Emlékezetpolitikai bakugrás – Ukrán főhajtás a pogromlovag és a cionista vezető előtt

Magyar olvasóknak is ismerős lehet a szerzőnk által vázolt helyzet: egy kelet-európai nacionalista kormány nagyfokú megértést tanúsít Izrael és a cionizmus iránt.

Hogyan fér össze Ukrajna kormányának főhajtása egyfelől a pogromokért felelő Szemjon Petljura, másfelől a cionista vezető Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkij előtt?

Napjainkban két, első látásra ellentmondásos zsidó emlékezetpolitikai hír is felröppent Ukrajnából. Az egyik, hogy az ukrán parlament egy perc néma csenddel adózott a kilencven éve meggyilkolt ukrán nacionalista vezető, Szemjon Petljura emléke előtt, és szobrot készülnek állítani neki az ukrajnai Vinnyicában. Petljura a cári Oroszország szétesését követő időszakban ukrán szabadcsapatok vezetője volt, akiket történészek közel 50 000 zsidó lemészárlásáért tesznek felelőssé.

A másik: az ukrán kormány a lebontás elől mentette meg Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkij – a talán legnagyobb jelentőségű jobboldali cionista politikus – odesszai házát, és „zsidó és cionista emlékhellyé” tervezi átalakítani. A város továbbá parkot készül elnevezni a zsidó vezetőről.

A két hír, noha a felületes szemlélő számára összeegyeztethetetlen lenne, voltaképpen szerves részét képezi a jelenlegi ukrán emlékezetpolitikának. Mivel az ukrán forradalomban kiemelkedő szerepet játszottak az ukrán nacionalisták, ezért a jelenlegi kormányzat emlékezetpolitikai gesztusokat tesz az ukrán történelem sötét időszakaihoz visszanyúló nemzeti radikálisoknak. Ezek a szélsőségesek természetesen nem csak a zsidókra jelentenek veszélyt, hanem más kisebbségekre is. (Gondoljunk csak az október elején érkezett hírre, miszerint ukrán nacionalisták a vereckei Honfoglalás-emlékmű felrobbantására készültek).

A politikai összképet tovább kavarja Ukrajna deklaráltan Izrael-barát külpolitikája, a jelenlegi miniszterelnök, Vlagyimir Grojszman nyíltan vállalt (apai ágú) zsidó származása, másfelől pedig az a tény, hogy a független Ukrajna történetében még soha annyi zsidó nem vándorolt Izraelbe, mint tavaly. Ez utóbbiban természetesen komoly szerepet játszanak a zavargások és az orosz felkelőkkel folytatott háború, ám a tényen nem változtat, hogy egy részben zsidó miniszterelnök és a deklarált Izrael-barát politika éveiben, az ukrán zsidók látványosan távoznak hazájukból.

Az emlékezetpolitikai fonalra visszatérve azonban érdemes megvizsgálnunk, hogy ki is a két történelmi személy, akik felkavarták az ukrán emlékezetpolitika állóvizét. Ugyanis a huszadik század megannyi kusza módon összefonódó életrajza között talán nem meglepő, hogy Petljura és Zsabotyinszkij kordiális viszonyt ápoltak – dacára annak, hogy Petljura mostanság felemlegetett meggyilkolásáért egy ukrán zsidó diák volt felelős, aki zsidók gyilkosát látta az ukrán nacionalistában.

*

Salom Svarcbart ukrán zsidó diák és anarchista aktivista, aki 1926. május 25-én hét pisztolylövéssel elvette a szovjetellenes párizsi emigráció köreiben élő Petljura életét, fenti ítéletében valószínűleg nem tévedett. Petljurával kapcsolatban ugyanis az a konszenzus uralkodik a zsidó történelem szakirodalmában, hogy nem tudott, vagy talán nem is akart komolyan fellépni a mai Ukrajna területét 1919 és ’20 megrázó zsidóellenes pogromokkal szemben.

Tény, hogy Petljurának több zsidó minisztere vagy miniszterhelyettese is volt – Arnold Margolin, Abraham Revuszkij és a neves Meir Groszman személyében –, és hogy maga is támogatta az ukrajnai cionista törekvéseket.[1] Egy ukrán zsidó közíró publicisztikájában hosszasan idézte Petljura pogromok elleni utasításait, ahogy az is ismert, hogy Petljura az emigrációban egy ideig lengyel és ukrán zsidók adományából élt.[2] Ha mindez igaz is, a tényen nem változtat, hogy Petljura csapatai zsidók tízezreit mészárolták le, és hogy anekdota szintjén fennmaradt Petljura azon véleménye is, hogy a pogromok, ha nem is jó dolgok, de legalább „összekovácsolják” a katonákat.[3]

A Petljurával kapcsolatos pozitív – vagy legalábbis érdekalapon együttműködő – hozzáállás híve volt maga Ze’év Zsabotyinszkij is, aki 1921 augusztusában találkozott Prágában Petljura követével, Maxim Szlavinszkijjel. A két fél alkut kötött, mely szerint Petljura cionista zsidókból csendőrséget állított volna fel, hogy csapatait kísérjék, és megóvják a helyi zsidók biztonságát. Az alkuból semmi sem lett, mégpedig elsősorban a zsidó közvélemény felháborodása okán: az ukrán fél azonnal nyilvánosságra hozta az alkut, nyilván, hogy növelje nemzetközi elismertségét. Zsabotyinszkijt ezért azonban elítélte az alkuért a Cionista Világszervezet (World Zionist Organisation, WZO), melyből ki is kellett lépnie.[4]

Zsabotyinszkij utólag így számolt be egy angol nyelvű kéziratában az egyezségről:

„»A fő kérdés az – mondta [Szlavinszkij] -, hogy mit lehetne tenni . . . hogy megelőzzük a pogromok lehetőségét« . . . »Egyvalami [segíthet]« – feleltem -, »egy zsidó csendőrség felállítása . . . mely fel van hatalmazva, hogy a megszálló csapataitok által elfoglalt városok helyőrségeként lépjen fel« . . . Így hát a következő találkozásomkor Szlavinszkijjel aláírtunk egy egyezményt, melyben mind a két fél elfogadta, hogy »a saját személyes hatáskörén belül maximálisan törekszik arra,« hogy a következő tervbe foglaltak létrejöhessenek: 1. Egy megfelelően felfegyverzett zsidó csendőrség hivatalosan is hozzácsatoltatik az ukrán sereghez. Állománya, vezetői, és fenntartói zsidók lesznek. 2. A zsidó csendőrség feladata, hogy az ukrán sereg háta mögött haladjon, ám nem vehet részt semmifajta katonai hadműveletben. 3. Amint egy várost vagy települést, mely rendelkezik zsidó lakossággal, megszáll az ukrán hadsereg, a zsidó csendőrséget be kell hívni a városba, hogy átvegye a rendfenntartási feladatokat, és hogy biztosítsa a lakosság és ingóságaik biztonságát. Joggal vagyok büszke erre az egyezményre, hiszen ez az egyetlen mód a zsidók megvédésére hasonló estekben. Akik a szerződést támadják, magyarázzák el, hogy miért szeretnék inkább, hogy védelem nélkül maradjanak a zsidók, és lemészárolják őket?”[5]

A jobboldali cionizmus heves retorikát alkalmazó vezetőjére egyaránt jellemző volt a hideg racionalizmus, illetve a vádak dacos felvállalása. Mint mondta, „az, hogy Petljura antiszemita-e vagy sem, egyáltalán nem érdekes. Boldog lettem volna, ha létrejön egy zsidó csendőrség, akár még a cári csapatokkal együtt is”.[6] Megítélésén nem segített a tény, hogy Zsabotyinszkijt az ukrán nacionalizmus lelkes támogatójaként tartották számon.[7] Később azonban maga is arról beszélt, hogy noha büszke volt első világháborús katonai teljesítményére, „ám még ezeknél is büszkébb vagyok a Petljura-egyezményre, még akkor is, ha végül semmi nem lett belőle. Ha meghalok, nyugodtan ráírhatjátok a síromra, hogy »ez volt az az ember, aki egyezmény kötött Petljurával«.”[8]

*

Utólag nehéz lenne kételkedni Zsabotyinszkij „zsidó csendőrséggel” kapcsolatos álláspontjában: nyilván előnyös, ha fegyveres zsidók tudják védeni a zsidó lakosságot. Az egyezménnyel azonban legitimációt adott egy olyan rezsimnek, mely maga is zsidók haláláért volt felelős. A „Zsabotyinszkij-Petljura egyezmény” – mely során Zsabotyinszkij igazából nem találkozott újra személyesen fiatalkori barátjával, Petljurával – érdekek és nacionalista felfogások találkozása volt, kicsit úgy, mint ahogy ma Izrael is külpolitikai szövetségesi rendszerét építi Kelet-Közép-Európában. Ezen célból Izrael legutóbb még a Jad Vasem narratívájával is hajlandó volt szembemenni, mikor közös lengyel-izraeli kormánytalálkozón egyeztek bele látszólag abba a lengyel felfogásba, mely szerint a lengyeleknek semmi közük nem volt a holokauszthoz.

Mindez azon jelenség részeként is értelmezhető, melynek tanúi lehetünk térségünk mai politikai színterén: egyre több kormány igyekszik leporolni nemzeti radikális „hőseit” , illetve igyekszik közben jó kapcsolatokat ápolni Izraellel. Példája ennek Magyarország, Lengyelország, Horvátország, és most újabban Ukrajna.

A mostani eset azonban némileg kivételt képez több szempontból is. Petljuráról már 2009-ben utcát neveztek el Ukrajnában, így ez a lépés voltaképpen nem nóvum. A parlamenti megemlékezés már inkább, ám tény, hogy Grojszman miniszterelnök volt az is, aki – Ukrajna történetében szintúgy először – a holokauszt ukrán áldozatainak is egy perces néma csöndet követelt meg. Igazi kelet-európai abszurd – avagy kavalkád – ez: ugyanazon parlament emlékezik meg a zsidógyilkosok vonakodó vezetőjéről és a meggyilkolt zsidókról.

Izrael állam progresszív kritikusai természetesen próbálnának rámutatni a „cionista entitás” és a „fasiszta kormányok” közötti – újabb – együttműködésre, azonban Izrael állam ukrajnai nagykövete ezúttal nyilatkozatban ítélte el az antiszemiták előtti fejhajtásokat. Eliav Belotzercovsky nagykövet szerint „nem ez a bizonyos szobor aggasztó Vinnyicában, hanem a trend. A trend ugyanis a nacionalizmus növekedése”. A nagykövet azt is hozzátette, hogy az egyes államoknak saját érdekeik vannak, „melyek nem mindig azonosak a mieinkkel” (mármint Izrael érdekeivel).

Úgy tűnik, hogy mint külpolitikai téren, itt is csak két emlékezetpolitika között lehet választani. A fősodrú nyugati diskurzus Zsabotyinszkijt, mint a „zsidó fasizmus” iskolapéldáját kezeli, arabok „elnyomójaként”, „antiszemitákkal kokettáló burzsoá reakciósként” írják le. Amszterdami holokauszt-történelmet oktató egyetemi tanárom egy az egyben közölte velem tavaly, hogy Zsabotyinszkij „pszeudo-náci” volt. Nem valószínű, hogy bármely progresszív nyugati hatalom emlékmúzeumot, vagy parkot szentelne Zsabotyinszkij emlékének. A másik oldalon megértést tanúsítanak a cionizmus nemzeti irányzata, Izrael állam létküzdelme iránt. Csakhogy ebben saját nemzeti oldaluk – példának okáért Petljura – küzdelmeit látják visszaköszönni.

A zsidó áldozatok emlékét „tisztán” megőrizni akarók, ám egyben Izrael iránt is elkötelezettek ellentmondásos helyzetben találhatják magukat. A legtöbben egyelőre nehezen fognak ebben a világban eligazodni. Talán a kritikai érzéküket a jobb- és baloldal felé is megőrző  „zsidó zsidók” lehetnek azok, akik jól működő iránytűvel navigálhatnak az antiszemiták és cionisták előtt egyaránt fejet hajtó kelet-közép-európai rezsimek és államok legújabb lépései között.

Jegyzetek

[1] Abraham Revusky. In: Encyclopedia Judaica, 14. (Jeruzsálem: Keter, 1972), 134. col.; Meir Grossmann. In: Ua., 7. 938. col.; Herbert Arthur Strauss: Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism (Berlin: Walter d. G., 1993), 1307.

[2] https://web.archive.org/web/20140531162009/http://www.kyivpost.com/opinion/op-ed/the-jewish-card-in-russian-operations-against-ukra-44324.html

[3] Henry Abramson: Jewish Representation in the Independent Ukrainian Governments of 1917-1920. Slavic Review, 5:3 (1991), 542-550.

[4] Az ügy releváns irataiért lásd: Jabotinsky Institute (Tel-Aviv [továbbiakban JI]), A1-4/15.

[5] Vladimir Jabotinsky: The „Petliura” Agreement (kézirat). JI, A1-7/274.

[6] Mr. V. Jabotinsky’s Statement on his Negotiations with Slavinsky. Jewish Telegraphic Agency, 1921. december 8.

[7] Israel Kleiner: From Nationalism to Universalism: Vladimir (Ze’ev) Jabotinsky and the Ukrainian Question (Toronto: Kiyc Cius, 2000), 142.

[8] Nahum Levin: Jabotinsky and the Petliura Agreement. The Jewish Standard, 1940. augusztus 6. 2-3.