Kettészakadt ország – lehetséges-e az emlékezetközösség?

A Szombat szerkesztősége az alábbi körkérdéssel fordult a kulturális, tudományos és a közélet néhány vezető személyiségéhez folyóiratunk kiemelt témája kapcsán: Van-e vagy nincs Magyarországon emlékezetközösség? Az eddig beérkezett írásokból válogattunk figyelemfelkeltő idézeteket.

Stumpf András: Mind magyar emlékezet
„Egy magyar nemzet van, amelyhez ki-ki más szálakon, más intenzitással kötődik, de a közös nyelv, a közös élet, haza bizony közös sorsot teremtett. Hát ugyan miért ne lenne a „zsidó emlékezet” számára fontos Trianon? Máramarossziget tán nem veszett el? Nem forgatta fel az ottani, az 1910-es évekre 80 százalékban magyar anyanyelvű zsidóság életét is? (…) Mégis: fontos tudatosítani, hogy a választóvonal nem zsidó és magyar között volt-van. A választóvonal emberség és embertelenség, tisztesség és tisztességtelenség, jó és rossz között húzódott és húzódik ma is.”

Kőszeg Ferenc: Az integráció vége
„A „Magyar emlékezet” kényszerű elfojtása tartósabb és hatékonyabb volt, mint a „Zsidó emlékezeté”. Az elhallgatott emlékek tartományában Trianon talán nem is foglalt el akkora helyet, mint a mai trianonozás alapján vélhetnők. Trianon és a revízió annyira a középpontjában volt a Horthy-rendszer retorikájának, hogy a rendszer kritikusai igyekeztek távol tartani magukat a neobarokk irredentizmustól. A népi írók a rendszer belső társadalmi berendezkedését bírálták, mindenekelőtt a földbirtok-viszonyokat, változást nem a történelmi Magyarország helyreállításának egyébként is irreális követelésétől vártak. Trianon az utódállamokból áttelepült családoknak volt személyes traumája, leginkább azoknak, akiket a második világháború után űztek el Szlovákiából.”

Csaplár Vilmos: Beteg közösség
„Semmiféle közösségben nincs teljes és megbonthatatlan egység, a különböző érdekek különböző módon generálják a tradíció értelmezését, de jó esetben azért vannak alappontok, melyeket a közösség minden tagja magáénak vall, ettől létezik a közösség, ettől egy. Nálunk ez a fajta „egység” nem magától értetődő, sőt a kivételes pillanatok közé tartozik, pl. Reformkor, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, 1956 ősze, 1989. Sok évszázad tapasztalata mutatja, hogy bár közelíthetők egymáshoz a közösség részei, az 1 meg a 2 együttes létezése a ’normális’ állapot.”

Horkay Hörcher Ferenc: Összekötve
„A nemzeti megbékélés feltétele egy olyan érzékeny történelmi diskurzus kialakítása, amely a valóban fennálló tapasztalati horizontok közelítésére, vagy legalábbis kommunikálhatóvá tételére tesz kísérletet, a beleérző (empatikus) vitakultúra önmérsékleten alapuló elsajátítása révén. Ennek további feltétele az, hogy egymás identitását ne vonják kétségbe a felek, de képes legyen mindenki a saját referencia csoportja önkritikájára is.”

Balázs Zoltán: Egy pillanat alatt füstté válik
„Ugyanazt éljük meg, ugyanúgy és egymáshoz bújva – majd mindez egy pillanat alatt füstté válik. Nem túl vígasztaló kilátás arra nézve, hogy egy szoros közös élmény képes-e emlékezetközösséget, egyáltalán: közösséget teremteni (…) Nincs magyar történelem úgy, ahogyan például – erőset mondok – szlovák van. Mert ha egyesek azért ott is fintorognak Jánošík betyáron, a nemzetépítés történelmi műve nagyjából egységes narratíva (…) Nincsen egységes magyar emlékezetközösség, amihez képest valamiféle zsidó ellenközösség épülne föl.”

Csepeli György: Az ország kettészakadt
„A kiszámíthatatlan, bizonytalan és szorongató jövővel szemben az érdeklődés a múlt felé fordult, melyben ki-ki megtalálni vélte a biztos fogódzót. A politika hamar felfedezte az emlékezetközösségekben rejlő erőt, mely újra életre keltette a hajdan volt történéseket a ma élőkben, akik egymással szemben határozták meg magukat, mint tették azt annak idején elődeik. Az ország kettészakadt.”

Erős Ferenc: A trauma a sérelem szinonimája
„A történészek és más rokon társadalomtudományok művelői gyakran használják manapság a „trauma” kifejezést különféle válságok vagy súlyosan megrázkódtató események jellemzésére. Szó van „történelmi traumákról” (például a „Trianon-trauma”), vagy kulturális, gazdasági és szociális traumákról (például a „rendszerváltás traumái”). Gyakran azonban az ilyen kontextusokban a „trauma” kifejezés mint metafora nem egyéb, mint a sérelem szinonimája.”

Granasztói György: Az igazsággal kapcsolatban többféle meggyőződés élhet párhuzamosan
„A magyar értelmiségi közgondolkodás egyik fogyatékossága, hogy abból indul ki, az igazság mindig egy és oszthatatlan. A szembenállónak gondolt fél iránt érzett indulat emiatt válhat elemien erőssé. Eközben a társadalmakról, közösségekről szerzett ismereteink mind azt jelzik, hogy az igazsággal kapcsolatban többféle meggyőződés élhet párhuzamosan. Elég, ha a két legkirívóbb, szélsőséges meggyőződést említjük. A mai magyar közgondolkodásban, megfelelő jogi és rendfenntartó keretek között jelen van a fasiszta és a kommunista gondolkodásmód nihilizmusa.”

Háy János: A múltra nem
„Különösen nehéz helyzetben vagyunk a különböző magyar közösségek emlékezetével, hiszen ezek szinte kivétel nélkül traumára épülnek. Ha szenvedéstörténet mentén bújunk össze, az emlékezet rögvest kettéosztja a világot: mi, akik a sérelmeket elszenvedtük, ők, akik a sérelmeket elkövették. Sokszor már régen nincsenek közöttünk a szenvedést átélők, az utódok még mindig dédelgetik a valahai sérelmeket, s ennek révén a világ szenvedőkre és szenvedést okozókra oszlik. Ki a fájdalom, ki a gyanú árnyékába van evakuálva. Hamis ez a kép, de biztonságot adó. Sokszor rettegünk kibújni belőle, mert attól félünk, ezzel elveszítjük a személyiségünk kötőanyagát. Holott egy identitás annál erősebb és magabiztosabb, mennél inkább engedi a hamis tudatok átértékelését, mennél inkább meri az emlékeket a reálisabb történelmi értékelés szintjére hozni.”

Böcskei Balázs – Az emlékezés felelősség, nem adom meg magam a hallgatásnak
„Míg az egyik oldal a Kádár-rendszer, addig a másik rendszer a Horthy-rendszer bűneit relativizálja. Míg a posztkommunista fordulat előtti Fidesz referenciapontja 1956 és a Kádár-rendszer elnyomása volt, addig a baloldal kádári modernizációról beszélt, és nem a rendszer geneziséről, a bűnről, ahogyan nem beszélt a Kádár-rendszerben – kutatók által is dokumentált – fel-fel bukkanó, egyes MSZMP-s politikusokra jellemző antiszemitizmusról sem. A baloldal jogosan tiltakozik a Horthy-szobor ellen, de nincs szava Trianonról, nem tudja beilleszteni saját nemzetfelfogásába – „csak” mint egy traumát, amiről szükségszerűen szólni kell.”

A teljes írások ide kattintva olvashatók el.