Egyház, hitközség, közösség, község? Válaszok és kérdések[1]

Biró Tamás Zsidó egyház? című vitaindító írásában azt a kérdést járja körül, hogy ha a Mazsihisz egyházként van nyilvántartva a mai magyar jogrendszerben, szükségszerű-e az, hogy a „papság” irányítása alatt álljon. Schweitzer Gábor válaszában (Zsidó hitközség vagy zsidó község?) amellett érvel, hogy „a Mazsihisznek a továbbiakban is hitközségi, nem pedig valamiféle modernizált községi alapon kell működnie”, valamint „a vallási és világi vezetés paritásának megvalósítása lenne kívánatos”. Az alábbiakban Biró Tamas viszontválaszát közöljük.

Nagy örömömre szolgált, hogy vitaindító gondolataimra többen is reagáltak, mind a Szombat hasábjain, mind magánlevelek formájában. Számos ponton korrigálták, árnyalták az állításaimat, amelyeket helyenként valóban sarkítva fogalmaztam meg a mondanivalóm hangsúlyozása érdekében. Mások vitatkoztak a gondolataimmal, és ezáltal értelmes párbeszéd indulhatott el. Az alábbiakban ezekre reagálok, bízva abban, hogy a színvonalas, konstruktív diskurzus folytatódik a továbbiakban is.

 

A „hatalmi ágak” közti feszültség régi neológ hagyomány

Schweitzer Gábor barátom és tanárom – akitől legelőször tanultam, és a mai napig sokat tanulok a neológia felekezettörténetéről – ott kezdi a gondolatmenetét, ahol én az enyémet befejeztem. Írásomat azzal a viccel zártam, amelyben a közösség új rabbija kénytelen arra rádöbbenni, hogy a zsinagógában sem az egyik, sem a másik opció nem vált helyi minhággá (szokássá), hanem az erről folyó, vérre menő vita volt mindig is a „helyi szokás”. Schweitzer Gábor forrásokkal alátámasztva mutatja be, hogy 1868/69 óta a kongresszusi (neológ) hitközségekben folyamatosan küzdöttek a struktúra megváltoztatásáért, a rabbik döntési pozícióba juttatásáért. A „csupán” alkalmazotti státuszban lévő rabbikat zavarta az, hogy vallásilag gyakran meglehetősen tanulatlan hitközségi vezetőktől függtek, és csak bizonyos időszakokban érték el azt (így jelenleg is), hogy hivataluknál fogva a közgyűlés vagy a vezetőség tagjai lehessenek. Tehát a jelenlegi feszültség a rabbikar és a világi vezetőség között egy régi neológ hagyomány folytatása, amelynek a kiindulópontja a világi vezetés dominanciája volt mindig is.

Mind Gáborral, mind a viccbeli rabbival egyetértek abban, hogy ennek az áldatlan állapotnak véget kell vetni. A kérdés az, hogy milyen formában.

Nem kérdés, hogy a vallási élet meghatározói a rabbik, nélkülük hitközség nem lenne elképzelhető, mint ahogy előimádkozó és tóratekercs nélkül sem. Minden értelmes és jószándékú olvasó számára világos, hogy a vita tárgya az, hogy a szűk értelemben vett vallási élet kérdésein túl mekkora befolyása legyen a rabbiknak. Schweitzer Gábor a világi és a rabbinikus vezetés paritását javasolja, és példaként a status quo ante izraelita hitközségek Országos Szövetsége rövid történetét említi.[2] Ahogy írtam, ezt a modellt is választhatja a Mazsihisz. Most röviden áttekintek két kérdéskört, amelyeket ez a javaslat felvet. Megmutatom, hogy azoknak, akik ezt az opciót választanák, amellett kell érvelniük, miért térnek el általában a zsidó, és specifikusan a neológ hagyományoktól.

 

Legitimitás és döntési kompetenciák

Az egyik kérdés a paritásos vezetés legitimitása. A világi vezetés a közgyűléstől, azaz áttételesen a tagságtól kap felhatalmazást a választások során. Ezzel szemben a rabbinikus vezetésnél több lehetőség is felmerülhet: például a közgyűlés választja meg a főrabbit is, vagy a („pápaválasztó”) rabbitestület teszi azt, esetleg a közgyűlés formálisan megerősíti a rabbitestület döntését. A különböző opciók különböző jellegű (nyílt vagy a háttérben zajló) választási kampányokat, felelősségi viszonyokat, megfelelési kényszert és háttéralkukat jelentenek. Végiggondolandó, melyik reális, melyik a legelőnyösebb a Mazsihisz számára.

Nem elválasztható ez a kérdés a másiktól: a két „hatalmi ág” egymáshoz való viszonyától. Ha a paritásos működés együttműködési és egyeztetési kényszert jelent, az egyszerre lehet előnyös és tragikus a szervezetre nézve. Magam nagyon örülnék annak, ha a szervezeti kultúránkban a közös gondolkodás, a kompromisszumok és a win-win megoldások keresése kerülne előtérbe a sérelmi politizálás és a konfliktusok helyett. Azonban nem hiszem, hogy a változást a szabályzat átalakításával lehetne elkezdeni. Ez a megoldás azt is jelentené, hogy a főrabbi az elnökhöz és az ügyvezető igazgatóhoz hasonlóan jogi és politikai értelemben felelősséget vállalna a Mazsihisz pénzügyeiért és munkaügyeiért, az ingatlanok fenntartásáért és az intézmények működtetéséért is. Vajon valóban tehető ilyen teher egy főrabbi vállára, akinek nincs gazdasági vagy jogi végzettsége, és megválasztása során – feltehetőleg – nem ezek a készségei, ilyen irányú tapasztalatai fognak szerepet játszani?

Ha viszont a „hatalmi ágak” között megoszlanak a döntési körök és a felelősségi viszonyok, akkor lényegében a jelenlegi helyzetet tartjuk meg, legfeljebb a hangsúlyok eltolásával. A világi vezetés ma sem szól bele a hetiszakasz alijákra történő felosztásába, és a rabbik sem kívánnak beleszólni a bérszámfejtésnél használt szoftver kiválasztásába. Nézzünk két példát, amely egy „egyháziasabb” jellegű működés esetén a rabbik kompetenciájába kerülhetne át.

Új zsinagógák építéséről a döntést mindig a zsidó hitközség világi vezetése hozta meg, ellentétben például a katolikus egyházzal.[3] A neológiát meghatározó építészeti újítások a 19. század első felében sok közösségben nem a rabbiktól indultak el, hanem a bécsi mintát követő, a hitközséget irányító tehetős iparos és kereskedő rétegtől.[4] Csupán néhány rabbi volt motorja ezeknek az újításoknak, a többség fékezte ezeket. A század közepén a bima elhelyezése nem elsősorban a rabbikat, hanem a közösségeket megosztó kérdés lett, a döntést a közösség hozta meg, a rabbi véleményének a meghallgatásával vagy ignorálásával.[5] Az 1865-ös nagymihályi ultraortodox rabbinikus tiltás ezekre az építészeti megoldásokra adott politikai válasz volt, és megalapozta az ortodoxia kiszakadását a kongresszusi zsidóságból. Ezen a példán keresztül különösen jól megfogható az, hogy míg a neológia a korábbi korok struktúráit követte, addig az ortodoxiához azok csatlakoztak, akik erősebb döntési jogkört kívántak adni a „klérusnak”: akik egy „rabbinikus szinódus” döntésétől tették függővé a zsinagóga építészeti kérdéseit.[6] Nem lenne precedens nélküli tehát egy hasonló elmozdulás a 21. századi neológiában sem, de mindenképp indoklást igényel, hogy a saját hagyományokat miért cserélnék le a vetélytárs praxisával.[7]

Egy másik példa a rabbik kinevezése. Amióta a középkor későbbi évszázadaiban kialakult a „főfoglalkozású” rabbi intézménye, a közösség választotta ki és alkalmazta őket. Így volt ez az ortodoxiában és a vészkorszakot megelőzően a neológiában – még akkor is, ha (amint arra egy levelezőtársam felhívta a figyelmemet) a klerikális struktúra felé történő elmozdulásnak tekinthető az a szervezettség, amellyel az Országos Rabbiképző Intézet kinevelte, majd a neológ intézményrendszer álláshoz segítette a rabbijait. Ennek paródiája az a vészkorszakot követő gyakorlat, amelyben a Síp utca folyosóin (és az Állami Egyházügyi Hivatalban) dőlt el, melyik rabbit hova tolják a hitközségek sakktábláján.

Én azt szorgalmaznám, hogy térjünk vissza az eredeti gyakorlathoz: a közösség válassza ki a neki legjobban megfelelőt a nyílt felhívásra jelentkező több jelölt közül, a pályázatok, az ajánlások és a próbaszónoklatok alapján. Ezzel szemben a rabbik kinevezését a főrabbi jogkörébe utalni a jelenlegi gyakorlat megőrzését jelentené, még ha transzparensebb formában is.[8] Le lehet tenni egy ilyen értelmű javaslatot az asztalra, de tegyük azt is mellé, hogy ez a gyakorlat eltérne mind a hagyományos, mind a holokausztot megelőző neológ gyakorlattól.

 

Egy ernyőszervezet esélye

Egyetértek Schweitzer Gáborral abban, hogy formális értelemben a mai zsidó szervezetek önkéntes tagságon alapulnak, ami jelentős különbség „a kényszertagsággal és korlátozott önigazgatási jogosultságokkal rendelkező feudális, illetve kora újkori zsidó község” és a jelenlegi hitközség között. Azonban a szabad identitásválasztásnak ma is vannak korlátjai,[9] és ezért a zsidó közösséghez való tartozás ma sem teljesen önkéntes – még ha hihetetlen belső pluralitás és diffúz határok jellemzik is azt. Mind a külvilág, mind a zsidó közvélemény egy kalap, „a” zsidóság kipája alá sorol mindenkit, aki valamilyen értelemben zsidó. Csak nagyon kevesen engedik meg azt, hogy zsidóságokról beszéljünk.

Erre válaszként Schweitzer Gábor is egy ernyőszervezet felállítását veti fel, amelynek egyik tagja lenne a Mazsihisz – az ortodox MAOIH, a lubavicsi haszid EMIH, a zsidóságot nemzeti alapon értelmező MCSZ, a zsidóságot mint kultúrát bemutató Mazsike, a zsidóságot történelmi sorsközösségként megjelenítő NÜB és sok más szervezet mellett.

Ez a felállás lehetővé tenné azt, hogy a Mazsihisz egy tisztán vallási szervezetté alakuljon, amely jól körülhatárolt neológ hitelveket fogalmazna meg.[10] Ebben az esetben az ortodoxia (ismételt) kiválását véglegesíteni, a neológiával nem azonosuló rabbikat és tagokat eltávolítani, a reformok társult tagságát visszavonni lenne szükséges. A sokszáz vidéki ortodox temető fenntartását átadná a MAOIH-nak. Emellett a Mazsihisz kivonulna az egyéb zsidó identitásformák támogatásából is. A magyar jogrend szerinti egyházként egészségügyi, szociális és oktatási tevékenységet folytathatna, alapíthatna (vallásos) sportegyesületet és kulturális egyletet, de nem lenne helye olyan eseményeken, ahol a zsidóság nem mint vallás – hanem mint etnikum vagy kultúra – jelenne meg. Ezzel együtt a Mazsihisz lemondana arról az anyagi haszonról és egyben súlyos felelősségről is, amely abból adódik, hogy a múltbeli országos zsidó szervezetek jogutódjaként, így a magyar zsidó történelem elsőszámú örököseként és a teljes mai magyar zsidóság képviselőjeként pozícionálja önmagát. Ezeket a pozícióit átengedné a létrejövő ernyőszervezetnek.

Elméleti szinten egy ilyen felállást én is logikusnak, áttekinthetőnek, észszerűnek tartanék. A gyakorlati megvalósítással kapcsolatban azonban több kérdésem is van.

Fogolydilemmával állunk szemben: ha mindenki lemond az eddig elért pozícióiról, társadalmi tekintélyéről, anyagi forrásairól, kiépített kormányzati kapcsolatairól, és azokat átruházná az együttműködésre, akkor egy erős szervezet jöhet létre, és mindenki nyerne. De ha én lemondok ezekről, míg a vetélytársam nem, akkor én sokat veszítek, míg ő még többet nyer. Együttműködésre – méghozzá tényleg hosszútávon működőképes együttműködésre – csak erős és tartós kölcsönös bizalom esetén van lehetőség, ennek hiányát még a kormányzati nyomás sem képes pótolni (ld. 1868/69-et).

Ugyanakkor az önkéntes alapon, tehát nem külső nyomásra szerveződő Zsidó Közösségi Fórum – és más, hasonló kezdeményezések – megerősíthetik a kölcsönös bizalmat és az együttműködés szellemét. De csak egy, az állam által elismert „izraelita egyetemes gyűlés” (az 1868-as zsidó kongresszus hivatalos elnevezése – a szerk.) rendelkezne olyan felhatalmazással, hogy az a zsidóságnak a képviselőjeként léphessen fel. Amelyre úgy lehetne átruházni a különböző szervezetek által megszerzett társadalmi pozíciókat, legitimitást, tekintélyt, hogy az ne vesszen el útközben.

Ugyanis, túl az együttműködés 150 évvel ezelőtt megtapasztalt kudarcán, még egy veszély felmerül. Ha a létrejövő zsidó önkormányzatiság egyszerre fedné le a zsidó identitás minden formáját (vallás, nemzet, etnikum, kultúra, civilizáció, sorsközösség stb.), akkor a „zsidó parlament” a magyar közbeszédben és politikai diskurzusban sem egyházként, sem nemzetiségként nem jelenne meg, hanem valami furcsa entitásként. A zsidóság különleges helyzetéhez a magyar jogrendnek egy külön kategóriát kellene létrehoznia. De a történelmi tapasztalat alapján nem biztos, hogy ilyen irányú jogalkotást szeretnénk kezdeményezni.

 

A rabbi vezető szerepéről

Barátaim és kollégáim – beszélgetések és levelezések során – további kérdéseket és észrevételeket is felvetettek. Az 1895-ös reformcsomag helyes megnevezése egyházpolitikai törvények. Míg Silber és Katz elsősorban a magyar (ultra)ortodoxia kapcsán érveltek amellett, hogy az a vallási reformokra adott válasz volt (amint azt fentebb is említettem), mások inkább azt hangsúlyozzák, hogy általában (nem csak Magyarországon) a reform és az ortodoxia párhuzamosan megszülető reakciók voltak a 19. században a modernitásra (egybehangzóan azzal, amit az előző cikkemben írtam).

Többen is felhívták a figyelmemet az egyik mondatom félreérthető voltára: „A premodern rabbi egy vallástudós, nem pedig a közösség lelki, szellemi vagy gyakorlati vezetője” – írtam. Ez így tényleg meglepő állítás. A kollegákkal folytatott levelezés során megértettem, hogy félreértés akkor keletkezik, ha valaki ezt a mondatot (mint most én is) az eredeti kontextusából kiemeli.

Az eredeti szövegkörnyezetben azonban ez a mondat arra vonatkozott, hogy a premodern korban a rabbi feladatkörébe nem tartozott bele a közösségszervezés és az intézmények irányítása. A hívek lelki támogatása, a „lelkipásztori” tevékenység személyiségtől függött: mint minden vallásos zsidótól, úgy a rabbitól is elvárták ezeket a tevékenységeket, de a betegek látogatására és a gyászolók támogatására önálló egyletek jöttek létre a zsidó közösségekben. A 19. századot megelőző nagy rabbikra elsősorban rabbinikus műveik miatt, nem pedig közösségszervezői vagy lelkipásztori készségeik miatt emlékezünk.

Természetesen a rabbik „szellemi vezetők” voltak abban az értelemben, ahogy ma egy értelmiségi, egy opinion leader szellemi vezetőnek tekinthető. Amikor a középkor utolsó évszázadaiban kialakult a rabbi mint fizetett hitközségi alkalmazott funkciója, akkor ez a szellemi vezető pozíció bizonyos fokig intézményesült is. Az viszont, hogy a premodern korban a rabbi véleményére ténylegesen mennyire adtak a közösség vezetői, helyenként és koronként változott, az egyes egyének személyiségétől függött, és gyakran vezetett konfliktushoz. A társadalomtörténészek az elmúlt évtizedekben kimutatták, hogy a valóság jelentősen eltért attól az idilli vagy kívánatos állapottól, amelyet a rabbinikus irodalom fest.

 

Huszonöt éve

Idén lesz a huszonötödik évfordulója a rendszerváltás utáni neológia egyik legizgalmasabb pillanatának. A Schweitzer József és Raj Tamás közötti párbaj 1996 tavaszán-nyarán[11] a főrabbi pozíciójáról szólt: van-e rá szükség, és mi legyen a tartalma. A vita érvei, szempontjai, de magának a vitának a ténye és következményei is mind a mai napig hatnak és relevánsak. Akkoriban két olyan hatalmas rabbiszemélyiség csapott össze (személyes fájdalmam, hogy két akkori mesteremről volt szó), akit a korabeli zsidó és nem zsidó közvélemény egyaránt ismert és elismert.

Ma már egyikőjük sincs közöttünk. Őket nem pótolhatjuk. Tudásukat és bölcsességüket viszont kötelességünk pótolni. Szolgálja ezt a folyamatot a beindult diskurzus.

Jegyzetek

[1] A cím szójáték, utalás a rabbinikus irodalom egyik műfajának, a responsum irodalomnak a héber elnevezésére: seelot u-tesuvot, azaz ’kérdések és válaszok’. A szójáték kapcsán ld. Bányai Viktória – Komoróczy Szonja, eds., Teshuvot U-Sheelot: Studies in Responsa Literature (Budapest: Center of Jewish Studies, Hungarian Academy of Sciences, 2011).

[2] A példát, annak hosszútávú működőképességét mindenképp érdemes megvizsgálni. De ne felejtsük el, hogy az 1927-ben létrejött magyarországi status quo ante hitközségek Országos Szövetsége motorja Bernstein Béla (1868–1944) rabbi volt, a struktúra eredetileg az ő meghatározó szerepére épült.

[3] Erdő Péter: A templomok építésének püspöki engedélyezése, in Teológia 46 (2012) 1–2/1–14. A hírekből idézve: a Makovecz Imre-féle katedrális kapcsán az „egyház közölte, hogy templom építéséről csak ők dönthetnek, a szándékuktól eltérően ezt nem lehet indítványozni, sőt az engedélyük nélkül gyűjtést sem szabad kezdeményezni” (Válasz.hu, 2011. 10. 19., http://valasz.hu/itthon/kutba-eshet-az-epitesz-fomuvenek-megepitese-42360/).

[4] Michael K. Silber, “The Historical Experience of German Jewry and Its Impact on Haskalah and Reform in Hungary,” in Jacob Katz (ed.), Toward Modernity: The European Jewish Model (New Brunswick and Oxford: Transaction Books, 1997), pp. 107–157.

[5] Érdemes elolvasni Schnitzer Ármin visszaemlékezését a liptószentmiklósi új zsinagóga építéséről (1843). Miután a külföldi rabbik azt írták, hogy a tóraolvasó asztal elhelyezése „igen jelentéktelen kérdés”, és „döntsön a többség”, a közösség – a rabbi határozott véleményével ellentétben – modern módon rendezte be az új zsinagógát. Az elöljáróság a döntésével azt is elérte, hogy a rabbi kénytelen lett a zsinagógán belül esketni. (Schnitzer Ármin, Zsidó kultúrképek (Az életemből), ford. Riszovannij Mihály, Komáromi Zsidó Hitközség, 2015.) Ld. még Schweitzer Gábor bevezető tanulmányát (u.o., pp. 3–14, különösen p. 6).

[6] Lőw Immánuel nagy szerepvállalása a szegedi Új zsinagóga tervezésében nem ellenpélda. Ő ugyanis nem pozíciójánál fogva engedélyezte a terveket, hanem – épp fordítva – a közösség és az építész, Baumhorn Lipót kérte fel őt a folyamatban történő részvételre. Lőw „a tervezőt eszmékre, a híveket áldozatkészségre lelkesíté” – hirdeti az előcsarnokban elhelyezett emléktábla (Lőw Immánuel: A szegedi új zsinagóga, Traub B. és társa: Szeged, 1903, p. 21, amely „a szerző tudtán kívül illesztetett az emlékkönyvbe”).

[7] Ez az okfejtés azt is érthetővé teszi, hogy egy haszid mozgalom miért követel erősebb „klerikális” vezetést a neológiában (Gadó János, „Köves Slomó és a Rajk-per”, Szombat.org, 2021. január). Tegyük hozzá, a 18. században létrejött haszidizmus rendhagyó jelenség volt a judaizmusban, amennyiben hívei elsősorban a karizmatikus rebbéhez, és kevésbé a területi alapon szerveződő közösségekhez (benne a helyi rabbikhoz) kötődtek. Egy haszid zsidó véleményének meghallgatása során ezt az eltérő hátteret is figyelembe kell vennünk.

[8] Megvizsgálható a brit mainstream ortodoxia gyakorlata is, ahol egyes kinevezésekhez az országos főrabbi hozzájárulása szükséges: vajon alkalmazható-e ez a (sok kérdést felvető) rendszer a magyarországi nem-ortodox hitközségekre? (Miri J. Freud-Kandel, Orthodox Judaism in Britain since 1913: An Ideology Forsaken, London: Vallentine Mitchell, 2006).

[9] A szabad identitásválasztást természetesen korlátozza az „az a zsidó, akit az antiszemiták annak tartanak” vélemény. Szomorúbb, hogy a zsidó közösségeken belül is korlátjai vannak a szabad identitásválasztásnak: sokan zsidónak tekintik Karl Marxot, Karinthy Frigyest és Radnóti Miklóst (önmeghatározásuk ellenére, ellenfeleik retorikáját átvéve), és nem tekintik „valódi” zsidónak a betérőket. A betérőket kirekesztő rasszizmus, sajnos, az elmúlt időszakban különösen felerősödött a közbeszédben.

[10] „Túlontúl általános az a természetesen nemcsak a neológ hitközségekre vonatkozó alapszabályi kijelentés, miszerint a Tóra és a Sulchan Aruch előírásai szerint működő hitközséghez a Tóra és a Sulchan Aruch szabályait követő személyek tartoznak. A neológia vonatkozásában ennél szabatosabb és cizelláltabb, a neológia vallási identitásának lényegi elemeire is rámutató megfogalmazásra lenne szükség.” (Schweitzer Gábor: „Haladó zsidóság – halódó zsidóság?” Útkeresés egykor és ma, Szombat.org, https://www.szombat.org/politika/schweitzer-gabor-halado-zsidosag-halodo-zsidosag, 2016. október 20.)

[11] Ld. Gadó János: Egy pár baj (Szombat, 1996. június, https://www.szombat.org/archivum/egy-par-baj); majd Raj Tamás és Schweitzer József levélváltását az Új Élet 1996. júliusi számaiban.