Embernek maradni – lamentálás a gázai háborúról

Körkérdést intéztünk a Hamasz Izrael ellen indított háborújáról és annak világvisszhangjáról írókhoz, kutatókhoz, véleményformálókhoz. Az alábbiakban Novák Attila történész gondolatait olvashatják.

Izrael gázai háborúja indokolt, vagy ha úgy tetszik: legitim. Izraeli patológiai intézetekben/osztályokon még mindig rakosgatják össze bulizó fiatalok szétrobbantott testrészeit (DNS alapján), hogy a temetések rendben le tudjanak folyni. Hiába tolja a világ az emberek arcába szétbombázott gázai épületek és menekülő palesztinok fotóit, hiába utal arra az egyébként valós palesztin emberi szenvedésre is, amelyet Izrael katonai válasza okoz közvetlenül a helyi arab lakosságnak. Bár a szenvedés valóságos, a valódi felelősök Gáza – a civil lakosságra rátelepült – iszlamista vezetői. Izraelt, még a baloldali, a kétállami álláspont megcsappant híveit sem hatják meg ezek a gázai képek – meggyilkolt, elégetett, feldarabolt, felrobbantott honfitársak (köztük sok gyerek) látványa foglalja el a társadalom tudatát. A gázai földalatti labirintusban lévő sok-sok izraeli túsz ténye sem tántorítja el a katonai inváziótól a katonai és politikai vezetőket. Nem a túszok – különalkukkal, fogolycserével létrejövő – kiszabadítása a fontos Izrael számára,  hanem az, hogy mindenáron megsemmisítse azt a rezsimet, amely az október 7-i támadást végrehajtotta. Kerül, amibe kerül. Nem azonnali békét akar, hanem hosszabb távú biztonságot, melyet most katonai eszközökkel akar elérni.

A világban az arab-izraeli összecsapásokat és háborúkat média-háború kíséri, a minél több vér látványa, az áldozatiság itt most megint a palesztin felet illeti. Az ezzel együtt járó növekvő globális antiszemitizmus, az Izrael és a zsidóság iránti fokozódó gyűlölet magával ragadta a világ több muszlim csoportját és a baloldali egyetemi világot. A helyzet kialakulásának valódi felelősei egyértelműek, ugyanakkor nem kellene tagadni azt, hogy a kritikának is van némi igaza, hogy a megszállás és az elnyomás létezik. Mindennek van oka, talán részben érthető is; de ami keletkezett, az egyik nép másik feletti kontrollja. Az Oslói-folyamat összeomlása, a palesztin terror természetesen felelős a kialakult helyzetért, de a Ciszjordániában élő többszázezer zsidó (telepes?) jelenléte nem csak ennek a következménye.

1967-ben elindult egy folyamat, a messianisztikus izraeli jobboldal masírozik tovább a maga dicsőséges demográfiai és politikai útján. Zsidó telepesek a teljes Erec Jiszraelt akarják, az ennek megfelelő jogi-adminisztratív környezetet az izraeli kormányok teremtik meg, ez a kormány pedig nagyon meg akar felelni ezeknek az igényeknek. A Hamasz gázai mészárlása borzalmas és katonai választ követel, de ettől ne gondoljuk problémamentesnek azt, ha valakinek, hogy átmenjen egy másik arab településre vagy éppen Jeruzsálembe, izraeli katonai hatóságtól kelljen ehhez engedélyt kérnie. Az is a megszállás része, ha különféle zsiliprendszereken keresztül lehet csak a zsidó államba bejönni. Az is megszállás, hogy egy kétharmad Budapestnyi méretű lakosság be van zárva egy területre, falak közé. Az okok persze nagyjából ismertek, és még abban sem vagyok biztos, hogy nem törvényszerűen alakult ez így. Nem vagyok abban sem biztos, hogy ha nagyobb szabadság lenne, jóra fordítanák ezt, és vajon nem egy újabb erőszakos iszlamista alakulat előre tolt bástyái alakulnának ki a térségben. Ám a megszállás megvalósult következményei sajnálatosak, és a térséget folyamatosan dehumanizálja, valamint az erőszak állapotában tartja.

A gázai probléma részben az izraeli hübrisz következménye. Maga a mészárlás nem. De mégis, az izraeli politikai elit azt gondolta, hogy a 2021-ben véglegesített smart border (okos határ) megoldotta a gázai, és egyben a palesztin problémát. A „vadállatok” odaát vannak, a ketrec erős és biztonságos, a határ innenső oldalán, a „normális emberek” világában, Izraelben pedig nyugodtan lehet bulizni, élni. Egy bonyolult problémát – ha nem is old meg – de menedzsel a technika, mely elzár és reagál, meg is védelmez. Az élet sokszáz ember halálán keresztül mutatta meg azt, hogy ez a fajta izraeli elkényeztetettség hová vezet: a status quo megszűnt, a biztonságnak e régi szemlélete megsérült. Izraelnek el kellene gondolkodnia valamiféle biztonsági kerítésen, a golyóálló mellényen, valamint a géppisztolyon és a vadászgépeken túlmenő regionális politikai biztonságon. Az iszlám radikalizmust, a palesztin nem-nem-sohát, a terrort természetesen el kell utasítani, ám nem lehet ezzel elintézni az egész palesztin nemzeti problémát.

Messzire nem kell és talán nem szabad tekinteni, ám bárminemű rendezésnek (nem „menedzselésnek”) nem csak abból kellene kiindulnia, hogy Izrael, az izraeli állampolgárok biztonságban legyenek (bár az állam alapvető feladata éppen ennek a biztosítása), de azt is meg kellene érteni, hogy a biztonság nem csak katonailag, nem csak fegyverekkel és légicsapásokkal biztosítandó és elérendő. Az iszlám terror és a palesztin radikalizmus ellen úgy is küzdeni kell, hogy például a saját sötét politikai örvényük fogságába esett gázaiak idővel kicsit jobban érezhessék magukat, mint eddig. Ha majd a gázai romhalmazt egy újjáépítés követi, a terület új urainak (és ez, bármilyen paradox, nem Izrael lesz) arra kell törekedniük, hogy a kiskoruktól a Hamasz-féle ideológia szellemében indoktrinált emberek életkilátásai javuljanak. A fokozott interakció, a nagyobb szabadság és a jólét közelebb hozhatja a térséget ahhoz az „új Közel-Kelethez”, amelyet annak idején Simon Peresz megálmodott.

Ettől még nem fog kitörni a béke, de talán a világunk jobb lesz, mint eddig volt. A valóság nem szép, ám álmodni mindig szabad. Pláne ilyen rossz időkben.