Egy izraeli nő Iránban

Orly Azoulay izraeli-amerikai újságíró még március elején tett látogatást az országban, mire válaszul kémkedéssel gyanúsította meg őt egy iráni képviselő, a kulturális minisztérium pedig vizsgálatot indított a vízum kiadása miatt…

Orly Azoulay újságírói és szerzői tevékenységén túl arról ismert, hogy interjút készített Jasszer Arafattal, járt Pakisztánban, Irakban, Észak-Koreában, és az „ellenséges vonalak” mögé hatolva igyekszik feltárni például az arab-izraeli konfliktus gyökereit. A Yediot Ahronot washingtoni tudósítójaként elsősorban az Egyesült Államok politikájával foglalkozik, mostani iráni látogatása nyomán pedig egyrészt az iráni „utca emberének” hangját szólaltatta meg, másrészt a helyi zsidóság körében átélt tapasztalatait osztotta meg a lap online felületén, a ynet-en.

„Az irániak megállapodásért imádkoznak” című cikke még március végén jelent meg, s a zord reptéri vizsgálat leírása után elmeséli kellemes fogadtatását többek közt az amerikai zászlóval is feldíszített hamadáni motelben, ahol meglepetésére Benjamin Netanjahu kongresszusi beszédét nézhette élőben a hall képernyőjén. (Ebben a városban őrzik egyébként a púrimi történetből ismert Eszter királyné, valamint unokatestvére s egyben gyámja, Mordechaj sírját.)

A beszédet a helyiek is követték, és nagyon nem tetszett nekik, amit hallottak. Az újságíró egyik iráni kísérője a haragtól kivörösödve sértőnek és megalázónak nevezte az izraeli miniszterelnök szavait, s úgy vélte, „egy ilyen beszéd után Irán jobban teszi, ha megszerzi magának mindazt a nukleáris kapacitást, amit szeretne… – hiszen, mint mondta – [Netanjahu] képes lenne repülőket küldeni ide, és lebombázni minket!”

Másnap a teheráni sajtóban többek között egy King Konggal, Angry Birddel kombinált karikatúra jelent meg az izraeli kormányfőről, ezzel a felirattal: „Semmi nem ijeszti meg annyira, mint a béke”. Az angol nyelvű Tehran Times címlapja véres kézzel ábrázolta Netanjahut, a cikkek pedig rendre arról szóltak, hogy a beszéd „tönkretette Izrael különleges kapcsolatát az Egyesült Államokkal”, s hogy a szankciók többségét megszüntetik, ha a megállapodást aláírják.

Egy másik férfi egy kebabos mellett elegyedett szóba az újságírónővel, és kért tőle egy szál Marlborót. Elmondta, hogy már évek óta nem látott amerikai cigarettát, meg azt is, hogy a szankciók teljesen ellehetetlenítették az országot, nem lehet megtakarítani, az árak az egekben járnak, az átlagfizetés pedig mindössze 50 dollár. Négy gyermekének szeretne jó oktatást biztosítani, de nem tudja megoldani, éppen ezért „nemcsak reménykedik a megállapodásban, hanem imádkozik is érte”.

A másik úti beszámoló április 10-én látott napvilágot, s inkább a szerző személyes kötődéseire, a helyi zsidósággal való találkozásra helyezi a hangsúlyt (ahogy a címe is utal rá: „Találkozás az iráni zsidósággal”). Bár a hatóságok és a média a „cionista”, „kém” és hasonló jelzőkkel illetik Azoulayt, az biztos, hogy a helyi zsidó közösség semmilyen okot nem adott ilyesféle összeesküvés-elméletekre. Mint ahogy az is érthetetlen, mire utalhattak a bírálók, amikor azt mondták, hogy az újságíró beszámolói „hazugok”.

A beszélgetésekből, a helyi zsidó közösségek tagjainak szavaiból ugyanis éppen az világlik ki, hogy szeretik perzsa hazájukat, Izrael és Irán békéjéért imádkoznak és Iránban képzelik el gyermekeik jövőjét – noha nyugati szemmel nézve az elnyomás súlyos: így például csak a börtönbüntetés veszélyét vállalva utazhatnak el Izraelbe. Így érthető, hogy nem foglalkoznak a politikával, nem voltak hajlandók kommentálni sem az atomtárgyalásokat, sem Netanjahu kongresszusi beszédét.

„Ez nem a mi dolgunk – mondja egyikük, – ezt a politikusokra hagyjuk. Mi elsősorban és legfőképpen irániak vagyunk, iráni zsidók és nem izraeli zsidók. Szeretjük Iránt, ez a hazánk, és teljes életet élünk itt. Igaz, a szankciók minket is sújtottak. Nem megy úgy az üzlet, mint korábban, nincsenek vevők. De biztosak vagyunk benne, hogy ennek hamarosan vége lesz.”

Az iráni zsidók létszáma Khomeini előtt elérte a százezret, azóta azonban mintegy 30 ezerre zsugorodott. A zsidó élet főként Teheránban és Iszfahánban összpontosul. Az iráni forradalom első vezetője, Khomeini annak idején Izrael elpusztítására hívott fel, másrészt viszont fatvát adott ki, miszerint az iráni zsidók „nem ugyanolyanok”, mint az izraeli zsidók, és az Iszlám Köztársaság szerves részének tekintendők. A közösség állandó képviselővel rendelkezik az iráni parlamentben, s ahogy az iszfaháni zsinagóga tagjai kifejezték: azt remélik, „egyszer lesz majd egy zsidó miniszter is a kormányban”.

Mindenesetre tény, hogy az iráni média és hatóságok nagy hűhót rendeztek az úti beszámoló nyomán – mind a televíziós hírekben, mind a közösségi oldalakon felizzottak a kedélyek. Az egyik parlamenti képviselő odáig ment, hogy kémkedéssel gyanúsította meg Azoulayt, egy riporter pedig ahhoz hasonlította az újságíró belépését az országba, „mint amikor egy vírus megtámadja a testet”. Hivatalos és közösségi szinten is azt találgatják leginkább, hogyan és miért történhetett meg ez egyáltalán.

A hírgazda ynet közlése szerint Orly Azoulay a New York Times delegációjának tagjaként, az iráni külügyminisztérium által kiadott vízummal, személyazonossága teljes feltárásával utazott a közép-keleti országba. Cikkeiben maga az érintett is részletesen beszámol a hosszadalmas és barátságtalan reptéri vizsgálatról, izraeli származása tisztázásáról, az ujjlenyomatvételről, majd a beengedésről.

Ezeket az információkat kissé más megvilágításban az iráni kulturális minisztérium szóvivője is megerősítette, úgy fogalmazva: „amerikai turistaként érkezett egy amerikai csoporttal, sajtóigazolvány nélkül – a külügyminisztériumnak és a hírszerzésnek erre magyarázatot kell adnia”. A Khabar Online News Agency április 13-i közlése szerint a kulturális minisztérium azt vizsgálja, hogy az amerikai turistaként érkezett újságíró az iráni nagykövetségen keresztül, vagy a repülőtéren kapta meg vízumát, továbbá hogy miért turistavízummal utazott.

Izraeli és független iráni hírforrások belpolitikai játszmaként értelmezik az ügyet. A haifai egyetem Irán-szakértője, Dr. Soli Shahvar az iráni belügyi kontroll erősödésének, az elnyomás fokozásának és az emberi jogok még súlyosabb megsértésének veszélyét látja benne az állambiztonság érdekeire való hivatkozással. Egy Amerikában dolgozó iráni újságíró szerint viszont Ahmadinezsád és radikális körei próbálják lejáratni vele Rohani „nyugati nyitását”.

Akinek még ennyi spekuláció sem tudta elvenni a kedvét, itt megtekintheti Orly Azoulay úti beszámolójának rövid, héber nyelvű videó-ízelítőjét erről az ellentmondásos, mégis elragadó világról.