Előbb a rend, aztán a béke – mit tanulhatunk ma Kissinger közel-keleti diplomáciájából?

Martin Indyk – az Egyesült Államok izraeli-palesztin tárgyalásokért felelős különmegbízottja 2013 és 2014 között, jelenleg a Council on Foreign Relations nevű tekintélyes think tank főmunkatársa – az afganisztáni kivonulás utáni helyzetről írt cikket a Foreign Affairs c. folyóiratban, melynek summáját alább közöljük.

Az afganisztáni háború megalázó befejezése megmutatta a közel-keleti régió összetettségét és változékonyságát. Az amerikaiak talán azzal próbálják vigasztalni magukat, hogy végre hátat fordíthatnak ennek a problémás régiónak, hiszen az Egyesült Államok most már energiafüggetlen, nem szorul rá a közel-keleti olajra. Washington a saját bőrén tanulta meg, hogy nem lehet a régiót az Egyesült Államok képére formálni. Ha az amerikai vezetők ismét háborúzni kezdenének, azt a közvélemény valószínűleg már nem támogatná.

A Közel-Kelettől való elfordulást azonban könnyebb leírni és elmondani, mint megvalósítani. Amennyiben Irán továbbra is atomhatalmi státuszra törekszik, az fegyverkezési versenyt vagy egy megelőző izraeli csapást indíthat el. Ez szinte biztosan berántaná az Egyesült Államokat egy újabb közel-keleti háborúba. Izrael és Washington arab szövetségeseinek biztonsága továbbra is az Egyesült Államoktól függ. Az olyan bukott államok, mint Szíria és Jemen, továbbra is potenciális táptalajt jelentenek a terroristáknak. Akár tetszik, akár nem, az Egyesült Államoknak ki kell dolgoznia egy Afganisztán utáni stratégiát. Ez akkor is igaz, ha más prioritásokra helyezi át a hangsúlyt.

Az új stratégia kialakításában van egy jó példa, amely Henry Kissingertől, Washington legkiválóbb stratégájától származik. Kissinger egy stabil közel-keleti rend kialakítására tett sikeres erőfeszítést, mely 30 évig kitartott. Kissinger ezt akkor érte el, amikor az Egyesült Államok éppen kivonta összes csapatát Vietnamból és visszavonult Délkelet-Ázsiából. Ez az időszak nagyban hasonlított a mai geopolitikai helyzetre. A hidegháború közepén Kissinger diplomáciájának sikerült megalapoznia az amerikaiak által vezetett békefolyamatokat.

A Kissinger-korszak egyik legfontosabb tanulsága, hogy a regionális erőegyensúly önmagában nem elegendő a stabil rend fenntartásához. A stabilitást kell előnyben részesíteniük a konfliktusokat lezáró alkukkal szemben. Ahogy azt Kissinger a saját bőrén tapasztalta, a szunnyadónak tűnő konfliktusok váratlan pillanatokban kitörhetnek, ezzel teljes válságot okozva.

A rend, ami nem békét jelent

Kissinger nem a békére, hanem a rendre törekedett. Abból indult ki, hogy a Közel-Keleten a béke nem elérhető, de még csak nem is kívánatos cél. Kissinger szerint a közel-keleti rend fenntartásához a stabil erőegyensúly fenntartására volt szükség. Kissinger doktori disszertációjában, amelyet később 1957-ben „A World Restored” címmel publikáltak, bemutatta, hogy Klemens von Metternich osztrák diplomata és Lord Castlereagh angol-ír államférfi hogyan teremtettek 100 évnyi viszonylagos stabilitást Európában azáltal, hogy ügyesen ápolták az erőegyensúlyt, és ügyesen manipulálták azokat, akik megpróbálták azt megbontani.

Kissinger ezt a megközelítést igyekezett megismételni a Közel-Keleten, amikor lehetősége nyílt rá, de megértette, hogy az erőegyensúly nem elégséges. Ahhoz, hogy a rend fenntartható legyen, legitimnek is kell lennie, ami azt jelenti, hogy a rendszeren belüli összes hatalomnak be kell tartania egy közösen elfogadott szabályrendszert. Ezek a szabályok csak úgy tarhatók be, ha a résztvevő államok azokat igazságosnak vélik. Kissinger úgy érvelt, hogy a törvényes rend nem szünteti meg a konfliktust, de korlátozza annak kiterjedtségét.

Kissinger emlékirataiban megjegyezte: “A legtöbb ember számára a történelem folyamán a béke egy bizonytalan állapotot jelentett, és nem minden feszültség varázslatos megszűnését”. Így hát a Közel-Keleten tett diplomáciai erőfeszítései során Kissinger következetesen kerülte a békeszerződésekre való törekvést. Ezek helyett olyan megállapodásokra törekedett, amelyek hatására minden résztvevő fél érdekelté vált a fennálló rend megőrzésére. Kissinger soha nem gondolta, hogy eljöhet az egyetemes megbékélés pillanata. Az olyan korszakok, amiket vizsgált, paradox módon azért bizonyultak a legbékésebbeknek, mert az érintett államférfiakat nem foglalkoztatta a békekötés. Szerinte az államok közötti konfliktusok idővel az államok kimerüléséhez vezetnek, és így végül a háború nyomorúsága helyett a békét fogják előnyben részesíteni. Ebből következően szerinte a béketeremtés fokozatos folyamat, amelyet nem lehet siettetni. Ahogy Kissinger megjegyezte, hogy “korunk alapvető dilemmája az, hogy ha a politika egyetlen célja a béke keresése, akkor a háborútól való félelem fegyverré válik, és a legkegyetlenebbek kezébe kerül”.

Amikor Kissinger ennek mentén vizsgálta a Közel-Keletet, azt feltételezte, hogy az arabok egyrészt nem hajlandók megbékélni a zsidó állammal, másrészt, hogy Izrael nem tehet eleget az arabok által követelt területi engedményeknek, hiszen így veszélyeztetné saját létét. Ezért olyan békefolyamatot dolgozott ki, amely előírta, hogy Izrael fokozatos lépésekben vonuljon vissza az 1967-es Hatnapos háborúban elfoglalt arab területekről. Tehát a békéért cserébe területcserét írt elő. Kissinger békefolyamatát azonban úgy tervezték, hogy inkább időt, mint sem békét nyerjen: időt arra, hogy Izrael kiépítse képességeit és csökkentse elszigeteltségét, és időt arra, hogy az arabok belefáradjanak a konfliktusba, és felismerjék az egyre erősebb izraeli szomszéddal való együttműködés előnyeit. Ezt Kissinger “lépésről lépésre haladó diplomáciának” nevezte. A rendre való törekvésben az egyensúly és a legitimitás, a békére való törekvésben pedig a fokozatosság volt Kissinger stratégiai megközelítésének alapja.

Ez a folyamat azonban kezdett megbomlani, amikor Bill Clinton amerikai elnök megpróbálta az izraeli-palesztin konfliktust lezárni, s ez végül kudarcot is vallott. Aztán George W. Bush elnök elindította szerencsétlen sorsú iraki invázióját, ezzel végleg destabilizálva Kissinger rendjét. Így lehetővé vált a forradalmi síita Irán számára, hogy kikezdje az USA dominanciáját a szunnita arab világban.

Amikor 1973-ban Egyiptom megszállta a Sínai-félszigetet, Szíria pedig megpróbálta visszafoglalni a Golán-fennsíkot mindezt a zsidó naptár legszentebb napján, Kissinger azzal a magabiztossággal lépett akcióba, amelyet a XIX. századi európai rend tanulmányozása biztosított számára. Célja az volt, hogy a háború előtti megállapodásokat úgy alakítsa át, hogy a Közel-Kelet fő szereplői azt igazságosabbnak és méltányosnak tekintsék. Továbbá azt is el akarta érni, hogy az Egyesült Államok játssza a térségben versengő erők között a domináns szerepet. Kissinger izraeli ellenlépéseket szorgalmazott, hogy diplomáciáját erővel támassza alá. Amikor azonban ez a katonai nyomás segített meggyőzni az egyiptomiakat és a szovjeteket, hogy fogadják el a tűzszüneti feltételeket, azonnal követelte Izraeltől, hogy hagyja abba a támadást. Így megakadályozta, hogy az Izraeli Védelmi Erők megsemmisítsék az egyiptomi hadsereget és totális győzelmet arassanak  felette. Így sértetlen maradt az egyiptomi rezsim és annak imázsa – így Szadat egyiptomi elnök megkezdhette a béketárgyalásokat.

Kissinger célja az volt, hogy Egyiptom – a legnagyobb és katonailag legerősebb arab állam – ne csatlakozzon a jövőben semmilyen arab háborús koalícióhoz. Félreérthetetlen párhuzam van Kissinger Egyiptomhoz való hozzáállása és aközött, ahogyan Metternich és Castlereagh kezelte Franciaországot Napóleon után: büntetés helyett beillesztették az új rendbe és ezáltal forradalmi, revizionista államból status quo hatalommá alakították át.

Kissinger ma inkább arra törekedne, hogy meggyőzze Iránt: hagyjon fel a forradalom exportálására irányuló törekvéseivel, és térjen vissza az államszerű viselkedéshez. Ezalatt Washingtonnak egy olyan új egyensúlyra kellene törekednie, amelyben Irán forradalmi impulzusait az Izraellel és az Egyesült Államokkal együttműködő szunnita államok szövetsége fékezi meg. Így létrehozzák az erőegyensúlyt a térségben. Amint Irán úgy dönt, hogy a szabályok szerint játszik, Kissinger úgy vélné, hogy az Egyesült Államoknak egyensúlyozó szerepet kell játszania. „Az Egyesült Államok döntő tényező lehet annak eldöntésében, hogy Irán a forradalmi iszlám útjára lép-e, vagy egy nagy nemzet útjára, amely így legitim és fontos szerepet tölt be” – mondja Kissinger.

Kissinger intő jelei napjainkban

Kissinger tévedései és eredményei ma értékes tanulságokkal szolgálhatnak Biden számára. Az afganisztáni kivonulást követően az új diplomáciai iránynak a Közel-Keleten olyannak kell lenni, hogy amerikai támogatású regionális rend alakuljon ki, ahol az USA már nem a domináns szereplő, de befolyása megmarad. Ennek a rendnek a középpontjában Izraelnek és a szunnita arab államoknak kell lennie – amerikai patronálás mellett -, hogy létre jöjjön az erőegyensúly.

Fontos lesz a régió számára az az erőfeszítés, ami a megoldás felé mozdítja az izraeli-palesztin konfliktust. Biden 2014-ben alelnökként első kézből tapasztalta, hogy az izraeli és a palesztin vezetők egyaránt elutasítják, hogy észszerű kockázatot vállaljanak a béke érdekében. Így most elfogadja Naftali Bennett izraeli miniszterelnök érvelését, miszerint az izraeli bal-jobb koalíciós kormány nem élne túl egy olyan békefolyamatot, amely egy palesztin állam létrehozását eredményezné Ciszjordániában és a Gázai övezetben. Bidennek ehelyett ösztönöznie kell egy fokozatos izraeli-palesztin békefolyamatot a bizalom helyreállítása és a gyakorlati együttélés elősegítése érdekében. Bennett első lépésként gazdasági változtatásokat javasolt, például azt, hogy több palesztin számára engedélyezzék a munkavállalást Izraelben. Az ehhez hasonló lépések azonban önmagukban nem lesznek elegendők.

Az afganisztáni kivonulást követően Biden valószínűleg nem fog túlzásba esni a közel-keleti ügyekben. De Kissinger óta tudjuk, hogy hiba lenne hátat fordítani a régiónak.

Foreign Affairs  – Szabó Gyula