Én, a zsidó

Hosszú ideig úgy lehetett érzékelni, hogy a zsidóság és a vészkorszak témái nehezen, és kevesek számára válnak a magyar irodalomban megközelíthetővé. Az utóbbi évtizedben mintha változni látszana a helyzet. A történelmi múlt miatt továbbra is súlyos témák ezek, de mintha az írók felszabadultabban, kíváncsibban, másrészt dacosabban nyúlnának hozzájuk, és a téma bekerült az irodalmi közbeszéd fókuszába. Egyetért-e helyzetértékelésünkkel, vagy vitatja azt? Hogyan látja a jelenséget, és milyen okoknak tudható be, ha van változás? – kérdeztünk írókat, irodalmárokat, filozófusokat.

A körkérdésünkre adott válaszok közül korábban Beke Zsoltét, Demény Péterét, Király Kinga Júliáét, Láng Zsoltét, Molnár T. Eszterét, Szerbhorváth Györgyét és Szécsi Noémiét olvashatták, ezúttal Vajda Mihály filozófus válaszát közöljük.

Hogy az utóbbi évek irodalmában a zsidó téma minden feszélyezettség nélkül megjelenik-e, arra igazából nem tudok válaszolni. Az az érzésem, hogy igen, de ez csupán egy érzés, amelyet tényekkel nem tudnék alátámasztani.

Amit tudni vélek, az az, hogy általában sokkal nyíltabban beszélünk manapság a zsidókérdésről, mint néhány évtizeddel ezelőtt, aminek számos oka lehet – azt hiszem. Én a magam részéről sohasem éreztem nehéznek beszélni a zsidóságomról, ha szóba került. Nem feszengtem – feszengjenek mások, ha nekik ez kellemetlen.

A külső meghatározottságokat, melyek sokak feszengéséhez hozzájárultak, éppen csak említeném – közismertnek tekintem. Természetesen a dolog összefügg a soával, amiről a felszabadulás után nemigen volt szokás beszélni. A zsidók is hallgattak, a környezett is hallgatott. Minthogy a felszabadulás idején magam csupán tíz éves voltam, nem jutott eszembe feltenni a nagyon is kézenfekvő kérdést: Miért nem beszélünk arról, ami történt velünk, amit tettek velünk? S persze azt sem kérdeztem, hogy vajon milyen nyomokat hagyott a zsidókban, bennem is, üldöztetésünk. A hallgatás mintegy „természetessé” vált, s majd mindenki úgy csinált, mintha ez lenne a természetes. Amikor már felnőttem, akkor sem jutott eszembe visszatérni gondolatban a történtekhez. Mással voltunk elfoglalva; építettük azt a világot, melyben ilyesmi nem fordulhat többé elő. Még azt sem akartuk észrevenni, hogy a szocializmus építésének számunkra magától értetődő volta mögött igenis azok a bennünk nagyon is mélyen ülő sérelmek rejlettek, melyeket „elfelejtettünk”. Mire aztán ráébredtünk, hogy a szocializmus-kommunizmus ilyen ígéreteiből sem lett semmi sem – az antiszemitizmus hol ebben, hol abban a szocialista országban felütötte a fejét – fontosabbnak tűnt a szocialista építés „hibáinak” elemzése, mint a múlt megértése.

Ami engem magamat illet: minthogy a felszabadulást követően személyemre vonatkozóan alig-alig találkoztam antiszemitizmussal, sikeresen elfojtottam magamban emlékeimet. A rémes emlékekről, melyek azért a láger-élményeknél (lásd mindenekelőtt Kertész Imre Sorstalanságát) sokkal kevésbé voltak rémesek, kicsit később. Először két olyan történetet mesélek el, amelyek azt mutatják, hogy mennyire látszat-naiv voltam a soá-élmények sikeres elfojtásának eredményeképp.

Megírtam már itt-ott, hogy vegyipari technikumba jártam. Jóllehet már az első osztályban rájöttem, hogy engem a vegyészet a legcsekélyebb mértékben sem érdekel, nyugodtan leérettségiztem a vegyipariban. Két osztálytársammal voltam jóban, mi hárman voltunk az osztály legjobb tanulói. Az osztálytársak többsége bennünket csak az „okosoknak” nevezett. Csak már jóval a rendszerváltás után, egy érettségi találkozón árulták el nekünk, hogy számukra az „okosok” a „zsidókat” jelentették. Nem voltak a fiúk sem annak idején, sem az érettségi találkozó idején antiszemiták. Ha azok lettek volna, nem tudtunk volna minderről beszélgetni. Annak idején persze már azért sem, mert nem csupán illetlenség lett volna kimondani ezt, egyenesen tiltott volt. Arra már én hívtam fel a figyelmüket, hogy nemcsak mi voltunk zsidók az osztályban. De a többi zsidógyerek nem tűnt fel. S persze magam is csak az osztálytalálkozó idején gondoltam végig, kik is voltak zsidók az osztályban. Akkortájt az elfojtás eredményeképp eszem ágában sem volt olyasmire gondolni, hogy vajon kik a zsidók közöttünk. A kilencvenes években pontosan tudtam már. Még a buta zsidót is sikerült utólag felismernem. A találkozón a többiek azon a véleményen voltak, hogy azok szerintük nem lehettek zsidók: a zsidók okosak.

A másik történet (nemcsak az elfojtás, hanem a magam hülyeségének bizonyítéka is): A hatvanas években az MTA Filozófiai Intézetének munkatársa voltam. Legjobb barátaim-kollégáim (zsidók, de ezt a tényt is csak később regisztráltam) meggyőztek róla, hogy be kell nekem is lépnem a pártba, minden lényeges kérdés ott dől el (!?). Meggyőztek. De a felsőbb pártszervek nem akartak felvenni, mert Róth elvtárs szerint (a kerületi pártvezetés munkatársa) volt évfolyamtársaim, akiket megkérdeztek, úgy vélik, hogy én nem lennék méltó a párttagságra. Vajon nem antiszemiták ezek? – kérdezte tőlem Róth elvtárs. Nekem ez persze eszembe sem jutott. Minthogy viszont Róth elvtárs nemcsak engem, hanem a pártbizottságot is meggyőzte róla, hogy bizonyára így áll a helyzet, felvettek. Hogy nem sokkal később majd kizárjanak.

Két történet, melyekben barátaim zsidók. Még ha ezt én nem is veszem tudomásul. Úgy tűnik fel, mintha világ életemben csakis zsidókkal barátkoztam volna. Ez azonban – igyekszem őszintén szembenézni a dologgal – nem igaz. Mindig voltak gój barátaim is. Hogy azonban barátaim között a zsidók voltak többségben – ezt nem tagadhatom –, úgy gondolom, azzal függ össze, hogy velük közösek az emlékeink. Belénk ivódott – még ha el is fojtottuk – a környezet gyanakvása, nem is tudom, milyen szót használjak, mondjuk előítéletessége velünk szemben.

A rendszerváltás után természetesen szép számban találkoztam antiszemita megnyilvánulásokkal, zsidózással; engem személy szerint azonban senki sem zsidózott le (legfeljebb a hátam mögött, de arról nem volt tudomásom). Ettől azonban teljesen függetlenül már az „ellenzéki időkben” elkezdtem gondolkodni, nem is annyira a „zsidókérdésen” meg az antiszemitizmuson, mint inkább a zsidóságon. A zsidóságon általában is, a magam zsidóságán is. Vajon azért, mert a nyílt antiszemitizmus felszínre hozta elfojtott emlékeimet? Éppenséggel lehetséges, de, mint mondottam, már a rendszerváltás előtt is, az „ellenzéki időkben” tűnődtem a zsidóságon.

Hogy vajon évtizedekre elfojtott gyerekkori emlékeim felszínre kerülése késztettek arra, hogy kísérletet tegyek a lehetetlenre, s megpróbáljam megérteni, mi az, hogy zsidó, ki a zsidó, vagy pedig az idegenség, a másság problémájával való – világunkban manapság elkerülhetetlennek tűnő – konfrontáció hozta felszínre az emlékeket, nehéz lenne megmondani. Mindegy is. Ami számomra kétségtelennek tűnik, hogy Zoltán Gábor két könyve, az Orgia és a Szomszéd már nem értek felkészületlenül. Pontosabban: amit Zoltán Gábor a második könyvében elmond, az csak elmélyítette tudásomat országunk szellemi állapotát illetően. Nem tudnám most felidézni a benne szereplő történeteket. De ha a könyv azt bizonyítja, hogy szomszédjaink szemében – azokéban is, akikben soha nem lakoztak gyilkos ösztönök, minden esetre sokakéban –, mi, zsidók idegenek vagyunk, mások, mint ők, akkor csak megerősített abban, amit lassan megérteni véltem. Abban tudniillik, hogy én igenis más vagyok, s ezt nem is bánom, csak ahhoz ragaszkodom, hogy a „szomszédok” vegyék tudomásul, alsóbbrendű nem vagyok. Mindenesetre csak megköszönni tudom a könyvet Zoltán Gábornak.

Az Orgia – az nehezebb. Regény, s mégsem tekinthetjük fikciónak. Amit leír, az sajnos, bármilyen elképesztő is, igaz. A szerző legfeljebb egy-két szereplőt talált ki, nem a nyilas testvérek tetteit. Hogy én ebből tíz éves fejemmel mit tapasztaltam meg személyesen? Nagyon keveset. Hogy a védett házból, ahol a nyilasuralom idején, ha jól számolom, vagy három hónapon át „laktam”, hetente jó néhány lakót a razziák alkalmából a nyilasok elvittek, s őket többé soha nem láttuk viszont, azt tudtam, s azt is tudtam – honnan, nem tudom –, hogy belelőtték őket a Dunába. Hogy a nyilasok gyilkosok, afelől nem voltak kétségeim. De perverz fantáziájukról, melyet a könyv jól dokumentál, nem volt fogalmam. Vajon miért? Azért, mert egy tízéves gyerek tudatában ilyesmi nem létezik? De később, már felnőtt fejjel sem gondoltam ilyenre. S persze az is valószínű, hogy a tizenkétker nyilas bandájának rémtetteivel mások nem dicsekedhettek. Nyilván minden nyilasban benne rejlett ez a lehetőség, de hogy perverz szexualitásukat és ezzel egyben gyilkos ösztöneiket is szabadon engedjék, ahhoz Kun páterek is szükségeltettek.

S most arról kellene elmélkednem, hogy miféle állat is az ember. Nem lenne jobb, ha megtehetném.