Egy főantiszemita rehabilitálása

Ömlengő cikkben áradozik a kormányközeli Magyar Nemzet publicistája Csurka István váteszi nagyságáról. Csurka mindent előre megmondott, Csurkának mindenben igaza volt, stb.

A nacionalista, ellenségképben gondolkodó cikkíró (lásd korábbi cikkeit: „Puccsra készülnek a hazaárulók”, „A turul időtlen tisztasága”, és petícióját Budaházy György érdekében) példaadóként idézi Csurka „Ébresztő magyarság” c. 1990.január 14-i rádiójegyzetét – amely a rendszerváltás után megjelenő antiszemitizmus beköszöntő harsonaszólama volt. Hatalmas piros betűkkel üdvözli és emeli ki a Csurka jegyzet legnagyobb botrányt kiváltott sorait:

„… amíg egy törpe kisebbség el tudja hitetni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága az igazság, és minden, ami az ő körén kívülről jön, elvetendő […], addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy népi tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban. Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk.”

Ugyancsak melegen méltatja a Magyar Nemzet szerzője Csurka másik – úgyszintén óriási botrányt kiváltó – írását, amely 1992. augusztus 20-án jelent meg Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán címmel. Ezt a cikket Debreczeni József, Csurka párttársa az MDF-ben „komplett náci ideológiai alapvetésnek” nevezte. A fideszes Kövér László pedig a parlamentben ugyanígy reagált: „Csurka István nem először fogalmazza meg a maga nemzetmegváltó gondolatait, amelyeket szerencsére nem nekem kell először az újabb keletű magyarországi nácizmus alapvetésének nyilvánítanom.”

*

Csurka István az 1989 utáni magyarországi antiszemitizmus vezéralakja volt, lapjában, a Magyar Fórumban hétről hétre lankadatlan szorgalommal interpretálta az előző hét történéseit a zsidó világ-összeesküvést leleplező nemzetmentő szemszögéből.

Egyetlen ember sem tett annyit a magyarországi antiszemitizmus 1989 utáni újraélesztéséért, mint ő. Kétségkívül nem konjunktúralovag volt, őszintén, véresen komolyan vette a zsidó összeesküvést, minden szavából hitbéli meggyőződés sugárzott. Gátlástalan feldicsérése a magyar kormány félhivatalos lapjában, néhány nappal a Horthyt mosdató cikk után, sokatmondó üzenet – még akkor is, ha a szerző a direkt zsidózást gondosan kerüli, és Csurka antiszemitizmusáról említést sem tesz, mintha sosem létezett volna.

*

Csurka István méltatása a szeriőznek beállított kormánylapban nem ma kezdődött. 2022 áprilisában a hajdani Magyar Fórum egyik – azóta a Magyar Nemzethez igazolt – munkatársa magasztalta Csurkát. A szerző szerint Csurka

„…látnoki hitelességét az idő igazolja. Ahogy múlnak az évek, egyre jobban.
Amit a rendszerváltástól haláláig megjósolt, papírra vetett, ma itt van köröttünk, kevés kivétellel hajszálpontosan.
…
Már az Antall-korszak elején, mikor az SZDSZ még sikerrel hazudta magát antikommunistának, ő pontosan látta, az csak máz. Hatalomátmentés zajlik, agysorvasztás liberális köntösben… Sorosba is belelátott. Látta a Disznófejű Nagyúr mancsait, amint nyúl a magyar öntudatért.”

A Csurka halálának tizedik évfordulójára kiadott MTI közleményt is közreadta a lap 2022-ben, s ebben Csurka, mint tiszteletreméltó és hiteles író és politikus jelenik meg, aki szembeszegült a kommunista hatalommal és megalkuvás nélkül képviselte a nemzeti érdekeket. A zsidóságról szó sem esik a cikkben, az antiszemitizmus pedig egyetlen alkalommal, mint a kommunista hatalom által rászórt vád jelenik meg.

2023-ban a lap több cikkben méltatta a Csurkáról írt, s a könyvhét alkalmából kiadott tanulmánykötetet. A szerkesztőkkel készült interjúban a riporter megismétli a Csurka-kultusz alapgondolatát:

„Amit a legtöbbünk ismer, a Magyar Fórumban publikált vezércikkei, amelyek döbbenetes éleslátásról és jövőbe tekintésről tanúskodtak.”

Mire a kötet szerkesztője így válaszol:

„… a rendszerváltozás és a rendszerváltozáshoz kapcsolódó folyamatok és világfolyamatok meglátásában korszakos volt. Ez elvitathatatlan.”

A helyzet tehát meglehetősen világos: nacionalista ellenségkereső és háttérhatalmakat leleplező dühében a magyar kormány(média) annyira jobbra sodródott, hogy immár vállalhatóvá vált számára a Csurka-féle paranoid ellenségkeresés. Csurka egykori munkatársai, hívei vagy követői közül ma jó páran a kormánysajtó megbecsült szerzői vagy munkatársai. (Merthogy a kormány bekebelezte a jobboldali sajtót.) A játékszabályok világosak: az ellenségkeresés, a paranoid brüsszelezés, sorosozás erősen ajánlott, csupán a direkt vagy nagyon egyértelműen ráutaló zsidózás nem megengedett.

Eljött tehát az ideje, hogy Csurkát, mint a magyarellenes összeesküvéseket előre megjósló váteszt ünnepeljék – antiszemitizmusáról pedig egyszerűen tudomást sem vesznek.

Nyilván akadnak olyan zsidó közszereplők, szervezetek, amelyek a bőséges anyagi és egyéb támogatás fejében ezt élhető kompromisszumnak tartják.

Ez azonban cinizmus vagy jobb esetben is önbecsapás. Csurka munkásságától az antiszemitizmus elválaszthatatlan, annak esszenciája, veleje. Szüntelenül áradó lázálmaiban a magyarellenes világ-összeesküvés spiritus rectorai mindig is a zsidók voltak – ezt soha sem rejtette véka alá. Legfeljebb a „zsidó” szó helyett a ráutaló metaforák valamelyikét alkalmazta, amiben oly gazdag a magyar nyelv.

Logikailag a képletbe egyetlen más embercsoport sem helyettesíthető be. A 20. századi közép-kelet-európai politikai mitológiában egyetlen olyan embercsoportot ismernek, amely képes egy világ-összeesküvés kivitelezésére: ezek a zsidók. Azon túl, hogy a keresztény hagyományból már eleve megörökölték az ősgonosz státuszát, egyszerre bírnak lenni kommunisták és kapitalisták, rendpártiak és felforgatók, nacionalisták és kozmopoliták, vallásosak és ateisták, nagyon ismerősek és nagyon idegenek. E felfoghatatlan, veszedelmes képességeik nyilván csakis ördögi mivoltukkal magyarázhatók – csak az ördögöt a modern korban összeesküvőnek hívják.

Ezt a modellt alkalmazta Csurka, amikor az 1989 utáni történéseket értelmezte: víziójában a kommunisták és a kommunistaellenes rendszerváltó liberálisok ugyanabból a „törpe kisebbségből” kerültek ki. A látszólagos paradoxon egyetlen lehetséges feloldása számára ismét a mítoszgyártás, vagyis az összeesküvés-elmélet volt.

*

Csurka éltetésekor tehát nem is kell utalni az ő zsidófóbiájára: ez politikai életművének esszenciája, ezt mindenki értelemszerűen hozzáteszi magában. Aki az ő politikai munkásságát élteti, az per definitionem, hallgatólagosan az antiszemitizmust is élteti.

Ez igaz a sorosozásra és egyéb fóbiákra is általában, amihez asszisztálni épp ezért nem okos dolog: ahol az ellenségkeresés és a háttérhatalmak leleplezése áll a politikai homlokterében, ott a célközönség törvényszerűen a zsidókat fogja megtalálni.

Ezzel magyarázható, hogy hiába hallgattak el a direkt antiszemita hangok az Orbán rendszer kezdete óta, az antiszemiták aránya a mai Magyarországon az egyik legmagasabb Európában. (Lásd Kovács András és Fischer György – a Tett és Védelem Alapítvány által finanszírozott – 16 EU országra kiterjedő adatfelvételét 2020-ban, valamint az Anti Defamation League tíz országra kiterjedő adatfelvételét 2023 elején.) Mert a generális ellenségkeresésből az emberek levonták a konzekvenciát: generális, mindenütt behelyettesíthető ellenség csak egy van, a zsidó.

E paranoid politika közepette a kormány nagyvonalúan támogatja a magyarországi zsidó közösséget – különösen azt a részét, amely hajlandónak mutatkozik a kósersági pecsétet kiadni ehhez a politikához. Itt egyszerűen pragmatikus politikáról van szó: a gyűlölködő ellenségkeresés bevonzza a (szélső)jobboldali szavazókat, és segít megtartani azokat, akiket az egyre erősebb frusztráció az ellenzék táborába sodorna. Ezzel egyidejűleg a zsidóknak nyújtott nagyvonalú támogatás – azt remélik – biztosítja e téren a feddhetetlenséget az erre kényes nyugati világ szemében.

Hogyan értelmezhető ilyen körülmények között a kormány által hirdetett „zéró tolerancia az antiszemitizmussal szemben”?

Egyre inkább úgy, hogy ebben a kérdésben a kormány magának tartja fenn a döntést, amikor arról van szó, hogy ki az antiszemita, és hogyan kell ellene harcolni. A zsidó közösség tehát lemond e téren eddig meglévő kizárólagos jogairól, és ezeket, egy korporációs rendszer keretében legalább részben átengedi az államnak. Ha erre hajlandó, számíthat a kormány együttműködésére, nagyvonalú támogatására és védelmére, ha kell.

Így tehát például antiszemita a kormány ellenzékeként működő Jobbik, és aki nem lép fel ellene akkor és úgy, ahogy azt a kormány jónak látja, az, úgymond, nem is akar harcolni az antiszemitizmus ellen. Ebbe a kategóriába sorolta például a kormány Heisler Andrást, a Mazsihisz előző elnökét, akit ezután a (zsidó és nem zsidó) kormánysajtó durván és személyeskedően támadott.

A Jobbik kétségkívül náci szellemiségű, antiszemita pártként indult, de aztán végrehajtott egy nagy fordulatot, és most már nem ebben a szellemben működik. Szeretni nem kell, de a tényeket akkor sem lehet letagadni.

Ilyen körülmények között a „zéró tolerancia” nem más, mint praktikus eszköz a kormány kezében, mellyel meghatározhatja, hogy adott helyzetben éppen mi az antiszemitizmus és ki az antiszemita, illetve megbélyegezheti a neki nem tetsző politikusokat, vagy akár zsidó vezetőket.

Az egyre erősödő korporatív rendszerben nem lesz egyszerű dolga a Mazsihisz újonnan megválasztott elnökének, amikor fenn akarja tartani a jó viszonyt a kormánnyal, ugyanakkor meg akarja őrizni szervezete arcát és önállóságát. A másik nagy zsidó szervezet, az EMIH – illetve annak vezetője – ezeket a korporációs játékszabályokat már gyakorlatilag elfogadta. (Noha legutóbb a Magyar Nemzet Horthy mosdató cikke ellen mindkét szervezet tiltakozott. Lásd itt és itt.)

*

Tekintsük meg ezt a jobbratolódást most – legalább egy bekezdés erejéig – nemzetközi kontextusba helyezve. Aki azt gondolja, hogy az elkeserítő Horthy-Csurka reneszánsz korában az Európai Unió az antiszemitizmus elleni küzdelem fellegvára, az csalódni fog. Az EU fősodor antirasszista, kisebbségvédő politikája ugyan maximálisan alkalmas a Horthy-Csurka reneszánsz elleni fellépésre, viszont nem véd meg a korszerű, antirasszista köntösbe bújtatott zsidóellenességtől, az anticionizmustól. Az antirasszista, kisebbségvédő, mindenféle fóbiának hadat üzenő EU fősodornak elidegeníthetetlen része az „Izrael-kritika”. Mint erre már sokszor rámutattam, a zsidóellenes indulatok tökéletesen megtanultak antirasszista nyelven beszélni. Lásd az ENSZ 1975-ös „cionizmus=rasszizmus” határozatát, és évente ismétlődő, a zsidó államot megbélyegző rituáléit, amiben az EU semmi kivetnivalót nem talál.

A Horthyban példaképet látó magyar kormánypolitikától tökéletesen idegen ez a kisebbségvédő, emberjogi diskurzus – ezért az anticionista nyelvet sem beszéli. (Jelenleg legalábbis ez nem aktuális, noha emlékezhetünk rá, hogy 2010 előtt a jobboldali magyar sajtó nagyon jól tudta szidalmazni Izraelt.) Nem teljesen alaptalanul hangsúlyozza a magyar kormány, hogy Izrael a nemzetközi fórumokon Magyarországra számíthat leginkább az EU országai közül.

Mindennek részletes kifejtése nem itt esedékes, csupán jelezni kívánom, hogy ma még az az alapvető elégtétel sem adatik meg nekünk, hogy tudjuk, mai konfliktusainkban kik a jók és kik a rosszak, ki van velünk és ki ellenünk, kit kell támadnunk és kinek a védelmére számíthatunk. Ennél bonyolultabb a helyzet.

Egy nemrég nyilvánosságra hozott brit kutatás tanúsága szerint az antiszemitizmus együtt jár a hierarchiaellenes agresszióval, a totalitarizmus iránti vonzalommal és a globális összeesküvésekben való hiedelmekkel. Ilyenek jobb- és baloldalon egyaránt bőven akadnak. A Csurka-hívők éppúgy ideillenek, mint Nyugat-Európa islamo-gauchiste (iszlámista-baloldali) néven ismert radikálisai.

A politikai színtér Európában gyorsan változik, de a zsidók referenciaszerepe tartósnak ígérkezik. A forma állandóan változik, a mélyben az indulatok annál kevésbé.