Eltékozolt esély

A 2014-es Holokauszt Emlékév akár jó esély is lehetett volna arra, hogy változtasson valamennyit. Nehéz eldönteni, kinek a hibája, hogy ez nem, vagy csak nyomokban sikerült. Sikerülhetett-e egyáltalán?

Szegény Benke László, a „keresztény” Jobbik angyalföldi képviselője talán nem is tudja, mennyire keresztényietlen cselekedetet követett el február 12-én, amikor az önkormányzati testületi ülésen ülve maradt a kerület díszpolgára, Schweitzer József emlékére elrendelt egyperces néma felállás alatt. A XIII. kerületi Jobbik elnökének kegyeletsértő akciója sok mindenről árulkodik. Arról egyebek közt, milyen rémisztő káderhiánnyal küszködik Magyarország e pillanatban második legerősebb pártja; de – és ez ezen írás szempontjából sokkal lényegesebb – jelzi azt is, milyen káros és romboló az ostobasággal párosuló tájékozatlanság, illetve hogy milyen megtorlásra számíthat ma az antiszemitizmus a választók jól körülhatárolható rétegében.

Kezdjük mindjárt az utóbbival: jóformán semmilyenre. Az Ipsos egy hónappal később végzett, márciusi közvélemény-kutatásából kiderült, hogy a Jobbik nemcsak stabilan a második politikai erő, de a teljes népesség körében már csak három százalékra marad le a még mindig népszerű Fidesztől, a harminc évnél fiatalabbak körében pedig már februárban is kedveltebb volt, mint a kormánypárt. Április 12-én aztán Rig Lajos, a párt egyéni jelöltje győzött a tapolcai körzetben tartott időközi választáson. A Vona Gábor vezette szervezet támogatóit láthatóan nemigen tántorítja el a párt egyes tagjainak legszebb nyilas hagyományokat idéző ámokfutása – Benke fel nem állása óta volt itt hír négy évvel ezelőtti cipőbe köpésről a Duna-parti holokauszt-emlékműnél, tetovált SS-jelszóval megörökített házasságkötésről Tapolcán, és a sor, párhuzamosan a Jobbik erősödésével és a Fidesz emiatt egyre növekvő éberségével bizonyára folytatódni fog. Ez azonban a Jobbik támogatóit egyelőre nem zavarja. És nem azért, mert mind megveszekedett antiszemiták: a párt szavazóinak valószínűleg csak kisebb része gyakorló szélsőjobboldali, többségükhöz vagy el sem jut az ilyen otrombaságok híre, vagy ha igen, nem tulajdonítanak nekik túlzott jelentőséget.

Mert nem viszonyulnak a kérdéshez. Vagy, ha mégis, nagyon felületesen és közhelyes módon.

Benke László 1966-ban született. Nem tudjuk, ki, mi és hogyan formálta olyanná a világlátását, amelyben – mint az ülve maradás után fogalmazott – „tudatos döntés” lehetett a blaszfém gesztus. De hogy általános, majd középiskolás korában nemigen plántálhatták belé az alaptudást, mely szerint a zsidók éppoly értékes része a magyarságnak, mint bármelyik vallás/kisebbség, elvesztésük pedig épp akkora tragédia mindannyiunk számára, az bizonyos. Nemzedékek járták végig a közoktatás intézményeit úgy, hogy legnagyobb nemzeti traumáinkról alig, vagy kifejezetten fals megvilágításban szereztek tudomást. Ahogy életük derekán járó, az erdélyi vagy kárpátaljai magyarokat még ma is románozó és ukránozó honfitársainkat nehéz lesz meggyőzni arról, hogy Kolozsvár eredetileg nem Cluj Napoca, úgy félő, hogy bizonyos kor fölött Karácsony Benő mélységesen magyar, napsugaras prózája, illetve az épp az Erdély fővárosából koncentrációs táborba hurcolt író tragédiája, annak mérhetetlen szomorúsága sem ér már el bizonyos szívekig.

A 2014-es Holokauszt Emlékév akár jó esély is lehetett volna arra, hogy ezen változtasson valamennyit. Nehéz eldönteni, kinek a hibája, hogy ez nem, vagy csak nyomokban sikerült. Sikerülhetett-e egyáltalán?

Nem kísérelem meg kisilabizálni, igaza volt-e azoknak a zsidó szervezeteknek, közösségeknek, amelyek nem fogadták el a kormánytól az emlékévvel kapcsolatos programok támogatására nekik ítélt pénzt. Meg sem próbálkozom azzal, hogy mögé lássak, vajon a nagy projektek – mindenekelőtt a Sorsok Háza – körüli parttalan vita és szerencsétlenkedés a kormány mérhetetlen, a zsidó szervezeteket egymással összeugrasztani akaró, az egész emlékévet bagatellizálni kívánó cinizmusának bizonyítéka-e (amint azt érzésem szerint sok, az ügyben megszólaló szereplő sugallja), netán a kívülről rendkívül megosztottnak tűnő zsidó közösség kibékíthetetlen ellentéteinek leképeződése. Külső szemlélőként egyiket sem látom bizonyítottnak. Nem tudom, hová tegyem A német megszállás áldozatainak emlékművét, s annak fő üzenetét – mely szerint a magyarországi vészkorszakért csak a németek felelnek –, de azt sem, a megszokáson és berögzültségein túl mi vezérli azt, aki nem fogadja el, hogy a német megszállás nélkül alighanem tényleg egészen másként alakulhatott volna a honi zsidó közösség sorsa. Nehéz megérteni Zoltai Gusztáv pozícióhoz juttatását, de azt sem könnyű felfogni, miért alaptétel még mindig bizonyos zsidó gondolkodók körében, hogy Orbán Viktor, a Fidesz és egyáltalán: az egész magyar jobboldal antiszemita. Csak egy biztos: egyszerű halandó képtelen tájékozódni abban a fülsiketítő lármában, amely az eredetileg magasztos célt szolgáló emlékévet szinte kezdettől fogva kísérte.

Kár érte, bár meglepetésre nincs ok: az eredetünktől a honfoglaláson át a közelmúlt eseményeiig mindenről ádáz és kilátástalan vitákat folytató, a dolgokat – tisztelet a kivételnek – szinte csak feketén vagy fehéren látni képes hazai értelmiségtől és az általa kisebb-nagyobb mértékben befolyásolt politikai osztálytól nemigen várhattunk mást.

Amit laikusként is könnyű megállapítani: az emlékév végül nagyrészt nem lett más, mint elszalasztott, eltékozolt esély. És ezen alig változtatnak a sikerült kisebb kezdeményezések. A méltatlanul részletesen tárgyalt megszállási emlékmű mellett olyan kiváló köztéri alkotások születtek, mint Kelemen Zénó Élet menete című műve a Március 15. téren, Sugár Péter Budapesti Gettó-emlékfala, vagy az MM Csoport téglák fugái közt neveket soroló, Trefort-kerti emlékműve. Megvalósult a Csillagos házak projekt, az Origo hírportálon a hetven évvel azelőtt történteket testközelbe hozó cikksorozatot közöltek a vidéki zsidóság deportálásáról, a Néprajzi Múzeum kiváló kiállítást rendezett Kő kövön – Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából címmel.

Épp az ilyen csöppet sem papírízű, kézzelfogható és átélhető, az értelem mellett az érzelmekre is ható kezdeményezések segíthetnek abban, hogy a majdani, mindenkori benkelászlók efféle tájékoztatás és élményanyag híján kizárólag Wass Albert munkásságával és az Ismerős arcok valamint a Kárpátia muzsikája által közvetített mondanivalóval elégítsék ki szellemi és lelki táplálék iránti igényüket. De magukban az ilyen, mégoly ötletes projektek sem hozhatnak áttörést. A holokausztnak mint nemzeti sorstragédiának – hasonlóan a többihez – a közoktatásban kell megfelelő súllyal és értelmezésben megjelennie.

Minden mindennel összefügg. A vészkorszak és a hozzá mérhetően súlyos kérdések csak akkor nyerhetik el méltó helyüket a közoktatásban, ha az értelmiség megvívta ezzel kapcsolatos csatáit. Amit ebben a tekintetben a holokauszt emlékév apropóján láttunk, nem ad okot különösebb bizakodásra. Csak bízhatunk benne, hogy a nyolcvanadik évforduló után másféle számvetést készíthetünk.