Egy kritikán aluli Izrael-kritika

Írta: Robert C. Castel - Rovat: Politika

Tóth Csaba Tibor az Azonnaliban megjelent cikke (Az Izrael-párti cikk, ami a legjobb érv az Izrael-párti cikkek ellen) erősen hadilábon áll a tényekkel. Ezt az alapvető hiányosságot még a féligazságok meg a fogalmazásbeli gumiemberkedés sem képesek hatékonyan álcázni. Hogy miért fontos mégis figyelmet szentelni ennek az írásnak? Azért, mert iskolapéldája egy általános jelenségnek.

Robert C. Castel

Emeljünk ki néhány gyöngyszemet a szerző kincsestárából, és vizsgáljuk meg, hogy hogyan mutatja be a legutolsó háború két szereplőjét, Izraelt és a Gázát kormányzó Hámászt.

 

Egy terrorszervezet apologetikája

„Gáza, mint azt már több helyen több tudósítás is említette, egy teljességgel Izrael által előállított jelenség: egy kizárólag palesztinok lakta nagyváros, amely a „mesterséges visszafejlődés” útjára lépett” – írja a szerző. Tóth Csaba Tibor igen akkurátusan veszi számba a „kollektív büntetések” hosszú sorát, amivel Izrael Gázát sújtja, de az oknyomozói véna hirtelen vérszegénnyé válik, amikor fel kéne tenni a legkézenfekvőbb kérdést: miért?

Tudom, hogy ez a gondolat csak egy reakciós elme szüleménye lehet, de azért mégis leírom: Mi lenne, ha nem rakétáznának? Nem ásnának támadóalagutakat a határkerítés alatt? Mi lenne, ha a háború helyett a béke unalmát és banalitását választanák? A 2005-os izraeli kivonulás óta nincs egy szál zsidó katona vagy telepes sem Gáza területén. Miként lehet mégis Izraelt okolni a Hámász töretlen támadókedvéért?

Amit a szerző szemérmesen elhallgat, az a kellemetlen tény, hogy a Hámász terrorszervezetként van nyilvántartva egy sor olyan elmaradott és reakciós államban, mint Kanada, az Egyesült Államok, Japán, az Egyesült Királyság, továbbá Egyiptomban és Jordániában és az Európai Unió Bírósága által hozott döntésekben (T-289/15. sz. ügy). Szerencsére még mindig vannak a szabadságjogoknak és a liberalizmusnak olyan oszlopai, amelyek nem tekintik a Hámászt terrorszervezetnek, például Oroszország, Kína, Irán és Törökország.

Arról is tapintatosan hallgat a szerző, hogy Gázát nemcsak Izrael, hanem Egyiptom is vesztegzár alatt tartja. Érdekes módon, még a Muszlim Testvériséget képviselő, rövidéletű Murszi kormány se sietett feloldani ezt a blokádot. Lehet, hogy az egyiptomiak tudnak valamit, amit a szerző nem tud, vagy nem akar tudni?

„Bejutni is nagyon nehéz oda… építőanyag, gépek vagy bármi más pedig sehonnan sem tud az övezetbe érkezni”. Sajnos ezeknek a merészen konkrét állításoknak megvan az a kellemetlen sajátosságuk, hogy nem gond ellenőrizni őket. A háborút követő napokban bejárta a világsajtót a fénykép, ami egyiptomi buldózerek és más erőgépek hosszú sorát mutatja, útban a rafahi határátkelőhelytől az Övezet központjába. Még ennél is rosszabb hír a szerző számára, hogy 2014 óta létezik egy mechanizmus az ENSZ égisze alatt, ami által Izrael és a Palesztin Autonómia „építőanyagok, gépeket” stb. juttat be ellenőrzött módon Gázába (Barakat et al. 2018). Hogy mennyi építőanyagról van szó, ami „sehonnan sem tud az övezetbe érkezni”? A Gaza Reconstruction Mechanism honlapja szerint 2014 óta 3.4 millió tonna építőanyag jutott be az Övezetbe, aminek a felhasználását ENSZ megfigyelők felügyelik. Ez az építőanyag cirka 1500 nagyszabású projekt megvalósítását tette lehetővé. Akinek még ez sem elég, annak csak egy pillantást kell vetnie Gáza húsz évvel ezelőtti városképére és összehasonlítania azt a maival. A toronyházakat valószínűleg nem papirmaséból építették.

Szerencsére a szerző érti a tréfát és a humorérzéke különösen akkor tör a felszínre, amikor a „palesztin választási csalás egyébként alig létező jelenségéről” beszél. Tóth Csaba Tibornak ebben teljesen igaza van. Nem beszélhetünk „palesztin választási csalás”-ról azon oknál fogva, hogy 2006 óta nem voltak választások a Palesztin Autonómiában. Ami pedig nincs, azt igen nehéz meghamisítani.

 

Kritikán aluli Izrael-kritika

A szerző minden elképzelhető dolgot Izrael fejéhez vág, az ismert anglicizmussal élve, a konyhai lefolyón kívül. Az imperialista-kolonialista-apartheid Pravda visszhangokat olyan pikáns részletek cifrázzák, mint az etióp nők fogamzásgátlása és némely obskúrus zsidó szélsőséges szájából vett idézetek. Kétségtelen, hogy Tóth Csaba Tibor lelke erősen háborog az izraeli demokrácia jelenlegi állapota miatt.

Lássuk, mit mond erről a kérdésről az Izrael-pártisággal korántsem vádolható Economist az évente publikált demokrácia indexében. Majd kétszáz állam között 2007-ben Izrael a 47. helyen állt, 2019-re azonban a 28. helyre lépett elő. Kíváncsi vagyok, hogyan magyarázná a szerző, hogy mindez az általa említett „zsidó ultranacionalisták” kormányzása alatt következett be.  Érdemes továbbá megemlíteni azt is, hogy az Európai Unió államainak a többsége (17) Izrael alatt helyezkedik el ugyanezen az indexen. Az Economisthoz hasonló nézőpontra helyezkedik a Freedom House is, amikor Izraelt az összes objektív hiányossága ellenére a teljesen szabad országok kategóriájába sorolja.

Valódi ellenzéki véleményük, hitvallásuk esetleges radikális kifejezéseiért pedig az izraeli zsidó polgárok börtönt kapnak.” Ez megint egy olyan állítás, amit aránylag könnyű bizonyítani. Nagyon hálás lennék, ha a szerző fel tudna mutatni akár egyetlen jogerős bírói ítéletet is, amiben a vád az „ellenzéki vélemény”.

Izrael Nemzetállam Törvénye nyilvánvalóan szálka a szerző szemében, bár a mód, ahogy a témát kezeli, eléggé valószínűvé teszi, hogy még csak el sem olvasta az angolul szabadon hozzáférhető dokumentumot. Miről is szól a törvény tulajdonképpen? Arról, amit az 1948-as Függetlenségi Nyilatkozat is kimond, hogy Izrael az az ország, ahol a zsidó nép megvalósítja az önrendelkezés jogát, és független állami létet hoz létre. Csupa olyan szörnyű dolog ugyebár, amit a magyarok ünnepelnek minden év március 15-én.

Sérti-e ez a törvény a kisebbségek jogait Izraelben? Az egyéni és a közösségi jogok szintjén nem. Az egyetlen „diszkrimináció” a nemzeti jogok szintjén történik. Izrael területi határain belül, értsük ez alatt a teljes konszenzust élvező 1948-as határokat, más nemzet nem fogja megvalósítani az önrendelkezési jogát. A palesztinoknak éppen úgy joguk van az önrendelkezéshez, mint a zsidóknak, de ezt nem az 1948-as határokon belül fogják megvalósítani, hanem Gázában, Ciszjordánia bizonyos részein, esetleg Jordániában ahol a lakosság döntő többségét alkotják. Egy párhuzammal élve, a bunyevác illetve a tirpák kisebbségnek talán joga van az önrendelkezéshez, de azt nem Magyarország területén fogják megvalósítani. Még az olyan elkötelezett nyugat-európai demokráciák is, mint a spanyolok vagy a franciák sem hajlandók teret engedni a különböző szakadár mozgalmaiknak.

Röviden erről szól a Nemzetállam Törvény. Csak el kell olvasni.

 

„Tényeiben talán pontatlan, de morálisan helytálló”

A jelenség szerves része az Alexandra Ocasio-Cortez által halhatatlanná tett testcsel:  a lényeg nem az, hogy amit mondunk, az a tényeiben pontos legyen, hanem az hogy „morálisan legyen helytálló”. Prima facie van némi ésszerűség ebben az állításban, mert egy újságíró vagy egy politikai aktivista sohasem fog annyira ismerni egy témát, mint az illető téma kutatója.  Nincs értelme súlyemelésben egy villástargonca ellen versengeni. Egy adott helyzet morális vizsgálata viszont többé-kevesebbé egyenlővé teszi a pályát.

Lássuk, mik az ellendrukkerek morális érvei Izrael ellen. A fő érv az, hogy a cionizmus, mint a zsidó nép függetlenségi mozgalma az önrendelkezésért, elveszi egy másik néptől a lehetőséget az önrendelkezésre. Itt mindjárt egy egész sor ellentmondásba botlunk. Az első az, hogy nem lehet következetesen kiállni egy nép joga mellett az önrendelkezéshez, ugyanakkor megtagadni egy másik nép önrendelkezését. A zsidó-palesztin kontextusban aki ezt teszi, annak a motivációi igen gyanúsak. A kifinomultabb gondolkodású ellendrukker, aki nacionalizmuskritikába csomagolja az Izrael-ellenességet, egy másik fajta ellentmondásba ütközik. Ha a palesztin nemzeti gondolat éppen olyan atavisztikus és illegitim, mint a cionizmus, akkor csupán az egyen szintjén lehet a morális elemzést elvégezni. Ez pedig egy olyan látszólagos ellentmondáshoz vezet, amit én a palesztin paradoxonnak nevezek.

Hogy mi a palesztin paradoxon lényege? Az hogy egy palesztin minél függetlenebb, annál kevésbé szabad. Az Izraelben élő arab kisebbség élvezi egy fejlett liberális demokrácia összes szabadságjogát és intézményét, úgy mint egy független bírói ág, szabad sajtó, polgárjogi szervezetek stb. A Palesztin Autonómia területén élő arab folyamodhat ugyan az izraeli Alkotmánybírósághoz, de a mindennapi életét egy korrupt, harmadik világbeli rendőrállam árnyékában éli le. A Gázában élő palesztinok pedig egy totalitárius iszlámista diktatúra elnyomása alatt élnek. Ez a diktatúra a nőket a Sharia törvényei alá rendeli, a melegekkel az irániaktól ismert módszerekkel bánik el, a kisebbségeket pedig elűzi. Paradox módon, minél erősebben jelen van az „izraeli hódítás” egy palesztin életében, annál szabadabban él az egyén szintjén.

Elég sajátságos morális iránytűre van szükség ahhoz, hogy valaki a gázai modellt kívánja kiterjeszteni az összes többi palesztinra.

 

Lehetséges-e az olyan Izrael-kritika, ami legitim egy izraeli szemében?

Hogyne lenne lehetséges. A legtöbb izraeli mást sem csinál, mint naphosszat kritizálja kormánya politikáját. Izrael, a legtöbb liberális demokráciához hasonlóan távol áll a tökéletestől, és az objektív kihívásai közepette isteni csodának kell betudnunk, hogy egyszer sem bukott át anarchiába vagy katonai diktatúrába.

Van tehát éppen elég kritizálni való, de ahhoz, hogy ne antiszemitizmusként reagáljunk a kritikára, érdemes a következő dolgokra odafigyelni.

  1. Kontextus – ez az elv azt mondja, hogy egy bizonyos jelenséget, pl. az izraeli jelenlétet Ciszjordániában, a történelmi és a regionális kontextusban kell megérteni. Pl. aki csupán a megszállásról beszél és nem hajlandó tudomást venni arról, hogy a palesztinok elutasítottak öt egymást követő rendezési javaslatot egy palesztin állam létrehozására, annak joggal kérdőjelezzük meg a motivációit.
  2. Összehasonlító elemzés – Érdemes megfigyelni, hogy Izraelről mennyivel objektívabb és pozitívabb kép alakul ki, amikor egy általánosan alkalmazott nemzetközi mércével mérik, és nem egy méretre szabott zsidó-rőffel. Az övön aluli kritikák általában egy képzeletbeli ideálhoz hasonlítják Izraelt, vagy pedig azokhoz a liberális demokráciákhoz, ahol csak a király születésnapján hallani ágyúszót.
    Amikor analógia már helytálló, akkor felvetődik a a „worst-first” elve. Ha a katonai megszállás az, amit kritizálni akarunk, akkor feltevődik a kérdés, hogy vannak-e más nemzetek is hasonló helyzetben, és ezek közül az esetek közül melyik okozza a legnagyobb emberi szenvedést. Ezek után, ha valaki úgy dönt, hogy nem a legkeményebb esetekkel foglalkozik, hanem mégis inkább Izraellel, akkor ezt a választást illik megindokolni.
  1. Viselkedés, nem identitás – Akik hiteles kritikával akarnak fellépni Izrael ellen, azoknak a politikai viselkedését kell kritizálniuk és nem az állam zsidó identitását. Mindig is voltak és lesznek olyanok, akik számára a hangsúly makacsul az utóbbin marad. A műfaj klasszikusa A. Laurence Lowell-nek, a Harvard antiszemita elnökének a beszélgetése Learned Hand bíróval. Mikor az utóbbi megkérdezte Lowell-t, hogy miért vezette be a numerus clausus-t, Lowell érve az volt, hogy „a zsidók csalnak”. Amikor erre a derék bíró megjegyezte, hogy a keresztények éppen úgy csalnak, mint a zsidók, elhangzott Lowell klasszikussá érett válasza: „Ne válts témát! Mi most a zsidókról beszélünk.”
  2. Kettős mérce – Az obamai „tough love” hirdetői, akik szerint örülnünk kell annak, hogy más mércével mérnek minket, mint a többi népet, erősen antiszemita-gyanúsak. Ez a magas elvárások rasszizmusa, és ez éppen olyan destruktív, mint a főállású áldozatcsoportokat lekezelő alacsony elvárások rasszizmusa. Azok leszármazottai, akik a Holokausztot elkövették, ne próbáljak annak a morális terhéből betoncipőket önteni nekünk. Mi nem akarunk se több, se kevesebb lenni, mint az összes többi nép.
  3. A Pravda visszhangjai – az „imperialista-apartheid-kolonialista” jelszavak kántálása ott folytatja az antiszemita propagandát, ahol a Pravda abbahagyta. Izrael lakosságának a döntő többsége kelet-európai vagy afro-ázsiai menekült, illetve ezek leszármazottai. A Második Világháború kreált egy egész sor menekültkérdést Németországtól egészen Pakisztánig. Ha valaki elhatározza, hogy vissza akarja forgatni a demográfiai órát status quo ante 1948-ra, akkor először telepítse vissza a muszlimok millióit Pakisztánból Indiába, a németeket az anyaországból Kelet-Európába, a Nyugatot elözönlő bevándorlókat a hazájukba. Ha ennek a százmilliós jövés-menésnek a közepén valaki amellett kardoskodik, hogy éppen a zsidókkal kell kezdeni a folyamatot, akkor mi nagyjából tisztában vagyunk azzal, hogy mik a mozgatórugói.

*

Tóth Csaba Tibor cikke nagyon hasznos eszköz egy jelenség megértéséhez. Tömören összefoglalta és bemutatta, hogyan kell olyan módon kritizálni Izraelt, hogy az olvasóban ez igen kevés kétséget hagyjon a szerző motivációját illetően. A kérdés csupán az, hogy a súlyos ténybeli tévedések, elhallgatások és elfogultság ellenére ki a vevő erre a fajta Izrael-kritikára? Valószínűleg azok, akik nem higgadt elemzést és tudásanyagot várnak el az újságírótól, hanem a saját dédelgetett előítéleteik külső igazolását. Erre a célra ez a fajta politikai pornográfia tökéletesen megfelel.

támogatás
Pop up banner

Címkék:Gáza, Izrael kritika, palesztin paradoxon, Palesztina

[popup][/popup]