Eltűnt iratok nyomában

Egy kutatócsoport szisztematikusan gyűjti a pártállami időszak zsidó ügyekkel kapcsolatos dokumentumait. Már azt, ami megmaradt belőlük.

Kovács András, a Közép-európai Egyetem tanára, aki elsősorban zsidósággal kapcsolatos felméréseiről ismert, tíz éve koordinálja az adatgyűjtést. Ezek legfontosabb forrásai az egykori Állami Egyházügyi Hivatal, az MSZMP felső szervei, a külügyminisztérium, valamint az állambiztonság III/III-as, III/II-es, stb. ügyosztályai. Előbbiek iratai a Magyar Országos Levéltár, illetve a Zsidó Levéltár birtokában vannak, utóbbi iratait (ha egyáltalán megmaradtak) az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltára (ÁBTL) őrzi.

Mindenki tudja, hogy – ellentétben a kelet-német titkosszolgálatok hiánytalanul fennmaradt irataival – Magyarországon e dokumentumok jelentős része eltűnt. A középnemzedék még emlékszik a Fekete Doboz 1989-es felvételeire, melyek leleplezték, hogy az utolsó óráit élő pártállam teherautó-számra szállíttatta el a dokumentumokat a Belügyminisztériumból – ma sem tudjuk pontosan, hová. De a dokumentumok eltüntetése nem állt le a rendszerváltás után sem: egészen 1995-ig szállították el az iratokat – tájékoztat Kenedi János, a téma legismertebb kutatója. A pártállamból az új hatalom szolgálatlába álló hivatalnokok elemi érdeke volt a nagytakarítás. Ami pedig az adatelszállítás után megmaradt, annak is egyharmada a jogutód szervezet birtokában van: vagyis operatív anyagnak minősül, kutatók számára nem hozzáférhető.

Ahogy időben közeledünk 1989 felé, a zsidó közösségről gyűjtött anyagok egyre nagyobb része hiányzik – summázza Kovács András. A takarító BM-esek – 1989 előtt és után is – nyilván a legfrissebb (le nem zárt), legkompromittálóbb iratokat igyekeztek eltüntetni.

Hová lettek ezek?

Egy részüket nyilván megsemmisítették, de valószínűleg nem mindet – mondja Kovács, aki mendemondákat idéz. Az egyik szerint a Szovjetunióba vitték őket. – Hazavitték – állítják mások. Ennél azonban sokkal valószínűbb az, hogy számos irat egyszerűen nem került át az ÁBTL irattárába. A III/I (hírszerzés) és III/II (elhárítás) osztályok iratait nem adták át a levéltárnak. Mivel pedig az osztályok közt sok volt az átfedés, számos III/III-as anyag is ezek között maradhatott.

Az eddigi kormányok egyike sem buzgólkodott ezeknek az ügyeknek a tisztába tételén. A rövid életű Bajnai-kormány által e célból létrehozott Kenedi-bizottságot  az Orbán-kormány rövid úton feloszlatta.

A fentiek következtében minél régebbi iratot keresünk, annál nagyobb valószínűséggel fogjuk megtalálni. Az 1949-56 közötti anticionista perek és vizsgálatok anyagai nagyobbrészt megmaradtak. Így kutathatók az 50-es évek koncepciós pereinek anyagai.

1956-ban, a felkelés napjaiban sokhelyütt feldúlták az ÁVH hivatalait és az iratanyag nagy része is megsemmisült. Az 1957-ben újraszerveződő III/III-as ügyosztálynak szinte elölről kellett kezdenie a hálózatépítést. Ez a zsidó felekezetben idővel épp úgy kiépült, mint a többi egyház esetében. A lojális zsidó felekezetet éppúgy behálózták, mint a fő veszélynek tekintett katolikus egyházat, ahol – püspöktől felfelé – az egyházi férfiak túlnyomó része ügynök volt. A MIOK csúcsvezetése (elnök, főtitkár), már a 60-as évek elején be volt szervezve. Egyes vezető beosztású személyektől több kötetnyi jelentés maradt fönn.

A 70-es évek közepétől kezdve az iratok egyre nagyobb része hiányzik. Létezésükről is csak azért tudunk, mert más források utalnak rájuk. (Lásd keretes anyagukat.) Scheiber Sándorról, a Rabbiképző igazgatójáról egy „Direktor” fedőnevű dossziéban gyűjtötték az adatokat. Ám a dosszié nincs meg. A 80-as évek magánlakásokon összejáró zsidó társasköreit szintén szemmel tartotta a hatalom. Ám a dossziéknak csak a létezéséről tudunk. Ismerjük, milyen fedőnéven tartották nyilván a házigazdákat, de az iratoknak hűlt helye.

Fennmaradt több 6-os, beszervezést tanúsító karton a ’75 utáni időszakból, de a beszervezett személy jelentései eltűntek. A korábbi évekből való jelentések többsége még megvan, ezután már jóval kevesebb. Ennek hiányában a beszervezett (többnyire ma is élő) személyre csak a gyanú árnyéka vetül, de nem tudható, mennyit ártott – ártott-e egyáltalán – a közösségnek, kollégáinak, társainak.

A 6-os karton megléte a magyar joggyakorlatban még nem minősül a besúgás bizonyítékának – figyelmeztet Kenedi János. Más terhelő irat híján a bíróság az ügynöknek nevezett személy panaszát fogadja el, és a nyilvánosságra hozót marasztalja el. Ily módon nyert pert Kondor Katalin, a Magyar Rádió volt elnöke a Népszava ellen.

Az sem lehetetlen – mondja Kovács András –, hogy 6-os kartonok is lappanganak még valahol. Ezt Kenedi János is megerősíti.

Vajon ebben a helyzetben nem lehetséges, hogy a – ki tudja, hol lappangó – besúgói jelentések, beszervezési kartonok birtokában valakik ma is zsarolják a hivatalban lévő, egykori informátorokat?

Kenedi János szerint ez nem valószínű. Ő maga rengeteg ilyen mendemondát hallott, de ha utánament egyiknek-másiknak, bizonyítékot sosem talált. A zsarolás tehát kézenfekvő felvetés – de eddig még egyszer sem sikerült bizonyítani.

Az állambiztonság a 80-as években már elektronikus adatrögzítést is alkalmazott: feltehető, hogy a sokat emlegetett mágnesszalagok sok hiányzó adatot tartalmaznak. Ám ezeket a hatalom ma is féltékenyen őrzi: nem hogy a nyilvánosságot nem engedi közel hozzá, de még a független kutatókat sem.

Az ÁBTL-ben jelenleg ötvennél több zsidó témájú ügy iratai hozzáférhetők. Kovács András azt nem tartja valószínűnek, hogy a levéltár a birtokában lévő iratok egy részét ne adná ki a kutatóknak. Az viszont lehet – mondja –, hogy vannak még föl nem dolgozott dokumentumok.

Miért volt szükség tíz évre a kb. ötven ügy feldolgozásához? Azért, mert a titkosszolgálati iratokat körüllengő homályból újabb és újabb iratok bukkantak fel. Pénzhiány miatt is többször leálltak már, noha nemzetközi zsidó alapítványok is támogatják az adatgyűjtést. A legvégső határidő: 2013 nyara. Ezután látnak neki a kiválogatott iratok kötetbe rendezésének.