Elszakadás és visszafordulás

Két exkluzív részletet olvashatnak a Szombatban Székely Gábor, Budapest volt főpolgármester-helyettesének memoárjából, mely Elszakadás és visszafordulás címmel a Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozatában 2022 szeptemberében jelenik meg.

Anikó nővéremről

egy zsidó történész néhány évvel ezelőtt beszélgetés közben megemlítette, hogy III/III-as ügynök volt. Én erről nem tudtam. Annyit tudtam, hogy 1963-ban elég meglepő módon kapott egy Nyugatra szóló útlevelet, és nem jött haza. Ha valaki abban az időben útlevelet kapott, azzal harminc napig tartózkodhatott külföldön. Ha nem érkezett haza további harminc napig, az bűncselekménynek számított, és ha később jött haza, akár börtönbe is kerülhetett. Minthogy akkor tizenöt éves voltam, nem mondta el sem a nővérem, sem a szüleim, hogy nem fog hazajönni Magyarországra. Talán a szüleink sem tudták egészen, hogy miért nem. Azt félig-meddig sejtettem, hogy a rendőrség játszik szerepet a dologban. Ehhez hozzátartozik, hogy én 1990-ig nem tudtam, hogy külön van a belügynek titkosszolgálata, és külön van a rendőrség. Szerintem az emberek döntő része ezzel hasonlóképpen volt.

A nővérem a disszidálása után kérte a magyar állampolgársága megszüntetését; ez meg is történt, majd, minthogy férjhez ment, osztrák állampolgár lett. 1972–1974 között valamikor elkezdett hazajárni. A rendszer úgy működött, hogy Ausztriából kilépett az osztrák útlevéllel, Magyarországra pedig belépett a konzuli magyar útlevéllel. 1976-77-ben megjelent nálunk, a pesti lakásomban egyik este a KEOKH, vagyis a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság egyik alkalmazottja, és a nővéremet kereste. Ez azért volt érdekes, mert a nővérem sosem lakott nálunk, mindig az anyám barátnőjénél aludt, ha Budapestre jött. Meg is kérdeztem ettől az embertől, honnan tudja, hogy én vagyok az öccse és hogy hol lakunk, mire azt mondta, hogy ez az ő titkuk. Azt is mondta, hogy akkor nyilván Egerben van a szüleinknél. Mondtam, hogy igen. Másnap reggel megjelent két egyenruhás rendőr a szüleim lakásán, és a nővéremet bevitték a rendőrségre. Az apám felrohant az ügyészségre, és azok kihozták a rendőrségről a nővéremet.

A dolog hátterében tehát az állt, hogy a nővéremet 1960-ban beszervezték III/III-as ügynöknek. Valamilyen üzleteléssel lebukott – Nyugatról behozott nylonharisnyákkal üzletelt, vagy arannyal, mind a kettő tilos volt. Megfenyegették, hogy börtönbe kerül, ha nem működik velük együtt. Azt az utasítást kapta, hogy figyelje meg az úgynevezett keddistákat: a Moszkva nevezetű étteremben, a Bajza utcánál, minden kedden összejöttek zsidó fiatalok, a hatalom pedig valamilyen cionista szervezetnek vélte ezt a társaságot. Az én információm szerint a dolog csak (vagy mondjuk leginkább) az ismerkedésről szólt, fiatal felnőtt zsidók jártak ide csajozni vagy fiúzni. A nővérem szűk három évig csinálta, amire kényszerítették. A pletykák szerint időközben összemelegedett a tartótisztjével, aki nős volt két gyerekkel. Ezért végül kapott útlevelet, és kimehetett azzal az ürüggyel, hogy rábíznak egy ott végrehajtandó feladatot, valóságosat vagy látszólagosat, amit természetesen ő már nem is akart végrehajtani. Ezt próbálták rajta számonkérni bő tíz évvel később. A dologról többet nem hallottam. A Történeti Levéltárból megkaptam az anyagokat, ami nem volt sok, és érdektelennek tűnt. Mi erről a nővéremmel sohasem beszéltünk; az információ a halála után került hozzám.

 

Pityu bátyám

két évvel volt fiatalabb, mint a nővérünk, így két évvel később végezte el az általános iskola nyolc osztályát. Akkor még a Deák Ferenc utcai házban laktunk, aminek egy részébe már beköltöztették a Berva Finomszerelvénygyár Egerbe rendelt pesti főnökét. Lehet, hogy albérletben lakott ott, nem tudom.

A bátyám vasesztergályosnak tanult. A tanulás is és a szakmunkásiskola is nagyon jól ment neki. Rákosi Mátyás-ösztöndíjas szakmunkástanuló volt. Neki kellettvolna köszöntenie Rákosi Mátyást, amikor Egerben járt, de amikor rájöttek, hogy ki a nevelőapja, gyorsan kerestek helyette mást. Volt ott mindenféle akkor szokásos zűr, de a bátyám nagyon dörzsölt volt. A jó eredményei alapján fél évvel előbb végzett. Rábeszélte a bervás embereket, hogy fegyelmivel rúgják ki. Tudta, hogy az ipari tanulót vagy a végzősöket nem szabad fegyelmivel kirúgni, viszont a munkáltatói ezt nem tudták. Gondolták, ezzel szívességet tesznek neki, ő viszont átdobta őket. Miután fegyelmivel kirúgták, hónapokig nem dolgozott, és végül valami elképesztően nagy kártérítést kapott. Az is lehet, hogy akkor már államosították a házunkat, de nem voltunk még kilakoltatva. Abban sem vagyok biztos, hogy ez az incidens nem játszott-e közre, de valamikor 1952-53-ban kerültünk az Almagyar utcába. A bátyám még az Almagyar utcában is velünk lakott, majd Pestre költözött, ahol linkeskedett. Belekeveredett egy teljesen homályos és számomra hihetetlen, úgynevezett liliomtiprási ügybe. Valami nyilván történt, ami miatt ugyan nem ítélték el, de kitiltották Budapestről. Ez a kitiltás még 1961-ben is érvényben volt, amikor ő Izraelből, mint majd látni fogjuk, „hazadisszidált”.

A disszidálás szót több dologra is használtuk, de mindenképpen a hazatérés megtagadása volt a lényeg. Akkor is azt mondtuk valakire, hogy disszidált, ha nem a kijelölt határátkelőhelyen, hanem az úgynevezett zöldhatáron keresztül jutott át a másik országba. Akkor is azt mondtuk, ha valaki engedéllyel, tehát szabályos úton, szabályos útlevéllel hagyta el az országot, de az engedélyezett időben nem jött vissza. Itt azt használom, hogy hazadisszidált. Ez a fogalom azonban nem létezett, mert szükségtelen lett volna, hiszen a külföldi magyar nagykövetségen bárki kérhetett a hazajövetelhez szükséges engedélyt. Ilyet a bátyám esetén kívül sohasem hallottam.

A nővérem könyvelőként helyezkedett el, amivel szépen keresett, a bátyám pedig havonta fejte a nővéremet. Minden fizetéskor megjelent, és kapott is tőle némi pénzt, de ezenkívül valamit ő is kereshetett, mert megélt. Budaörsre jelentkezett be. Pestre annak is szabad volt bejárnia, aki ki volt tiltva, csak Pesten nem lakhatott. Viszont lakhelyet igazolnia kellett, különben a rendőr elvitte. Lakást és munkahelyet is kellett abban az időben prezentálni. Volt a „kmk” (közveszélyes munkakerülő) kategória, de a bátyám ezt is megoldotta – elkerülte – valahogy. Így telt az 1950-es évek első felének mások számára sem könnyű időszaka. 1955-ben anővérem férjhez ment, aztán 1956 novemberében vagy decemberében a férjével és a bátyámmal hármasban elindultak a nyitott határ felé. Az éjszakát együtt töltötték a fertődi kastélyban, ám reggelre, mire a nővérem és a sógorom felébredt, a bátyám már árkon-bokron túljárt. A nővéreméket a bevonuló szovjet csapatok járőre visszafordította Pest felé, de a bátyám szerencsésen eljutott Ausztriába.

Már nem tudom, mennyi idő után, Izraelben telepedett le, ahol szintén nem tudott gyökeret verni, ahogy itthon sem. Behívták katonának; közlése szerint onnan megszökött, és három hónapot börtönben töltött. Nekem gyanús, hogy egy katonaszökevénynek csak három hónapot kell börtönben töltenie. Később jól tudta használni az eredeti szakképesítését, egy ideig vasesztergályosként dolgozott. Az így megtakarított pénzből szállodát nyitott három-négy, Izraelben szerzett barátjával, ha jól tudom, Tiberiason. Később már ott sem volt senkivel jóban, és valami zavaros módon megszabadult a katonai szolgálattól is, vagy ki tudja, de a későbbi életében ez már talán szerepet játszott.

1960-ban visszajött Európába, és az európai körút után visszatért Magyarországra. De ahogy ő ezt szokta, nem a kijelölt határátkelőhelyen, hanem ahogy most mondanánk, a zöldhatáron jött át, ami abban az időben el volt aknásítva, és árammal telített drótkerítéssel körülkerítve – mindez már magában véve is elgondolkodtató. Bekeveredett valahogy Mosonmagyaróvárig, ahol besétált a rendőrségre, és közölte: most jött Nyugatról. Természetesen a hatóságok ezt tiltott határátlépésnek minősítették, és így is díjazták. Tíz hónap letöltendő szabadságvesztést róttak rá. Arról nincs emlékem,hogy a szüleim meglátogatták volna a börtönben. Arrasem emlékszem, hogy tudtam volna arról, hogy itthon van. Az állami vendégeskedés után egyszer csak megjelent otthon Egerben: hazaköltözött hozzánk a kisvárosba, ami megint szűknek bizonyult a számára.

Az a pár év, amit a magyar határokon kívül töltött, arra volt jó, hogy az ivriten kívül jól beszélje az angolt, a németet, és tudott valamit franciául is. Így elég természetes volt számára, hogy a szállodaiparban próbáljon elhelyezkedni. Az akkori vendéglátóipar a nyelvtudás, a hozzáértés és a rátermettség helyett inkább amegbízhatóságot díjazta. Abban az időben csak „megbízható” emberek dolgozhattak szállodában, különösen olyanokban, melyeket külföldiek vettek igénybe. Hogy tiltott határátlépésért büntetett előélettel, börtönviseltként hogyan számíthatott megbízhatónak, arra megintcsak valamiféle titkosszolgálati tevékenységben keresem a magyarázatot. Akárhogy is, 1962 és 1966 között télen budapesti hotelekben, nyáron pedig a siófoki szállodasoron londinerkedett, ami fedőfoglalkozásként prímán megfelelt ahhoz, hogy az akkori, kezdődő keleti és nyugati turizmus közepette – természetesen tiltott – valutázással foglalkozzon. Ennek eredményeként egy idő után meleg lett a lába alatt a talaj, így kénytelen volt vásárolni egy Jugoszláviába szóló útlevelet. Mindig foglalkoztatta a disszidálás gondolata. Korábban már készített valami vízhatlan eszközt, úgy tervezte, a hajóhoz köti, és azzal húzatja fel magát Bécsig. A jó ég tudja, még mi mindennel próbálkozott. De aztán lebukott a valutázással, és első fokon három év és két hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Azt nem tudom, hogy ő adta-e be a fellebbezést, de annyi biztos, hogya disszidálása után már az anyám intézte, és fizette ki az ügyvédet is. Az ítélet előtt és után nem tartóztatták le, ami az ítélet nagyságára és az ő előéletére való tekintettel különösen elgondolkodtató. Én találkoztam vele a családból utoljára. Nem volt ideges az ügyben, hogy vele itthon mi lesz, és amiatt sem aggódott, hogy fog-e működni a határátlépés. A rendőrség tudomásom szerint sem akkor, sem később nem kereste a szüleimnél. Akkor már én is nagykorú voltam.

Tehát vásárolt egy Jugoszláviába szóló útlevelet valakitől, akinek volt rá lehetősége, hogy kiutazzon Jugoszláviába, és azzal lépte át a magyar–jugoszláv határt. 1966 végén aztán állítólag átúszott Jugoszláviából Olaszországba, egy biztos: onnan kaptunk tőle értesítést. Olaszországból jelentkezett a nővéremnél, mert szüksége volt arra a pénzre, amit nálam hagyott, ez egyébként csak keleti valuta volt. A sógorom, aki osztrák állampolgár volt, ki tudta vinni neki. Később a bátyám Németországba ment – 1970, vagy az is lehet, hogy csak 1969 végéig konszolidált szállodaportás volt Nyugat-Németországban, és tartotta a kapcsolatot a családunk összes tagjával.

Aztán minden értesítés nélkül egyszer csak eltűnt a szemünk elől, és a család 1979 nyaráig gyakorlatilag nem hallott róla. Az egyetlen életjel egy zavaros újsághír volt, amelyben egy kémhistóriát írtak le: 1975-ben az izraeli magyar lap, az Új Kelet szerint jelentkezett az izraeli és az egyiptomi nagykövetségeken kettős ügynöknek. Vállalta volna, hogy hamis információkat juttat el az egyiptomiaknak, és az onnan kapott pénzt Izraelnek továbbítja. De a cikk szerint az izraelieknek ez nem kellett, ezért hamis néven alijázott, bevándorolt Izraelbe, és nyolc és fél év börtönbüntetést kapott. Az újságcikkben megjelölt börtönbe aztán a nővérem írt egy levelet, amelyben közölte, hogy bár ő nem ért egyet a bátyám viselt dolgaival, de a testvére lévén segíteni akar neki anyagilag. Mire kapott egy nagyon rövid választ, hogy az öccse elhagyta az intézetet, mármint a börtönt, és a címét nem ismerik.

Rá jellemző módon 1979-ben aztán úgy jelentkezett, mintha mi sem történt volna. Közölte, hogy nem beszélünk azokról az évekről, amikor nem találkoztunk, és úgy látszott – legalábbis számomra –, hogy Tel-Avivban irigylésre méltó helyzetben és színvonalon él. Kapcsolatai, a társadalomban betöltött helye kivételezettséget mutatott. Későbbi érdeklődésemre több forrásbólés jelből arra következtettem, hogy a bátyám valószínűleg moszados lehetett, és az 1961–1966-os itt-tartózkodása is azt mutatta, hogy a magyar titkosszolgálattal is kapcsolatban állt, mintha segítették is volna.

Azt tudjuk, hogy 1977-ben vendéglőt nyitott Tel-Avivban. Amikor a nővéremnél 1979 nyarán jelentkezett, már tele volt pénzzel. A nővéremet először 1979-ben, majd 1980-ban engem és a feleségemet is meghívott úgy, hogy mindent ő fizetett. Közölte, hogy nem beszélünk azokról az évekről, amíg nem találkoztunk. Ezt már az első esti vacsorán megmondta. Meghívólevelet nem küldött. Mi Bécsben kértünk vízumot különlapra az izraeli követségen, mert itthon nem tudhatták, hogy Izraelbe készülünk. Mondtam a bátyámnak,hogy nekünk ez így jó, de anyánknak küldjön meghívólevelet, mert ő egyébként nem fog kijönni. Mondta, hogy jó. Másnap azonban közölte, hogy ő ilyet nemküldhet, de kérdésemre sem indokolta meg, hogy miért. A vendéglője jól ment, adót nem fizetett. Mondta, hogy az adóhivatal Izraelben nem befolyásolható semmivel, de azt már bebiztosította magának, hogy ha lebukik, akkor az ítélet hat hónap letöltendő munka lesz egy rendőrségi benzinkúton. Elvitt minket a Genezáreti-tó fölé egy dombra, és elmondta, hogy itt volt a katonaság alatt vagy után. Nézzük meg, mennyire spirituális ez a hely. Tényleg az volt. Mesélt mindenről, az 1957 és 1960 közötti időszakról is, csak a katonaságról nem.

1981-ben Bécsben nyitott a nővéremmel együtt egyvendéglőt, ami az előzővel ellentétben nem ment jól. Ez azonban őt nem zavarta. Ha pénzre volt szükség az üzletben, gond nélkül benyúlt a pénztárcájába, és a szükséges összeggel kiegészítette a bevételt. Furcsa emberekkel találkozott itt, de soha nem mondta meg, hogy kikkel, sem nekem, sem a nővéremnek. Rövid idő alatt kiderült, hogy nem az üzlet a fontos, hanem azok a kapcsolatok, különböző nemzetiségű emberek,akik időnként az étteremben megjelentek. Eljött 1982 ősze, amikor egy reggel azt mondta az élettársának,egy izraeli magyar asszonynak, hogy bemegy az üzletbe. Ott egy anyagi kérdésekről szóló listát hagyott, és ahogyan szokott, el is tűnt. Azóta nem hallottunk róla. Legalábbis hitelt érdemlően semmit. Tíz éve még olyasmit sem, hogy itt látták, ott látták. Azóta akár él, akár nem, nincs róla semmilyen hírem. Az élettársa kerestette, legalábbis nekünk azt mondta, de nem találta meg. Ő találkozott időnként olyan emberekkel, akik látták, de mindig fél évvel korábban. Egy idő után hazaküldte az útlevelét Izraelbe, amit az élettársa leadotta rendőrségen. Közös lakásukat az asszony még hosszú ideig fenntartotta, és a bátyám ruháit is őrizte. Aztán fogta magát, és az egészet feladta. Úgy tűnik, ő tudhat valamit, de nekem nem mondja meg.

Az 1990-es évek elején Izrael budapesti nagykövete Krausz Dávid volt, aki előtte izraeli rendőrfőkapitányként szolgált. Nagyon jó barátságba keveredtünk, sok estét töltöttünk együtt, leginkább nálunk. Szóba kerülta család, így a bátyám is. Ő azt mondta, olyan nincs, hogy egy izraeli állampolgárt ne lehetne megtalálni, majd ő utánajár. Hosszú ideig nem beszéltünk erről, aztán rákérdeztem. Mire ő azt mondta, hogy ő csak országos rendőrfőkapitány volt, de a moszadosok mások. Még egy kísérletet tettem. Egy izraeli látogatás alkalmával leültünk hármasban beszélgetni, a bátyám élettársa, Krausz Dávid és én. Egy mondatot beszéltünk magyarul, azután héberre váltottak, hogy én ne értsem. Azt mondták, nekik ez így könnyebb. Két olyan emberről beszélünk, akiknek magyar volt az anyanyelve. A beszélgetés végén nekem nem mondtak semmit.

Többször felmerült bennem, hogy én mint a bátyám legközelebbi férfi hozzátartozója, elmondjam érte a Kaddist, a gyászolók imáját, de erre még nem sikerült rászánnom magam.