„Elkezdődött Szilágyi Júlia utókora”

“Akarom, hogy halottaim túléljenek” – írta egy helyütt.

A jóbarát, Tamás Gáspár Miklós így írt róla: „Szilágyi Júlia, mi tagadás, hetvenéves, bár épp olyan óriásiakat kacag, s épp olyan apró és törékeny, csupa szem, mint amikor – negyven esztendővel ezelőtt, még gimnazista koromban – megismertem.”

Aztán pedig Szilágyi Júlia írta barátja halálakor: „Gazsi meghalt, de nincs mindennek vége. A mű folytatja az ember életét. Túléli az alkotóját… „elkezdődött Tamás Gáspár Miklós utókora”.

2025. március 4.-én, életének 89. évében elhunyt Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus, egyetemi oktató.

Akivel beszélgetek:

Szilágyi-Gál Mihály habilitált egyetemi docens, ELTE Média és Kommunikáció Tanszék oktatója.

A fiút kérdezem édesanyja életéről.

Édesanyám Szilágyi Júlia 1936. augusztus 1-én született Kolozsváron. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári oklevelet magyar nyelv és irodalom szakon. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain. 1994-2006 között a BBTE magyar irodalomtörténeti tanszékén megbízott előadótanár volt. Alig hihető, de szinte az egész életét Kolozsvárott élte le.

Zsidó családról beszélünk?

Igen, mindkét ágon. A Szilágyi család, az ő nevelő apjának családja és anyjának családja, a Dávidovits család anyám ágán. A Szilágyiak egy polgárosodott, neológ, vidéki kereskedő család volt, nagyapám rádiótechnikusként dolgozott. Dédanyám nagyon vallásos volt, a tizenkilencedik század közepéig Izrael volt az eredeti nevük. A Dávidovits család viszont egy sokgyerekes, szegény ortodox család, melyben Tata dédapám szabó volt, egyébként nagy mesélő, rendkívül karakteres törzsfőnök-szerű ember.

Idézek az édesanyja családtörténeti és önéletrajzi könyvéből, az Álmatlan könyvből: „tündérmese és lidércnyomás, szendergéstöredékek. ”

Így emlékezik a könyvben anyám a Tatára, aki meggyőződéssel állította, hogy a családja egyenesen Dávidtól származik: („Amikor utoljára láttam, 1944 kora tavaszán bottal, de egyenesen járt a fürge öregember: vastag szemüveg, hetyke fejtartás, rövidre nyírt fehér szakáll…) Mert milyen is volt Dávid? – nikotinfoltos ujjain sorolta: eszes, bátor, izmos, alacsony. Na? Ő pásztor volt. Én szabó vagyok. Olyan nagy különbség?”

Davidovits Ábrahám dédapám négy feleséget temetett el, az ötödikkel, 86 évesen deportálták. Rendkívül egészséges, erős ember volt, többen is látták a saját lábán kiszállni a vagonból, ami az ő korában azért nem volt kis teljesítmény. És átkozta az Istent azért, ami történik. Ezt mesélte egy szemtanú. Ő, aki amúgy egy nagyon vallásos ember volt.

Anyám azt írja, hogy életrajzi könyve tündérmese, szendergés történet. Íme egy újabb példa: “A hiányzó vonásokat az öreg Dávidovits arcképéhez kaptam Chagalltól? Vagy azt az otthonosságot a hontalanságban, mely sok Chagall-kép és egy Chagall-vers (saját fordításomban közlöm itt) mondanivalója?

„Csak a lényemben élő ország
Az enyém.
Útlevél nélkül érkeztem oda,
Mint aki hazatér.
Kertek virulnak benne:
virágaikat kitaláltam.
Igen, ezek az én utcáim,
Csak a házak tűntek el.
Gyermekkoromban gyújtották fel őket.
Lakóik a légben kószálnak,
menedékez keresve
behúzódnak a lelkembe.”

***

„Ember viszi az utcát – egy Chagall-tusrajz. Kicsi házakat visz, templomot, kerítést… nagyapám a mítoszból jött elő, rengeteg utcát hoz. Mindent tudok róla? Semmit sem tudok róla”

Olvasva ezt a fordítást, ezt a kötetet kérdezem: miért nem írt verseket, vagy akár prózát is az édesanyja?

Azt mondta, hogy ő nem tud történetet kitalálni. Úgy érezte, hogy nincs epikai vénája. Van néhány prózai műve. Megírta két álmát. A 80-as évek elején azok megjelentek valahol, talán a Korunkban. Az Álmatlan könyvben írta Elekes Miklóst idézve:”.. nem hiába mondja Pósa Lajos, hogy jó verset írni bajos.” Anyám fő szépirodalmi műfaja az esszé volt.

Miért az esszé?

Az egyik ok, hogy francia kultúrájú is volt, még gyerekkorában jól megtanult franciául. Az esszé kifejezést Michel de Montaigne francia író-filozófus találta ki 1580-ban, és anyám bevallottan ennek nyomán használta. Radnóti Sándor így írt anyámról: „az esszé talán nem is műfaj, hogy aztán stílszerűen továbbra is műfajként beszéljen róla. Világos, hogy miért: egy magatartásra, sőt, talán életformára gondol, amely az olvasásból ered és oda tér vissza, s amit útba ejt, az a kötetlen, szép, és ugyanakkor jelentős beszélgetés. Az esszé legtermészetesebb gesztusa ugyanis az olvasmányélményből való kiindulás, az olvasásra tanítás, s ezért Szilágyi Júlia esszé-olvasmányélményeket fölelevenítő esszéi a műfaj közepébe találnak.”

A másik ok az esszéírás szabadsága lehetett. Az esszé a nyitottság, a kísérletezés, a kérdezések műfaja, melyben a szerző szabadon fejezheti ki önmagát. Samuel Johnson angol író ezt a meghatározást adta: „Az agy gondolatainak szabad folyása; egyetlen, nyers mű, s nem szabályszerű, rendezett alkotás.” De hát van még sok meghatározás, mint ahogy sokféle esszé is. Anyám az esszét értekező líraként határozta meg.

Hány Szilágyi Júlia kötet jelent meg?

Az Álmatlan könyv román fordításával együtt kilenc. Az utolsó, Az olvasott idők „félig” a Kalligramnál, az összes többi romániai magyar kiadónál jelent meg. Anyám jobban szeretett olvasni és beszélgetni, mint írni. „Asszociatívan olvasok – mondta magáról – valamit elkezdek olvasni valami más eszembe jut, és akkor ahhoz is elkezdek olvasni.” Kétszer is megkapta a Látó-nívódíjat, a magyar állam a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetéseket adományozta neki.

Térjünk rá a családra. Holokauszt?

Sajnos sok családtagunk áldozattá vált, dédszülők, unokatestvérek, gyerekek, sokan. Túlélték még a katasztrófát azon családtagjaink, akik átszöktek Romániába. A nagymamám és kislány édesanyám is úgy maradtak életben, hogy Kolozsvárról Bukarestbe menekültek. Abban az időben a Kolozsvár körüli hegység volt a magyar román határ.

Miért nem Budapestre mentek?

A Magyarországhoz visszacsatolt Kolozsváron is megindult a gettósítás, ők az előtte való napon szöktek meg. Hogy a felnőttek akkor mit tudtak a magyar, vagy a pesti helyzetről az már kideríthetetlen.

Sokat beszélgettem erről még pár hónappal ezelőtt is édesanyámmal, de ő akkor még kislány volt. Nagyanyám dr. Elekes Miklóstól, anyám biológiai apjától azért tudhatott tényeket. Elekes Miklós tájékozott, Pesten járt, külföldön is publikáló orvos volt. Tudhatta, hogy Románia viszonya más volt már a deportálások idején a náci Németországgal, mint a magyar államé. Magyarország sokkal veszélyesebbnek tűnt. Persze a bukaresti bújkálás sem volt túl vidám, légionáriusok keresték őket a jól szituált rokonoknál, de Miska bácsi lefizette őket. Kalandos menekülésükről anyám írt az Álmatlan könyvben.

Édesanyja írta, hogy olyan családban született, ahol a kultúra és az erős nők hagyománya meghatározta világképét. Milyen volt ez a hagyomány?

A mi családunk az erős nők családja volt, és a valamennyire elmosódó szerepű, kicsit hátra lépő férfiaké. Tehát anyám is, nagyanyám is vezér típus vagy vezető típus volt a maga módján. Ennél a két nemzedéknél az emancipációs szerepvállalás erősen jelen volt. Anyám esetében ezt tovább erősítette az is, hogy a továbbtanulás útjára lépett, később aztán az is, hogy apa nélkül, egyedül nevelt engem. Anyámon- nagyanyámon kívül voltak más erős nők is a családban. Anyai nagynéném a vöröskeresztnél dolgozott és benne volt a kommunista mozgalomban. Nagyanyámmal együtt mentek ki az érkező vonatokhoz 1945-ben és fogadták a hazatérő deportáltak meg a munkaszolgálatosokat, vittek nekik ételt meg ruhát. Nagyanyám egyik húga Bukarestben nyitott varrószalont az ötvenes évek elején, amíg aztán be nem záratták.

Az Álmatlan könyvből: „Büszke vagyok arra, hogy zsidó vagyok. Ha nem volnék büszke, akkor is zsidó lennék, hát akkor már inkább büszke vagyok.” – idéz egy zsidó mondást. „Nem őseim vallása jelölte ki a helyemet a világban, hanem őseim története.” Mi volt a zsidóság helye édesanyja világképében?

A zsidó asszimilációs kontextus már a húszas években kezdődött a családban. Anyám gyerekként élte meg a holokausztot. Hét és fél éves korában menekülniük kellett. Mint azt többször is megírta, ez egy nagyon traumatikus és egy nagyon meghatározó emlék volt az egész életében. Nagyanyám és nagyapám még kapott vallásos nevelést, de ezt az utat már nem nem követték. Anyám már nem kapott közvetlen vallásos nevelést, legfeljebb egy nagyon keveset az óvodában. Felnőttkori szocializációjára aztán erős hatással volt a baloldaliság, az agnosztikus, szkeptikus kontextus. Családunk zsidósága soha nem volt tabu téma, nyíltan vallottuk egymás között és kifelé is. Ami anyám zsidó világképét illeti, vallotta, hogy az írásban való emlékezés, egyáltalán a könyv népe a zsidó történelem motivuma. Zsidósága tehát alapvető az írásaiban. Felnőttkori gondolkodásának nem a zsidó vallásosság a meghatározója. Az ő öröksége az írás maga, a Tóra; a történet és az emlékezés. Zsidóságának és irodalmár voltának kapcsolata közvetlen, és mindez árad írásai szellemi és hangulati varázsából.

Romániában élő magyar ajkú zsidó nőként és talán még liberálisként is mi volt az ő identitása? Vagy talán csak kívülálló volt?

Romániai magyar volt, ebbe születtem bele én is. És ez tulajdonképpen a mindennapi valóság szintjén sokkal közelebb volt felnőttkori évtizedeinkben mint a zsidó identitás. Konfliktusaink elsősorban nem abból adódtak, hogy zsidók vagyunk, hanem inkább abból, hogy magyarok. Persze, közben az antiszemitizmussal is találkoztunk, én is az iskolában. Ez egy abszolút mindennapi valóság volt annak ellenére, hogy Romániában közben kiterjedt és színvonalas magyar kulturális élet zajlott. Magyar színházak működtek, volt magyar könyv- és kiterjedt magyar lapkiadás. Anyám magyar irodalmár lett. Magyar identitása nagyon erős volt, egyébként pedig nem is hagyta a környezet, a magyarellenesség, hogy ne legyen erős. Ahogy a zsidóüldözés sem hagyta, hogy elfelejtsük, hogy zsidók vagyunk. Egyébként ez hangsúlyos magyar identitás a szélésebb rokonság egészére nem volt egyenletesen jellemző. Valamikor nyolcvankettő környékén egy német egyetemi lektor 7 romániai nővel készített életút interjút, ami megjelent Németországban. A megszólaltatottak közül ketten voltak magyarok, hetük közül pedig anyám volt az egyedüli zsidó. Azzal kezdte a bemutatkozását, hogy ő háromféleképpen kisebbségi: mint magyar, mint zsidó és mint nő. Időnként ezért vagy emiatt valamilyen falba kellett ütköznie és ezért, vagy emiatt persze kivülálló is volt.

Esszéiből kiválasztottam néhány gondolatot. Beszélhetünk ezekről?

Persze.

„Milyen ember az, aki szeretne jó ember lenni, de nem mer? – kérdezi egy helyütt. Kitől fél az, akitől mások félnek?”- kérdezi másutt.

Az ő eszmetörténeti forrásai között az avantgárd és az egzisztencializmus volt meghatározó. Szerintem az utóbbi nagyon hangsúlyos volt az írásaiban. Tehát egyáltalán az, hogy az ember mer-e valamilyen lenni? Hogyan tudok önmagam lenni ott, ahol nem lehet nyíltan beszélni? Kérdései erősen összekapcsolódtak a személyes dilemmáival is. Ő egyébként bízott az emberekben, abban, hogy az emberek alapjában véve jók. A félelem kapcsán többször beszélgettünk a szabadságról és idézte nekem Tolsztoj mondását: “Szabadság az, ha nem kényszerülünk rosszat tenni.” Ez például kulcsmondat volt nála.
A hatalom birtokosa fél attól, aki fél tőle, vagy attól, aki még őfelette is van. Tehát nem szabad és nem feltétlenül erősebb ember, mint mi.

„Az erkölcsi döntéskényszer, amit Sartre egyszerűen csak „situation”-nak nevezett, állandó velejárója az emberi létnek. Van, aki úgy dönt, hogy a hatalom farvizén evezve próbál boldogulni, mások az ellenállás mellett döntenek, ismét mások a hallgatást választják. Ők azok, akik próbálják megúszni a döntést.” Szilágyi Júlia írásaiban mindig az egyéni és kollektív felelősség kérdését boncolgatta.

A Mórija Hegyén esszéje Ábrahám döntési-lelkiismereti kényszerével indul, feláldozza-e fiát, Izsákot az isteni parancs szerint. A törzsi társadalom, – amelyben az Ábrahám legenda is született – elvárásait kinyilatkoztatások, vallási parancsok képében jeleníti meg. Korunkban minden autoritárius társadalom az elvárásait a világi hatalom törvényerejű parancsai képében közli az alárendelt emberrel.
Válaszként én is idézek édesanyámtól:

„Pedig tudjuk, tapasztaltuk, hogy azok az emberek, akik kiadták vagy teljesítették azokat a parancsokat, amelyek tízezrek, százezrek, milliók pusztulását okozták, mindig valami magasabb rendű „értékre” hivatkoznak a tettek elkövetésekor. Történetük azt példázza, hogy ahol elhangzik a Parancs, ott nincs helye az erkölcsi mérlegelésnek, a Magasabb Szempont, a Felsőbb Utasítás megszünteti a személyes felelősséget. A gépezet működésbe lép, s ott, ahol az engedelmesség a legfőbb társadalmi erény, ez a mechanizmus azt a látszatot kelti, mintha nem lenne alternatíva. Egyszóval elveszi az egyéntől a döntés szabadságát, ugyanakkor pedig látszólag felmenti a cselekvés felelőssége alól. Ördögi csapda ez, mert az etikai felelősség felfüggesztése, tartson bármeddig, csak átmeneti állapot… Néhány ember korlátlanul szabad cselekvését számtalan ember nem-cselekvése teszi lehetővé. A passzivitások végtelen sora így válik cselekvéssé. A demagóg hatalom retorikája azt a látszatot kelti, mintha a hatalom az ő érdekében cselekedne, holott a depolitizált tömegre és a felelősséget nem vállaló individuumra építi fel hierarchiáját”.

Édesanyja munkássága hogyan hatott az ön tudományos érdeklődésére?

Bátorságra és szabadságra nevelt, amikor félelem volt és rabság vett körül. Mindent megbeszélt velem, és én gyerekkoromtól mindenben jelen voltam. A gyűlölet kérdésével több tanulmányomban foglalkozom, és írtam az uszításról is. Anyám írásaiban “Gheorghe Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceauşescu rendszere semmiféle észlelhető nyomot nem hagytak, ha csak azt nem, hogy megvetően figyelmen kívül hagyta az effélét. Az még bámulatosabb, hogy a nemzetiségi elnyomásnak, a nacionalizmusnak sincs nyoma életművében. Mégsem igaz, hogy apolitikus lett volna. Hiszen 1989 körül természetesen ő is meg-megszólalt közügyekben, amikor ehhöz kurázsi kellett. Az elnyomás lepergett róla, s evvel bizonyította, hogy mint minden, az elnyomás is elmúlik…., de Stendhal, de Flaubert, de Bartók megmarad.”- mondta róla Tamás Gáspár Miklós. Migráns, helyesebben menekült ügyben is felemelte a szavát. 2019-ben egy, a sajtóban megjelent írásra válaszolta: „Lehet, hogy ön menekültügyi szakértő. De én voltam menekült. Nyolcévesen… „iratok nélkül” léptem át idegen határt… nagyszüleim jogállamban, vagyis törvények alapján kerültek a kolozsvári gettóba és onnan Auschwitzba. Erről az utókor nem tehet, de nem árt, ha tud róla. Az utókor olykor nagyvonalúan eltekint a múlt, a történelem egyes fejezeteitől zavaros időket élünk; de hát az idők mindig zavarosak. Talán ezért nem mindig sikerül kellőképpen tájékozódni egy olyan jelen időben, amelyhez egy bizonyos múlt és sajnos valamilyen jövő is tartozik. Nem feledhetjük hálátlanul, hogy a szép emlékű honfoglalók a maguk módján és idején migránsok voltak, és hogy aki menekült, nem szeszélyből hagyja el szülőföldjét, bizonyára oka van rá.”

Anyám közéleti ember volt és így természetesen nem volt apolitikus. Én pedig írtam egy kötetet „Apolitizmus” címmel. Anyám hitt abban, hogy az írásnak és a gondolkodásnak küldetése van: változtatni a világon, ha csak egy kicsit is. Egész életében küzdött a szólásszabadságért. Jómagam több tanulmányt írtam a szólásszabadságról, és a médiaerőszak ellen.

Beszéljünk az édesanyja időskori munkásságáról. Őt idézem: „Az öregség nem jelenthet kivonulást az életből, hanem ki kell tudnunk dolgozni magunknak egy olyan életformát, életstratégiát, hogy ne veszítsük el a kapcsolatunkat a valósággal, amelyik állandóan változik, és ahhoz különböző nemzedékek segítségére van szükségünk, mert ők képviselik a változást.”

„A tudásvágyam végtelen volt, még most is az” – mondta egy beszélgetésben. Folyamatosan olvasott. Az aktuálpolitikával kapcsolatban pár hónappal ezelőtt ezt mondta: “úristen, milyen múltnak nézünk mi elébe.” Örült az életnek, de több dolog bántotta. Örült a fejlődésnek, de zavarta a felejtés. Amikor én 2006 és 2009 között 3 évet Berlinben, a magyar kulturális intézetben dolgoztam, kétszer is meglátogatott. Neki ott nagyon tetszett a város rendezése, ahogy tudatosan figyelembe veszik a kontinuitást, hogy mi hol volt, hogy egyáltalán mire kell emlékezni, milyen emlékezetet kínál fel egy felújított utcasarok, egy épület. Örült, hogy Kolozsvár mennyire fejlődik, szépül, de fájt neki, hogy szétszakadozik a város emlékezete. Fájdalmat érzett minden kivágott fa iránt is. Öt hónappal a halála előtt még román nyelven előadást tartott a kolozsvári zsidó hitközségben. Egyik utolsó nyilvános szereplésére a „Léghajó a város fölött – Százéves kolozsvári gyerekrajzok” gyermekrajz album bemutatóján a kolozsvári Vallásszabadság házában, 2024 májusában került sor. Az album bevezető esszéjében emléket állít apjának, és így ír a gyermekrajzokról: „A rajzoló gyermek megfogalmaz valamit, amit lát, amit érez, amit gondol… A rajzolás a szabadságról szól. Az alkotás a szabadság egyik nyelve. A gyerekrajz is az…”

Utoljára már csak virtuálisan volt jelen a kolozsvári zsidó hitközség könyvbemutatóján, ahol Lőwy Dániel Sárga csillag Kolozsváron című könyvének második kiadását mutatták be és én kérdeztem a szerzőt. Anyám üzenetét ekkor videófelvételről játszották be.

Egy éve márciusban így írt nekem: „Azt akarom mondani neked, fiam, amit nem felejthetsz: mi kijöttünk az egyiptomi rabságból, kijöttünk a sivatagból, kijöttünk az inkvizíciós máglya lángjaiból, kijöttünk a gettóból, kijöttünk az ukrajnai hórabságból, a ránk gyújtott tífuszbarakkból, a gázkamrából. Dávidovicsok vagyunk, Dávid ivadéka, visszük tovább az örökséget. Élünk. Írom ezt 2024 márciusában, itt Erdélyben, és lépek tovább 88 éves csontom és agyam és ereim erejével, és adom neked, a kincs méltó örökösének.”

Szabad volt a lelke, szelleme egész életében. Így távozott közülünk a kolozsvári neológ zsidó temetőbe.

Legyen áldott az emléke!