Egy régi vita jövője

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és megjelenés előtt álló, márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

(Kőszeg Ferenc írásának első része ezen a linken érhető el.)

A Szombat körkérdése zsidók és nem zsidók mai együttélésére vonatkozik. Mégis talán nem fölösleges visszapillantani a száz évvel ezelőtti vitára. A hajdani kérdések ugyanis ma is kérdések. Ma is vannak, akik megkérdezik, hogy a zsidók kiemelkedő szerepe a világban (tudományban, művészetben, politikában, gazdaságban, de még a sportban is) kiemelkedő képességek (akár genetikusan, akár szociokulturálisan meghatározott képességek) következménye-e? Vagy pedig mint az antiszemiták állítják: a zsidók gátlástalanságának, etikátlan anyagiasságának, egymás ügyeskedő támogatásának az eredménye? Sok liberálisan gondolkodó embernek származásától függetlenül meggyőződése, hogy zsidókérdés nincs, csak antiszemita kérdés van. Ezzel szemben áll Lesznai Anna mély gondolata, hogy a zsidó önmagában is zsidó. Nyomban felvetődik a gondolat: vallás-e csupán a zsidóság? Aki nem hisz abban, hogy Jézus Isten fia, aki meghalt és feltámadott – nem keresztény. A zsidó ellenben akkor is zsidó, ha semmit sem hisz a zsidó vallás tanításaiból, és semmit sem követ az előírásaiból: ezt nemcsak az antiszemiták gondolják így, hanem a zsidó vallás ismerői is. A zsidó vallás ugyanis ókori vallás, olyan időből származik, amikor a vallás egyet jelentett a törzshöz való tartozással. Ez korlátozza az identitás-választás szabadságát. Egy marxista mondhatja, hogy marxista voltam, de most már nem vagyok az. Egy katolikus mondhatja, hogy katolikus voltam, de most már ateista vagyok. Ott azonban, ahol az identitásnak vele született alapjai vannak, ott ez a szabadság korlátozott. Aki fekete bőrű nem mondhatja, hogy néger származású, de most már nem néger. Ezért minősítette Alexander Bernát zsidók és magyarok etnikai összeolvadását délibábnak. Pedig ez volt a száz év előtti vita résztvevőinek a legnagyobb problémája. A vitázók jelentős része úgy vélte: zsidó vallású magyar. Ez volt az állam álláspontja is. Csoóri Sándor ezzel szemben amellett érvelt, a holokauszttal ez a döntés érvényét vesztette, a magyar-zsidó összeforradás lehetetlenné vált. Kijelentését óriási felzúdulás követte. Pedig egy szovjet kommunista zsidó természetesnek tartotta, hogy a személyi igazolványa nemzetiség rovatába jevrej legyen beírva, hiszen ő szovjet állampolgár, de nem orosz, nem ukrán.

Száz éve a zsidó válaszolók túlnyomó többsége magyar akart lenni, és antiszemitának tekintette azt, aki magyar voltát nem ismerte el. Közben a szlovák Stefanek úgy vélte, egy szlovák környezetben élő zsidónak a szlovák környezetébe kellene integrálódnia. Azzal, hogy magyar akar lenni, az elnyomó magyar állam kiszolgálója lesz, és még nevetséges is. Ma egy zsidó, ellentétben a nagyapjával, csak erőteljes fenntartásokkal mondja magáról, hogy magyar.  Ha külföldön utazom, és megkérdezik, mi vagyok kényelmességből, az egyszerűség kedvéért azt mondom, magyar, hiszen magyar állampolgár vagyok, és magyar útlevéllel vagy személyivel utazom. Közben azonban magamban azt gondolom, honfitársaim egy része, kétségbe vonná, hogy magyar vagyok-e. Már nyomtatásban is megjelent, hogy hungarofób, azaz magyargyűlölő vagyok.

De azon se lepődnék meg, ha látens antiszemitának neveznének. Voltaképpen már meg is történt. Az egyik cikkemben azt írtam, még Vona sikerének is örülnék, ha a Jobbik előre törése véget vetne Orbán abszolút többségének. Ha a Fidesz arra kényszerülne, hogy minden egyes törvényről alkudozzon vagy a Jobbikkal, vagy a baloldallal. A kommentekben nyomban áruló lettem, aki lepaktálna akár a nácikkal. Pedig ma is azt gondolom, semmi fontosabb, mint hogy vége legyen az orbáni egypártrendszernek.

De a bajaim a zsidó politikai magatartással jóval korábban elkezdődtek. Az 1980-as évek közepén, amikor mint a demokratikus ellenzék tagja, a szamizdat Beszélő egyik szerkesztője Soros ösztöndíjával Amerikában voltam, gyakran találkoztam jobboldali magyar emigráns szervezetek tagjaival. Ezek nemigen csináltak titkot abból, hogy úgy vélik, mi, a hazai ellenzék tagjai, biztosan Kádárék propagandistái, az ÁVO ügynökei vagyunk. Ha nem azok volnánk, nem utazgatnánk Amerikában, hanem börtönben ülnénk. Ezek a derék amerikai antikommunisták persze nem tudták, hogy a hozzánk legközelebb álló elvbarátaink, a Moszkvai Helsinki Csoport létrehozói, már mind szibériai kényszermunka-táborokban vágják a fát, és mi sem tudhatjuk, mikor fordul úgy a politika, hogy egyik napról a másikra börtönbe kerülünk. De mégis jobban bántott, amikor Magyarországról elszármazott zsidókkal találkoztam, akik az orrom alá dörgölték, ha netán győznénk, ami persze kizárt dolog, ha az oroszok tényleg kivonulnak Magyarországról, akkor megint a nyilasok kerülnek hatalomra. Ezt olyan emberek mondták, akik az oroszok meg a kommunisták elől menekültek el 1947-ben vagy 1956-ban. Efféle véleménnyel aztán bőven találkoztam Budapesten is. Akadt egy (zsidó) orvos ismerősöm, klinikai állása mellett munkásőr volt. 1988-ban az SZDSZ megalakulásakor a szemembe nevetett. „Csináljátok csak – mondta derűsen – csináljátok nyugodtan. Az a lényeg, hogy a stukker a mi kezünkben van.” 1992. szeptember 24-én aztán a Demokratikus Charta felhívására együtt tüntettünk a demokrácia védelmében ezzel a kevéssé előrelátó volt munkásőrrel.

Izrael politikája talán kétszer jutott nagyobb szerephez a magyar közvélemény formálásában: a hatnapos háború idején és napjainkban. 1967-ben a magyar közvélemény úgy érezte, ezen a hat júniusi napon a hatalmas Szovjetunió kapott óriási pofont a kis Izraeltől. A rokonszenv hullámai öntötték el az országot, mintha János vitéz terítette volna le az óriások királyát. Könyvkiadóban dolgoztam akkor, hetenként kaptam könyveket, leveleket az egyik könyvterjesztő vállalattól, egy csinos, tizennyolc éves kézbesítő lány hozta őket. A háború utolsó előtti napján, megkérdezte, mit gondolok az izraeli eseményekről. Valamilyen rokonszenvet sejtető morgást hallattam. Lehalkította a hangját, közelebb lépett, és mint aki valami nagy titkot hoz szóba, megkérdezte: „És azt tudod, hogy ott csupa zsidók élnek?”

Napjainkban az izraeli belpolitika jelenléte Magyarországon magasabb szintre emelkedett. Júliusban Benjamin Netanjahu, Izrael jobboldali miniszterelnöke járt Magyarországon, hogy találkozzon Magyarország jobboldali miniszterelnökével. Netanjahu látogatása kölcsönösen előnyös volt a két miniszterelnök számára. Orbánt kiszabadította az antiszemitizmus vádja alól, holott a magyar kormány a Der Stürmer stílusát idéző antiszemita kampányt folytat Soros György ellen. Netanjahu pedig annak örülhetett, hogy vendégül látja az Európai Unió egy országának vezetője, miközben az unió egyre élesebben bírálja Izrael kormányának a politikáját. (Legutóbb éppen a Szombat szeptemberi számában jelent meg erről Gadó János cikke.) A jobboldal vonaglott a boldogságtól, hogy Netanjahu és Orbán együtt ment el a Dohány utcai zsinagógába, a baloldalon pedig fokozta a zavart, hogy a magyar társadalom kettészakítottsága már a budapesti zsidóságot is megosztja. Mindezt pedig átszövi az álszentség. Miközben a magyar állam rendőrei a déli határon a menekülők gyötrésével küzdenek a terrorveszély ellen, Budapesten a Belváros nevezetes épületei, elegáns üzletei sorra arab tulajdonba kerülnek. Vajon tudja az olvasó, hogy hívják ma Petőfi Pilvax kávéházát? Így: Sham Restaurant & Shisha Bar.

A Magyarországon élő zsidók mai létszámát illetően különféle adatok vannak forgalomban. A Barankovics Alapítvány több számítást figyelembe vevő, az interneten megtalálható becslése szerint ma százezer ember él Magyarországon, akiknek nagyszülei között voltak zsidók. 60 százalékuk 65 éven felüli, ugyancsak 60 százalékuk származik vegyes házasságból. Személyes – tehát nyilvánvalóan véletlenszerű – benyomásaim szerint a részben zsidó származásúak nagy része zsidóként azonosítja magát. Az „összeforradás” kérdése idejét múlttá válik, mert a zsidók létszáma gyors ütemben csökkenni fog. Nem csak az elöregedés, hanem talán még jelentősebb mértékben az elvándorlás miatt. A Fidesz rendszerében a magyarság, méghozzá a keresztény magyarság hangoztatása az érvényesülésnek olyan feltétele, amilyen a Kádár-rendszerben a párttagság volt. Ezt jó ízlésű ember nem vállalja, ahogy a párttagságot sem vállalta 1956 vagy éppen 1968 után. Semmi sincs, ami fiatal zsidókat, fél- és negyedzsidókat Magyarországon tartana. A zsidóság létezése Magyarországon belátható időn belül meg fog szűnni.

Persze tudjuk, a zsidókérdés létezésének nem feltétele, hogy az adott országban éljenek zsidók. A Központi Statisztikai Hivatal demográfiai mutatókon alapuló számításai szerint Magyarország lakossága 2060-ra nyolc millió alá csökken. Nem illik szóba hozni, de köztudott, hogy e lélekszámon belül a cigány lakosság arányszáma jelentősen emelkedni fog. Minthogy az oktatási rendszer elszántan akadályozza a cigányok integrációját, valószínű, hogy a lakosságnak mintegy negyede nem fog a munkaerőpiacon hasznosítható tudással rendelkezni. 2014-ben 528 ezer magyar állampolgár élt tartósan külföldön. Az országlakosok képzettségének általános csökkenése az elvándorlást is felgyorsítja. Egy új Trianon felé haladva nem országrészek fognak letörni Magyarország térképéről, hanem a magyarul beszélő lakosság tűnik el. Akkor pedig biztosan vége lesz a zsidókérdésről folyó magyarországi vitának.

A szerző a demokratikus ellenzék egykori aktivistája, politikus, közíró.