Egy palesztin menekülttáborban

AQABAT JABER CAMP – adja tudtára a világnak Jerikótól alig két kilométernyi fekvő menekülttábor bejárat előtt öles betűkkel a kék-fehér színezetű ENSZ logóval megtűzdelt tábla.

Menekülttábor, ami már csak a nevében az. A tábort 1952-ben az ENSZ húzta fel, hajlékot és életet biztosítva a közel ötvenezer palesztin menekültnek. Két-három évig sátrakban húzták meg magukat a nagycsaládok, majd a sátrakat fa építmények váltották fel, és idővel kőházakba költöztek az itt élők.

„Nekünk csak annyi tulajdonunk volt, amit két kézben el bírtunk cipelni magunkkal az otthonainkból a háborút követően. Mindent az ENSZ-től kaptunk. A ruhákat, amit viseltünk, a ceruzákat, amivel az iskolában irtunk” – meséli a kísérőm, aki kisiskolásként került a táborba. „Gyertyával világítottunk, majd később a gyertyát felváltotta a petróleum. A villanyt csak a hetvenes évek közepén vezették be a táborba. Közös volt a fürdő, közös volt a mellékhelység . A táborban négy mecset működött, ami állandóan telt házzal üzemelt. Sokan átmentek Jordániába, és ott egyesültek az előre menekült családtagjaikkal, de az én családom itt maradt” – meséli kérés nélkül kísérőm, miközben körbe vezet a táborban, ami már inkább Jerikó elővárosa, mint funkcióját vesztett menekült tábor.

„Minden házhelyhez tartozott egy kis kert” – folytatja –, „apám egy nap a fejébe vette, hogy citromot fog termelni. Anyám lebeszélte. Ki fogja majd a citromokat leszedni? Ki fog törődni a fákkal, ha mi már nem leszünk itt, és visszatérünk az otthonunkba? Szegények itt is haltak meg a táborban, és a citromfákat sem ültették el. A legtöbb itt élő és halt menekült azért nem hagyta el a tábort és nem ment át Jordániában, mert a remény a hazatérésre foglyul ejtette és a táborban tartotta őket” – ad betekintést a menekültek érzelmi állapotába a kísérő.

Jelenleg Aqabat Jabert közel tízezren lakják, de ha nem tudnék a tábláról, akkor egy tipikus igénytelen, szegény kis arab városnak gondolnám a tábort. Sokfelé táblák hirdetik, melyik ország adományozta a frissen átadott épületet, sportpályákat, iskolákat.

Poros kis város, girbe-gurba, koszos utcáin gyerekek naphosszat a porban játszanak, céltalanul csellengnek, és minduntalan pénzt koldulnak az idegentől.

Nyitva minden porta, harsogva szólnak a rádiók és tévék, állandóan hírműsorra kapcsolva. Arab nyelvtudás nélkül is kivehető Izrael országának a neve, retorikából, hangsúlyokból ítélve egész nap Izraelt gyalázhatják a hírműsorokban. Szívélyesek és barátságosak az itt élők, invitálnak mindenfelől, egy nap fél tucat családot is megvizitálok. Szállásomról kilépve – ami a menekült tábor területén helyezkedik el – névről köszöntenek a kiskölykök, majd rögtön nyújtják is a tenyerüket a pénzemért.

Az itt élők egyetlen vágya, hogy végre saját országukban teljes jogú állampolgárként éljék az életüket. Vizitálásaim során kínosan ügyelek a nyelvemre, hogy mit kérdezzek. Óvatosan lavírozok a szavaim között, hiszen a legtöbb család elveszítette már valamelyik közeli, a legtöbb esetben férfi hozzátartozóját az intifádák, háborúk, tüntetések, összecsapások során.

A történelemből megismert kézenfekvő érveimet a zsidó állam mellett inkább elhallgatom, a vendéglátóim nem ismernek pardont és megbocsátást, ha Izrael, cionizmus, terrorizmus kerül terítékre. Izzó tekintetüket rám vetik, a gesztikulálásuk is intenzívebbé válik, mihelyst óvatosan az aktuálpolitika felé terelem a beszélgetést. A palesztinok tele vannak sérelemmel, ami őket sújtotta az elmúlt több mint fél évszázad során.

Az érem másik oldaláról nem hajlandóak tudomást venni, a saját hazájukat és elveszett földjeiket akarják visszakapni.