagyok. Életem végéig foglalkoztatni fog, hogy a különböző identitásaimat hogyan tudom egyensúlyba hozni, tehát hogy nőként, zsidóként, vallásosként, magyarként, betértként, most pedig lassan már amerikaiként, hogyan tudom a legteljesebb életet élni.

A beszélgetés a Szombat folyóirat és a Mozaik Zsidó Közösségi Hub együttműködésében készült interjúsorozat része. (x)

Kapcsolódó cikk: Bedő Viktóriát rabbivá avatták – New Yorkban