Egy időre megáll a normalizáció

Körkérdést intéztünk a Hamasz Izrael ellen indított háborújáról és annak világvisszhangjáról írókhoz, kutatókhoz, véleményformálókhoz. Az alábbiakban Seres László író, publicista gondolatait olvashatják.

Milyen minőségi változásokat hoz a Közel-Keleten a Hamasz Izrael ellen indított háborúja?

Egy időre mindenképp megáll Izrael és az arab államok normalizációs folyamata, hiszen azok az országok, amelyek az utóbbi években csendben, de észrevehetően elfordultak a palesztin „ügytől”, most számos okból nem maradhatnak neutrálisak, palesztinpárti üzeneteket kell tolniuk. Fontos viszont, hogy Szaúd-Arábia közölte, nem veszik le napirendről a közeledést a zsidó államhoz, és szintén bíztató, hogy nem tűnik komolynak az ősrivális Iránnal való, Kína által menedzselt összeborulásuk.

A kulcskérdés persze Irán. Előretolt helyőrsége, a Hezbollah gyorsan veszélyes tényezővé válhat, de egyelőre low profile tartja a konfliktust, holott lényegesen erősebb a Hamásznál, nem úgy tűnik, hogy akarja a totaler Krieg-et (nem kizárt, hogy informálva sem volt október 7-éről). Minőségi változást természetesen a lassan nuklerárissá váló Irán belépése okozhatna – és nem csak a Közel-Keleten.

Izrael egy csak az erő nyelvén értő terepen, látványosan mutatkozott sebezhetőnek, megtámadhatónak. Ebből csak és kizárólag az erő nyelvén beszélve, megerősödve kerülhet ki. A morál már most is az ő oldalán van, de ahogy Daniel Pipes évek óta hangsúlyozza, győznie kell. Nem szabad törődnie a rossz PR-ral, a túlélés a tét, ki kell iktatnia a terror infrastruktúrját. A megbékéltető, prosperáltató stratégia csődöt mondott. Tudatosítani kell a túlnyomórészt fiatal palesztinokban, hogy hosszú távon vesztettek – legalábbis amíg magát Izraelt tartják „megszállt területnek”.

Nemcsak a Hamásznak, a majdani palesztin államiság illúziójának is véget kell vetni, a palesztin „ügynek” nincs, nem is létezhet politikai megoldása. Izrael társadalma majd idővel eldönti, milyen lesz az együttélés, ill. a high tech kerítések biztosította egymás mellett élés a két palesztin területtel. Nagyon örülök, hogy a „kétállami” hazugság – a még elhangzó szokásos retorika ellenére – lekerül napirendről, sokan most látják csak, mit is jelentene a terror ilyenfajta megjutalmazása. A dilemma ugyanaz, mint eddig: Gázát és a vitatott területeket se okkupálni, se a kontroll alól teljesen kiengedni nem lehet hosszú távon.

Mit szólsz az Európában és Amerikában is zajló palesztin-szimpatizáns tüntetésekhez? Hogyan értelmezhetőek ezek, lehet-e látni, milyen közegből érkeznek a résztvevők, és milyen tényezők állnak a háttérben?

Látható, hogy két forrása van a palesztinpárti utcai gyűlöletnek. Egyfelől az amerikai és nyomában az európai woke/balos akadémiai elit, a társadalompolitikai tanszékek és diákszervezetek, a BDS, stb. húsz éve tartó makacs Izrael-ellenessége, másfelől harmadgenerációs bevándorlók tízezrei, szélsőséges iszlamisták által is megdolgozott fiatalok, akik (akár nyugati állampolgárok, akár nem) nem tartják követendőnek a nyugati értékeket, az egyén szuverenitását, a nők és a kisebbségek jogait, állam és hitélet szétválasztását.

Az utcán ez a kétfajta világ talál egymásra és egyesül a gyűlöletben, néha egészen bizarr formákban is („Queers for Palestine”), hol tűzszünetet és humanitárius segítséget, hol Izrael kiiktatását, hol kalifátust és sáriát követelve.

A valódi gond nem a szélsőségesek kitoloncálásának jogi és technikai nehézsége (pl. a palesztinok többnyire hontalanok, nincs, aki befogadja őket), hanem a köztünk élő, EU-állampolgár iszlamisták és a nem vallásos, nihilista utcai plebsz (ld. Franciaországban) erősödő jelenléte, és az a védelem és igazolás, amit nevezett balos értelmiségtől folyamatosan kapnak. Ez a támogatás legitimálja a mainstream médiában erőszakos harcukat, egyik legfőbb ismertetőjele Izrael és Netanjahu fasisztázása, apartheid-államozása, a zsidó államnak a „tettes” oldalon való pozicionálása.

Mit kezdhet a nyugati világ – ahol a szólás- és véleményszabadság alapérték – ezekkel a szimpátiatüntetésekkel, amelyeken megjelenik a nyílt Izrael-ellenesség, olykor a leplezetlen antiszemitizmus, és időnként nyíltan éltetik a Hamaszt, amelyet ezek az országok hivatalosan terrorszervezeteként tartanak számon?

A szólásszabadság radikális híveként alapértéknek tartom, hogy a felháborító, sértő nézetek is jelenhessenek meg az utcán, így a náci, kommunista, klímavédő antikapitalista vagy szélsőséges iszlamista vélemények is. Szerintem sajnos tűrnünk kell az Izraelt gyalázó, a zsidó állam kiiktatását propagáló demonstrációkat is – de csak addig a határig, amíg racionális mérlegelés után nem merül fel a clear and present danger, hogy tehát adott tüntetésből erőszak, verés, gyújtogatás is következhet.

A legnyilvánvalóbb példa erre az a bizonyos péntek volt, amikorra a Hamász nemcsak demonstrációkra, de tettlegességekre is felszólított. Ha a biztonságunkért felelős szerveknek olyan információi vannak, amelyek indokolják a tiltást, legyen tiltás. Egy tüntetés veszélyessége a „színházban tüzet kiáltani” próbáját kell, hogy kiállja, azaz helyszín és aktuális társadalmi viszonyok függvénye. Az iszlamisták egyik célja épp a nyugati szabadságjogok korlátozása, nem kizárt, hogy eljön az a pont, amikor el kell hallgattatni őket, hogy ez a szabadságunk érvényesüljön. Még mielőtt a toleranciánk hozza létre a kalifátust.

Dolgunk továbbá a kettős mérce kiiktatásával van: tűrhetetlen, hogy azok a nyugati egyetemek szajkózzák folyamatosan a palesztinpártiak szólásszabadságát, amelyek hosszú évek óta tűrik zsidó diákok elhallgattatását, zaklatását, meghurcolását.

Hosszabb távon merre mozdulhat el Európa és Amerika az efféle tüntetések hatására?

Nem tudom. De ha nem álluk ki a nyugati értékeink mellett, ha továbbra is a sunyi behódolás stratégiáját követjük, végünk van.