Éles történészvita a lengyelországi holokauszt-kutatásról és emlékezetről

Írta: Szombat - Rovat: Politika, Történelem

Éles vita bontakozott ki Izraelben a Haarec hasábjain a lengyelországi holokauszt-kutatásról, a korabeli  felelősség kérdéseiről és az emlékezet mai intézményesüléséről. A helyzet soktekintetben hasonló a magyarországihoz, ezért érdemes a vitába belepillantani annak ellenére, hogy nem minden helyi részlettel vagyunk tisztában.   

A varsói gettó a vészkorszak idején

A szerző, Daniel Blatman a Holokauszt-kutatás professzora a Héber Egyetemen és a Varsói Gettó Múzeum vezető történésze:

Köntörfalazás a holokausztról Lengyelországban és Izraelben

Hónapok óta elkeseredett vita zajlik a Lengyel Tudományos Akadémia Holokauszt Kutató Központja kétkötetes kiadványáról. Címét (“Dalej jest noc”, Az éjszaka folytatódik) Czeslaw Milosz 1942-ben született költeményéről kapta.

A két súlyos kötet Lengyelország vidéki területeivel foglalkozik a német megszállás alatt; a tanulmányok azoknak a zsidóknak a sorsával foglalkoznak, akiknek sikerült elkerülniük a halált jelentő deportálást, és 1942 és 1945 között a lengyel falvakban igyekeztek túlélni. A bevezetőben Barbara Engelking és Jan Grabowski szerkesztők, a lengyelországi holokauszt neves kutatói fontos, bár részleges következtetéseket ismertetnek az ottani soáról.

A tanulmányok betekintést nyújtanak a zsidók egymás mentésére irányuló erőfeszítéseibe. Kölcsönös segítségnyújtási hálózatokat alakítottak ki, és azokon fontos információkat adtak tovább a rejtőzködési lehetőségekről. A rájuk aggatott passzivitás-imázs nem állja meg a helyét. Mi több, a kutatások rávilágítanak arra, hogy ezek a mentési erőfeszítések pozitívan befolyásolták a lengyelek irányukba megnyilvánuló segítőkészségét.

Egy másik következtetés szerint a megmenekülés esélye a (helyi) társadalom segítőkészségének függvénye volt. A szomszéd, az ismerős, a paraszt volt az a keskeny híd, amely a búvóhelyet kereső zsidó számára az életben maradás esélyét jelentette.

A menedéket kereső zsidóknak azonban ritkán sikerült a zárt falusi közösségek társadalmi normáit áttörni, a hagyományos antiszemita közegben a németektől való félelem dacára érvényesülni. Grabowski és Engelking hangsúlyozzák, hogy csodálattal kell adóznunk azoknak, akik magukat veszélyeztetve, zsidóknak biztosítottak menedéket, nemcsak a megszállóktól való félelmüket legyőzve, de saját, zárt közösségüktől nemkülönben.

Következtetésük megdöbbentő: a kutatási területeken három meggyilkolt zsidóból kettő lengyel közreműködéssel halt meg. Feladták őket a náciknak, gyakran pedig a lengyelek végeztek velük. A szerkesztők arra jutottak, hogy a lengyel részvétel nagyarányú volt. Magyarázatul az antiszemitizmus mint egyetemes jelenség szolgál. Valóban, a zsidók elleni erőszakos cselekmények nem szűntek meg a németek távozásával, hanem a holokauszttúlélők visszatérésével tovább folytatódtak.

A köteteket olvasva történészek a dokumentáció hanyag (egyesek szerint elferdített) kezeléséről beszélnek. Ahol például zsidókat a zsidó rendőrség jelentett fel, lengyel rendőrséget írnak. Más helyeken nem vizsgálták kellő mélységben azt a jelenséget, amikor zsidók, akiket lengyelek bújtattak, majd másutt németek fogtak el, a kínzások hatására feladták a rejtegetők nevét, akik életükkel fizettek.

Természetesen lehettek olyan területek az országban, ahol nem voltak vizsgálatok, és a helyzet más volt. De ez nem zavarja Engelkinget abban, hogy a Krytyka Polityczna folyóiratban azt nyilatkozza: megérti az olyan embereket, akik nem voltak elég bátrak a rejtegetéshez, és elzavarták a zsidót a küszöbről, azokat viszont már nem, akik önként jelentették fel a zsidókat. Honnan ez a gyűlölet, kérdezi. Mivel magyarázható?

Közelítőleg akkor, amikor a kétkötetes mű napvilágot látott, Izraelben könyv jelent meg a varsói gettóról. Havi Dreifuss, a Jád Vasem történészprofesszora 500 oldalas könyvet publikált egy immár elcsépelt témáról: a zsidók életéről a gettóban az 1942-es nagy deportálástól az 1943-as gettólázadásig. Új következetésekre ugyan nem jutott, de a szerző számos olyan zsidó dokumentumot közöl, amelyek megindítóan ábrázolják az ott maradt zsidók életét az utolsó hónapokban.

Még a zsidók életét a vészkorszakban bemutató korábbi tanulmányokhoz képest is megdöbbentő, hogy Dreifuss könyvében milyen kevés említés történik a lengyelekről. Lámpással keresve sem találni lengyel forrásokról szóló említést, vagy arról, mi történt Lengyelországban. Olyan ez, mintha a varsói gettó egy másik bolygón lett volna, nem pedig egy romba dőlt, a kemény náci terror közepette a létért küzdő város kellős közepén. A lakosság egyrészt kárörömöt érzett, mert a zsidók eltűntek a városból, másrészt sokan sajnálták egykori szomszédjaikat, hiányoztak azok, akik nemzedékeken keresztül a város szerves részét képezték. Voltak lengyelek, akik ezt saját katasztrófaként élték meg.

Integratív történelem

A három kötet közös nevezője: elkerülni a holokausztkutatás skálájának szélesítését, és annak integrálását a náci genocídium és a II. világháború történetébe. Izraelben már a második generáció nő fel ezen, és 1990 óta Lengyelországban is ez a trend.

Az antiszemitizmussal történő magyarázat talán elvezet a nemzeti azonosságtudatról szóló vitákhoz Lengyelországban; a moralista, pedagógiai és tisztító jellegű, az ország fájdalmas múltjával foglalkozó diskurzus hívei is nyerhetnek ezzel. Izraelben a politikusok malmára hajtja a vizet, akik nem győzik hangoztatni a világméretű antiszemita veszélyt, hogy ezzel igazolják a megszállás összes igazságtalanságát.

Nem a holokausztkutató feladata, hogy a politikusok olcsó manipulációi számára biztosítsa a termékeny talajt a náci genocídiumra történő hivatkozással. Ugyancsak nem a holokauszt kutatónak kell egy olyan társadalom gyóntatóatyjának szerepét felvállalnia, amely bonyolult történetének nehezen megválaszolható kérdéseivel néz szembe, mint ahogyan az Lengyelországba történik.

Végtére is, nemigen lehetséges pontos pszichológiai magyarázatot találni az emberi gonoszságra. Ehelyett a lengyel lakosság zsidók iránti attitűdjét az ország német megszállásának tágabb összefüggésének kereteiben kellene vizsgálni.

Miként befolyásolta a megfélemlítés politikája az adott társadalom viselkedését? A náci terror a morális normák és a társadalmi szolidaritás mely fenntartási mechanizmusait zúzta szét és miért? Milyen volt a lengyel vidéki társadalom viszonya más, üldözött és irtott csoportokkal, pl. a romákkal?

Röviden, sok olyan kérdés van, ami a holokausztkutatást kiszabadíthatná a „kivételes jelleg” ideológiai gettójából. Kilépve ebből a gettóból, mélyebben érthetnénk meg a holokausztot, és nagyobb empátiával vizsgálhatnánk mások szenvedését.

A holokauszt kutatása Izraelben szinte teljes mértékben eltekint attól, hogy a náci terror nem-zsidó áldozataival együtt, tágabb kontextusban vizsgálja. Másutt a világban azonban újfajta gondolkodás van kialakulóban: beszélhetünk-e a holokauszt egységes történetéről, vagy a zsidók, illetve más népek helyi történeteit kell vizsgálnunk összehasonlító módszerrel?

Ugyanakkor Izraelben azt hiszik, hogy a nácik ugyanazt az antiszemita politikát folytatták Luxemburgban, mint Ukrajnában, és a romániai illetve horvátországi antiszemita gyilkosságok között nincs különbség. A BDS-propaganda kihasználja az ilyen szemlélet adta lehetőségeket.

ĺgy azután Izraelben a holokauszt egyre inkább idejétmúlt zsidó történet lesz, ami csupán az ott élő zsidók számára jelent valamit. Ahelyett, hogy a holokausztot egyetemes jelentőségű eseménynek látnánk, amely olyan kérdésekhez kapcsolódik, mint a tolerancia, viszony a menekültekhez és kisebbségekhez, és az emberi jogokhoz, miközben a holokauszt tovább folyik szerte a világban.

*

Lengyel nacionalisták izraeli történész segítségével támadnak holokausztkutatókat

A nacionalista lengyel ’hivatalos holokauszt-történelem’ a lengyel nemzet ártatlanságán alapul, amely nevében éles támadás indult a független tudósok megállapításai ellen.

Daniel Blatman, a jeruzsálemi Héber Egyetem történészprofesszora gyakran ír cikkeket a Haarec c. lapba. Az elmúlt évben meghívást fogadott el: ő lesz a tervezés alatt álló Varsói Gettó Múzeuma történész főtanácsadója. A lengyel kultuszminiszter szerint az intézmény a ’zsidók és lengyelek közötti szeretet’ jegyében fogant. Blatman véleménycikke (lásd fent) nemrég jelent meg a Haarec hasábjain.

Jan Grabowski, az Ottawai Egyetem történészprofesszora, és az Advanced Holocaust Studies főmunkatársa a cikket a független holokausztkutatás elleni felháborító támadásnak minősítette.

Válaszát szintén a Haarec közölte:

Blatman megállapításai kezdettől fogva hibásak, amikor azt írja: „Hónapok óta elkeseredett vita zajlik a Lengyel Tudományos Akadémia Holokauszt Kutató Központja kétkötetes kiadványáról.”

Nem volt ilyen vita – írja a kiadvány társszerkesztőjeként és szerzőjeként, majd így folytatja cikkét:

„Ehelyett a lengyel állam és intézményei, elsősorban is a Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) részéről folyamatos rágalmazás zajlik a Lengyel Holokauszt Kutató Központ ellen. Az IPN a hivatalos állami narratíva képviselője, amely a lengyel holokauszt törvény alapján bűnvádi eljárást is kezdeményezhet. A jelenleg kormányzó nacionalisták történelmi mítoszok védelmére használják az intézményt. Az egyik ilyen a „nemzeti ártatlanság” mítosza a holokauszt idején.

Az IPN távolról sem kutató intézet. Alkalmazottai nem az igazságot keresik, hanem állami ügynökként megbízóik utasításait hajtják végre.

A „Zsidók és lengyelek közötti szeretet múzeuma” nemrég szerződést kötött az IPN-el. Az aláírási ünnepély alkalmával az igazgató elismeréssel szólt az IPN tevékenységéről, és elmondta, hogy az irányadó lesz a történelmi narratíva kialakításában. A Blatman által említett ’vita’ kezdeteként az IPN emberei előadásokat tartottak a harcias nacionalizmus jegyében, és tudósaink ellenében – ezeket a két kötet bírálataként adták elő.

A ’vita’ következő fejezete a tévé és rádió nyilvánossága előtt zajlott. A lengyel első csatorna esti hírműsorában portréinkat kivetítették, és a nézők milliói láthatták „a lengyel nemzet jó hírnevének rágalmazóit” és „történelemhamisítókat” A ’vita’ azután az interneten, valamint az állammal szimpatizáló napilapok és hetilapok hasábjain folytatódott. A bírált mű kilenc szerzője közül egy sem kapott meghívást a fenti médiaeseményekre.

Blatman ezt írja: „A köteteket olvasva történészek a dokumentáció hanyag (egyesek szerint elferdített) kezeléséről beszélnek. Ahol például zsidókat a zsidó rendőrség jelentett fel, lengyel rendőrséget írnak.”

Blatman téved, a történészek ilyet nem találtak. Dr. Piotr Gontarczyk, az IPN munkatársa állítja, hogy az egyik szerző „lengyel rendőrséget” írt „zsidó rendőrség” helyett. Gontarczykot mint történészt nemzetközi szinten nem ismerik, odahaza viszont a legkeményebb jobboldali ügyek élharcosa. Hazugságokon és ferdítéseken alapuló vádjait Dagmara Swałtek-Niewiska pontról pontra cáfolta portálunkon.

Blatman folytatja: „Más helyeken nem vizsgálták elég mélyen azt a jelenséget, amikor zsidók, akiket lengyelek bújtattak, majd másutt németek fogtak el, a kínzások hatására feladták a rejtegetők nevét, akik életükkel fizettek.” Ezt egy másik IPN munkatárs, T. Domanski állította; a pontról pontra szóló cáfolat ugyancsak honlapunkon olvasható.

Blatman professzorra nem vet jó fényt, hogy hitelt ad a lengyel nacionalisták hazugságainak és csúsztatásainak, és őket legitim személyeknek állítja be.”

Bassa László fordítása