„Egy holokauszt túlélő nem mondhatja, hogy nem zsidó”

Vajda Mihály filozófussal beszélget Várnai Pál

A filozófusok régóta nem tartoznak a hatalom kegyeltjei közé. Aláírnak, tiltakoznak, gondolkodnak, kényelmetlen kérdéseket tesznek fel, netán Platónt fordítják magyarról magyarra. A Szög a zsákból című önéletrajzi könyvében visszatekint gyerekkorára, a vészkorszak idejére, szerencsés túlélésére. Mivel a filozófus Vajdával nálam avatottabbak foglalkoznak, én most inkább életéről, zsidóságáról szeretném kérdezni.

Idézettel kezdem: „Ha nem lettek volna zsidótörvények, meg a háború, nem is tudnám, hogy zsidó vagyok.” Azért csak rájött volna, nem? Hiszen, ahogy írja, gondolkodásában, iróniájában, a humorában mégis különbözik másoktól.

Ezt egy csipetnyi sóval kell érteni. Persze, hogy tudnám, hogy zsidó vagyok. Már hatéves koromban zsidó hittanra jártam abban az evangélikus iskolában, ahova beírattak. Persze vallási szempontból a zsidóságom nem jelentett számomra sokat, mint ahogy ma sem jelent.
Semmilyen vallás nem hatott rám. A zsidó kultúrát is csak nagyon lassan sajátítottam el. Mégis igaz, egész magatartásomban, habitusomban, kapcsolatrendszeremben nagyon sok a zsidó elem. Nem tudom azt sem, hogy mindezt összefüggésbe kell-e hozni a holokauszttal. Egyet tudok: egy holokauszt túlélő nem mondhatja, hogy nem zsidó. Nem csak nekem, hanem a gyerekeimnek, unokáimnak is köze lesz a zsidósághoz, mert ők is érzik a holokauszt súlyát.

Említi, hogy nem emlékszik gyerekkorára, ’44 előtti életére, a holokauszt elfújta emlékeit. „Csak az utóbbi években eszméltem rá arra, hogy a Soá, a vészkorszak volt az a sorsesemény, amely egész életemet, egész gondolkodásomat meghatározta,” Más helyen „mégis zsidónak” mondja magát. Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy a családja miért keresztelkedett ki a háború után?

Nem tudom. Mert hülyék voltak.

Még ’44 nyarán is szaladgáltak zsidók a különböző egyházakhoz, hogy kereszteljék meg őket.

Mivel én evangélikus iskolába jártam, a szüleim az evangélikus egyházhoz mentek. Rendben van, mondták ott, de ehhez meg kell tanulni a katekizmust. Ennek a tanulásnak a nyilas hatalomátvétel vetett véget. Szüleim még ’45 januárjában sem voltak megkeresztelve. S hogy miért nem akartak még a felszabadulás után is megkeresztelkedni? Talán azért, nehogy azt gondolják az emberek, vagy ők maguk, hogy csak az életmentésért akartak kereszténnyé válni. Talán nem fogták fel, még a nyáron sem, hogy nem a vallásról, hanem a fajról van szó.

Azt is írja, hogy igazán a német bevonulás után, illetve a soron következő tíz hónap alatt vált felnőtté. Volt egy vita édesanyja és nagynénje között. Nagynénje ugyanis le akarta vinni vidékre, mondván, hogy ott biztonságosabb.

Az anyám és nagynéném közötti vita végét már hallottam. Anyám azt mondta, hogy neki fogalma nincs, hol lesz jobb a zsidóknak, de nem engedi a családot szétszakítani. Neki lett igaza, mert dombóvári négy rokonomból hármat megöltek Auschwitzban. Csak most úgy beszélünk erről, mintha ’45-46-ban reflektáltan viszonyultunk volna a holokauszthoz. Ez nem így van. Se a zsidók, se a nem zsidók nem gondolkodtak erről, hanem igyekeztek tudat alá söpörni az egészet. Kivételek vannak persze, mondjuk, a kunmadarasi pogrom résztvevői.

Szóba került a kivándorlás is.

Én csak következtetek erre szüleim habitusából. Ha anyám végiggondolta volna a dolgokat, bizonyára el akart volna innen menni, míg apámnak ez eszébe sem juthatott. Ő jó állampolgár volt, aki úgy gondolkodott: lehet, hogy bennünket nem szeretnek itt, de ez egy civilizált ország, itt semmi bajunk nem történhet.

„Nagyon mélyen belém vésődött, hogy nem vagyok ember, hogy a közönséges emberek közül kitaszított vagyok, hogy nem rendelkezem emberi méltósággal.” Ezt megértette kilenc éves korban?

Kilenc éves koromban ezt így persze nem tudtam volna megfogalmazni. De éreztem, nem vagyok olyan, mint a többiek. Hogy sárga csillagot kellett hordanom, hogy csak egy szobát tarthattunk meg a lakásunkból, hogy kijárási tilalom van, de csak számunkra, hogy nekünk más élelmiszerjegyeink vannak. Később pedig már azt is megértettem, hogy bármikor a Dunába lőhetnek.

Nem mondhatom persze, hogy fel is tudtam fogni ezt a megaláztatást, de a kiszolgáltatottságot bizonyosan.

Egy gyerek észreveszi, ha másképpen bánnak vele, mint másokkal, ettől aztán másmilyen ember is lesz.

 Radnótitól való az idézet: „Zsidó volt Heine? Ejnye, ejnye”.Ön pedig Heinét idézi: „Könnyű lenne elmenekülni, ha az ember nem hordaná a hátán a hazáját” A másik pedig „a Soha le nem mosható zsidóság”.

Itt két különböző dologról van szó. Heine hazája Németország volt, egyértelműen német költőnek vallotta magát, ami számára alapvető volt. A zsidóságát mégse tudta magáról lemosni. Amikor már Franciaországban élt, nem érezte magát, zsidóként megkülönböztetve, ugyanis a francia forradalom eltörölte a vallási megkülönböztetést. Itt van egy másik fontos kérdés is. Hivatalosan a zsidók a legtöbb modern államban másokkal egyenjogúak. De miért van az, hogy a zsidók általában felismerik egymást? Egyértelmű, hogy egy zsidó magatartásmódja egy másik zsidó számára ismerős. Nem a kinézetről van szó.

Ez a parasztzsidóknál is evidens? Vagy netán az angol zsidók esetében?

Nem.

Az, amiről mi zsidók, felismerjük egymást, az nem a fajtának a tulajdonsága, hanem egy meghatározott környezetben élő zsidóké.

A kelet-európai városi zsidót ismerjük fel egymásban. A New York-i zsidók többségében is, akik valahonnan innen származnak. Egy paraszti vagy egy angol zsidót soha nem ismerünk fel. A kelet-európai származékot, bárhol is él, igen.

Könyvében felveti, hogy milyen lehetőségeik voltak a zsidó fiataloknak a háború után. Nem tartja meglepőnek, hogy a kommunista vagy a szociáldemokrata pártok irányában orientálódtak, mert biztonságot, másokkal egyenlő lehetőségeket ígértek nekik? Később aztán sokan kiábrándultak.

Ez részben igaz. A legtöbb túlélőnek fogalma sem lehetett arról, hogy mi várhat rá. Az idősebb, elsősorban baloldali értelmiségi zsidók egy része hallott ugyan a szovjet perekről, de azon az állásponton voltak, amiről Nádas Péter is ír a felmenőivel kapcsolatban Világló részletek című könyvében, hogy mégis csak az oroszoknak köszönhetik az életüket, s ezért hálásaknak kell lenniük.

A holokauszt mellett, mint mindnyájunknak, ’56 volt a másik, életének meghatározó eseménye. Pár napig részt vett a Nemzetőrségben, lelkesen támogatta a forradalmat.

Idéztem egy hosszú részt a barátnőmtől, aki szemtanúja volt a zsidózásnak s már október 23-án arra a következtésre jutott, hogy ehhez a mozgalomhoz, amely most kibontakozni látszik, neki semmi köze nincs. Én ezt nem éreztem, nem is így gondoltam. Tudtam persze, hogy felszínre kerültek olyan érzemények is, mint az antiszemitizmus. Annál is inkább, mert ’49 és ’56 között ez a téma tabu volt. Azt gondoltam, próbáljuk ezt végiggondolni, próbáljunk ezzel szembenézni, és gondolkodni azon, mit lehet vele kezdeni. Ugyanakkor számomra ’56 mindvégig egy teljesen jogosult, pozitív eseménysor volt. Budapestről beszélek persze. A vidékről csak annyit tudtam, hogy a falusiak küldték fel az élelmet a harcolóknak.
Ami a Köztársaság téren történt, az viszont egyáltalán nem tetszett. Akkortájt mégis azt gondoltuk, hogy egy forradalom mindig felhozza a szennyet, a borzalmat is, és ezt tudomásul kell vennünk. Ma már azon az állásponton vagyok, hogy ezek a megvadult akciók nagyon is problematikusak. Ha a forradalmat kell definiálnom, nem az ilyen véres akciókra gondolok, hanem Hannah Arendt nyomán magam is úgy definiálnám, hogy

a forradalom egy olyan eseménysor, melynek következtében több lesz a szabadság. A radikális akciók pedig beszűkítik a szabadság terét.

Ha jól emlékszem, a könyvében arról is ír, hogy középiskolás korában, az osztályában valami olyat mondtak, hogy maguk olyan eszesek, okosak. Az ilyen megjegyzés nem egyértelmű. Hogy ezt milyen éllel mondták, nem tudhatom. Gyakran eszembe jut Sartre mondása, hogy az antiszemiták elismerik, hogy a zsidók okosak, de ettől még jobban utálják őket.

Az osztályon belül nem voltak konfliktusok, de létezett egy három főből álló kis csoport, amelyet az osztály többsége „okosoknak” nevezett. Jóval a rendszerváltás után, egy osztálytalálkozón kibújt a szög a zsákból, és egyik diáktársunk azt mondta: persze tudtuk, de nem mondhattuk, hogy ti zsidók vagytok, akiknek annyi eszük van. Hogy ezt hogyan kell értelmezni? Felemás dolog volt. Mondtam neki, hogy én fel tudnám sorolni azokat is, akiket ti nem tekintettetek zsidóknak. Észre se vettétek őket. Én persze tudtam, hogy zsidók, de nem barátkoztam velük, mert olyan hülyék voltak. Ahogy a zsidók mondják, ha egy zsidó buta, akkor nagyon buta.

Ez a kérdés bizonyára a kevéssé polgárosodott társadalmakban feltűnőbb.

Ez rettenetesen fontos. A zsidók többsége városokban élt, polgári foglalkozásokat űzött.

Karády Viktor kimutatta, hogy a 20. század elején – a közösség arányához mérten – tízszer (!) annyi zsidó fiú tett érettségit, mint nem zsidó.

A zsidók belekényszerülnek abba, hogy okosak legyenek, talán, mert sehol sincsenek egészen otthon. De erre büszkének lenni sincs okunk. Az elmúlt napokban megróttak a jobbágymentalitás kifejezésemért. Ezt nem úgy értettem, hogy ezek az emberek hülyék, hanem hogy évszázadokon át nagyrészük semmibe nem szólhatott bele, mindig azt tette, amit parancsoltak neki, és tudta, ha ellentmond, ha kérdezni mer, annak súlyos büntetés lesz a következménye. Majd jött a szocializmus, amelyben, ahelyett, hogy felszabadították volna a parasztságot, belekényszerítették őket olyan helyzetekbe, ahol megint utasításokat kellett követniük.

Viszont sok szegény parasztgyerek előtt megnyílt az a lehetőség, hogy középiskolába, sőt, egyetemre járhattak és ezért hálásak is voltak. Nekem is volt néhány ilyen évfolyamtársam.

Nem vitatom, csak, nálunk ezt a kommunisták csinálták, míg nyugaton a polgári társadalom.

Werner Cahnman egy tanulmányában kifejti, hogy a zsidók mindig inkább az államhoz és nem a nemzethez kötődtek, és inkább az állam, semmint a nemzet, volt képes megvédeni őket. Megmagyarázná ezt?

Cahnman alapélménye, a miénkhez hasonlóan a holokauszt volt. Cahnman Münchenben élt jogászként és egészen 1939-ig ő képviselte a müncheni zsidóságot. Szülei eltérő társadalmi helyzeténél fogva világosan látta a különböző típusú német zsidók helyzetét. Ő úgy tekintett a zsidóságra, mint amely igazán nem tudott beilleszkedni a német társadalomba és a politikai elit függvénye volt.

A zsidóság pénzelte az elitet, az elit pedig megvédte a zsidókat.

Mihelyt ez az elit nem volt képes többé megvédeni őket, a zsidók ki voltak szolgáltatva azoknak, akik eddig se szerették őket, de most már nem volt, aki védje őket.

Befejezésül kérném, hogy, mint a német társadalom jó ismerője, szóljon pár szót a német múlt feldolgozásról. Sokan elutasítják például Heideggert, a század egyik legjelentősebb filozófusát. Náci kollaborálása miatt filozófusi nagyságát is kétségbe vonják. Én ezzel nem értek egyet. Szerintem el kell tudni vonatkoztatni a művet az embertől. Különben hány tudósról, művészről le kellene mondanunk. Ne szeressem Páger vagy Muráti filmszerepeit, mert kollaboráltak a nácikkal?

A németek nem tudnak mit kezdeni a saját múltjukkal. Tulajdonképpen a javukra írom, hogy úgy dolgozták fel a saját múltjukat, hogy megtagadták azt. Az újabb generációk hallani sem akarnak arról, hogyan vált Németország 1933 után fokozatosan nemzeti szocialistává. Mindenkit, aki a régi Németországhoz tartozik, igyekeznek kitörölni a német kultúrából. Heideggert a régi németség képviselőjének tekintik, s jól jön nekik, hogy bizony tényleg náci volt s így nyilván nem lehetett nagy filozófus.