Egy új történet kezdete: Búcsú a zsidó intézményességtől

A zsidó intézményhálózatra 32 éve ömlik a pénz és semmire sem mentünk vele. A közösségépítés akadálya volt, és csak akkor lesz a közösségépítés eszköze, ha a mi pénzünk lesz. A mi munkánk, a mi lelkesedésünk, a mi szabadidőnk. Ha építünk magunknak valamit, amiben kedvünk telik. Vagy vége.

A közösségek állapotáról a problémáik árulnak el a legtöbbet. A magyar zsidó közösségről a botrányai. Hogy Heisler András leköszönő Mazsihisz elnök együtt protokolleseményezett Gyöngyösi Mártonnal, akivel igazából nem beszélt, de nem állt fel a székéről és ment el a protokolleseményről. Mert a Gyöngyösi pár éve valóban ocsmány mondatokat mondott.

Gyöngyösi egy jelentéktelen, rasszista múltú kispárt újonnan hivatalba lépett elnöke,

aki nem oszt, nem szoroz Magyarország egyetlen akarattól dominált politikai életében. Személye arra jó, hogy be lehessen vele riválisainkat mószerolni: most mindenki azon versenyzik, ki mennyire nem áll szóba vele, Heisler csak szóba nem áll, más viszont egy levegőt sem szív vele a protokolleseményeken. Ez a kérdés, hogy elég-e nem beszélni Gyöngyösivel, vagy egy helyen sem szabad vele lenni, igen, ez osztja meg a magyar zsidó közvéleményt. Komolyan. Miért?

Mert Gyöngyösi legitimálni akarja személyét és pártocskáját, a NER meg azt akarja, hogy ne legitimáltassék. Az EMIH delegitimálni szeretné Heislert, Heisler meg nem akar deligitimálódni:  olyan, a tényleges zsidó társadalmi élettől teljesen idegen hatalmi célokról van szó, amelyek megmutatják, hogy a zsidó szervezeti életnek nincsenek saját céljai, a magyar hatalmi tér szereplője, erre a térre figyel, ebben tájékozódik, a Mazsihisz és az EMIH harca, hogy ki mennyire nem fogadja el a Gyöngyösit, állami forrásokért folyó versengés. Ahogy az EMIH és a magyar ortodoxia esete is. Minden. A zsidó óriásszervezetek nem építenek semmit önerőből, saját céljaikat alá kell rendeljék mások hatalmi céljai szolgálatának. Ez a helyzet a rendszerváltás után 33 évvel.

Ez a magyarázata jórészt annak is, amit az egyik BZSH-elnökjelölt tudatott a Szombattal, hogy a budapesti templomkörzetekben összesen alig több mint 500 ember szavazott a legutóbbi választáson. Ezt az elnökjelölt, akit amúgy nem választottak meg, maga is kétségbeejtően kevésnek tartja.

A soktízezres budapesti zsidóságból ötszáz ember. Tizennégy zsinagógakörzetből ötszáz ember.

Visszaosztva, ez körzetenként egy nagyobb gimnáziumi osztály létszáma se egészen. És folyamatosan csökken. Felülről jönnek az állami pénzek, alulról nem jönnek a hívek, nincs is rájuk szükség a rendszer olajozott működéséhez. Mert a rendszerbe csak felülről érkeznek visszacsatolások. A közösség valójában legjobb esetben is csak díszlete a működésnek, ha valaki foglalkozik velük, csak személyes lelkiismerete végett teszi, vannak ilyenek a Mazsihiszben és az EMIH-ben is. A rendszer maga nem számol a közösséggel. Az a tény, hogy az állam teljes mértékben eltartja, senkinek nem tesz jót. Kiöli a felelősségtudatot, lassan nullára írja a teljesítményt, zárttá teszi a rendszert és a zárt rendszer, az ostromlott vár védőivé teszi a klientúrát, stabilizálja a szisztematikus korrupciót. És lassan sorvad el az élet az ilyen szervezetekben. Akár átveszi majd az EMIH a választások utáni időben, a következő évek során a Mazsihisz intézményrendszerét, akár nem, ez a modell a végéhez ért. Ebből semmi más nem jöhet ki, csak az, ami van. A zsidó tudás és a zsidó kötődés lassú elsorvadása. Az, ami a Mazsihiszben és az EMIH-ben, ami a magyar zsidó politikai térben történik, szomorú, sajnálatos, rövidtávon nehéz és fájdalmas, de végső soron mindegy.

A zsidó élet az lesz, amit csinálunk magunknak.

A zsidó életben az kezdett el működni, ami alulról építkezik. Akinek van szeme a látásra, tudja, hogy megkezdődött.

Fiatal zsidók mozognak az Izraeli Kulturális Intézet némely programjain, a Mózes-ház környékén, az ifjúsági szervezetek körül, a Somer nagy, önszerveződő sikertörténetet produkál, feltámad hamvaiból, miközben a zsidó politikai aktorok a Gyöngyösi Mártontól tartott optimális távolság mértékéről vitatkoznak. Az élet máshol van, zajlik, miközben hülyeségekről beszélgetünk.

Mindezek nem olyan léptékű dolgok, amelyek akkor jöhettek volna létre, ha a zsidó intézményrendszerre költött pénzeknek akár csak egy töredéke is jól hasznosult volna az elmúlt harminc év alatt. Az is világos, hogy az önszerveződés nem tart fent intézményeket és a Mazsihisz óvodája, iskolája sokak számára fontos, már csak azért is, mert lehetőséget ad kimaradni az egyre elkedvetlenítőbb magyar állami iskolarendszerből, és nem csak aránylag vagyonosok számára hozzáférhető. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár a zsidó múlt írásos és tárgyi emlékezetének őre, nem mindegy, mi van vele. És így tovább. Remélhető, hogy ezek valamilyen formában meg tudnak majd maradni, a mi dolgunk az, hogy építsük közösségeinket és azt, amit lehet, használjuk a hitközségek szolgáltatásaiból.

Az állami függésből eredő pénzek nem tudnak jól hasznosulni,

csak tartósítják a tehetetlenséget, megtanítják, kondicionálják, bebetonozzák, és minél később ébredünk, annál nehezebb lesz bármit magunktól összeraknunk. Most a pénzeket egy jól ismert módokon dolgozó, önkényes hatalom osztja belátása szerint. Aki állami pénzekre vágyik, az ő vonzáskörzetükbe kerül törvényszerűen.

És ez is jóra válhat, mert arra kényszerít, hogy magunk kezdjünk el zsidó életet csinálni magunknak, vallásosat, kulturálisat, akármilyet, amilyenhez kedvünk van, mindenfélét. Az, ami a zsidó politikai térben zajlik, lehetőség a felnövésre számunkra. Nem kizárt, hogy az utolsó lehetőség,

Minden perc, amit a Mazsihisz vagy az EMIH kárhoztatásával töltünk, az egyetlen, értékes életünkből megy el.