Egy filozófuskirály megpróbáltatásai – interjú Bernard-Henri Lévyvel

Írta: Marczisovszky Anna fordítása - 2017-02-23 Rovat: Politika

2011-es A háború – ha nem is szeretjük című kötetében1 Bernard-Henri Lévy elmondja, miként győzte meg Nicolas Sarkozy francia elnököt a líbiai katonai és diplomáciai közbeavatkozás szükségességéről. De mivé lesz az értelmiségi, ha kettős ügynökké válik?

“Eddig mindig kiálltam valami mellett. Felszólaltam valamiért. Felháborodásomat fejeztem ki valami vagy valaki ellen: pacifisták, pétainisták, gazemberek ellen… Itt most már nem erről van szó. Tényleg háború volt. És jól felfogott érdekem, hogy bebizonyosodjon, nem cselekedtem helytelenül.” Így ír Bernard-Henri Lévy (BHL) egy zavarba ejtô könyvben, amely A háború – ha nem is szeretjük. Egy író naplója a líbiai tavasz közepéből címet viseli. A filozófus feltárja e furcsa háború kulisszatitkait, amelyet egy februári napon kezdeményezett, amikor is Bengáziból az Élysée, a francia elnöki palota telefonszámát tárcsázta azzal a szándékkal, hogy Franciaországot is bevonja a líbiai háborúba. Ez a „próbálkozás” végül hol abszurd, hol tragikus kalandsorozatba sodorja BHL-t, aki fél éven keresztül kíséri a líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács (ÁNT) képviselőit az elnöki rezidenciára, egyik este Younès tábornok és a francia vezérkar társaságában teljes hévvel dolgozik a katonai stratégia kidolgozásán, máskor gondoskodik arról, hogy ellássák a felkelőket a szükséges felszereléssel, majd az ÁNT beszédeit fogalmazza, miközben Nicolas Sarkozyt napról napra tájékoztatja a hadműveletek elôrehaladásáról, és Saïf al-Islamnak, Kadhafi fiának küldöttjeivel találkozik…

Nem ez az első alkalom, hogy BHL szenvedélyesen elkötelezi magát egy ügy mellett. Ám ő, aki Bangladestől Boszniáig sokáig álmodozott arról, hogy Malraux nyomdokaiba lép, láthatólag rátalált a lehetôségre, amellyel valóban befolyással lehet a Történelemre. Jó vagy rossz értelemben? Idôvel majd elválik. Kadhafi meglincselése és az iszlámizmus visszatérése óta a kérdés nyitott. E szerepvállalás mindenesetre rávilágít, miért térünk vissza BHLlel a háború legitimitásának kérdésére, és az értelmiségi szerepére hasonló körülmények között: mi jogosítja cselekvésre, miközben semmilyen felhatalmazással nem rendelkezik, és semmilyen elszámolnivalója sincs? Lehet valaki egyszerre a Fejedelem tanácsadója és a hatalom kritikusa? Egy stratégia kidolgozója és az igazság védelmezője? Nem áll szándékunkban megfellebbezhetetlen kritikával illetni az értelmiségi elköteleződést. Sokkal inkább elmélkedünk azon, mi történik a filozófusokkal, amikor a Történelem aktív cselekvőivé válnak.

Hogy került a líbiai háború kellôs közepébe?
Bernard-Henri Lévy: Az egész egy reptéri tévékészüléken látott jelenettel kezdődött, a Libération kairói riportját követően. A líbiai légierô repülői géppuskatűz alá vették tüntetők egy csoportját. Nagyon felkavart ez a látvány. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy Líbiába utazom.

Február végén Bengáziban kapcsolatba lép a felkelés vezetôivel, és megkísérel egy „hatalomátvételt”…
Kadhafi azt ígérte, kiirtja a felkelőket. Felkerestem őket. Éppen akkor hozták létre az Átmeneti Nemzeti Tanácsot Mustafa Abdul Dzsalil személye körül. Felajánlottam nekik, hogy a nevükben a köztársasági elnökhöz, Nicolas Sarkozyhez fordulok, hogy fogadja őket.
Miért hallgatták meg Önt?
Rejtély. Sem felhatalmazásom nem volt, sem semmilyen garanciám a sikert illetően. A semmiből csöppentem közéjük. Akár azt is gondolhatták volna, hogy szélhámos vagyok. Most biztosan azt mondja, nem volt veszítenivalójuk, hiszen Kadhafi tankjai úton voltak, a város pusztulásra volt ítélve. Mégiscsak kivételes események összejátszására volt szükség: hogy sikerült utat törnöm magamnak Mustafa Abdul Dzsalilhoz, akit nagyon kevesen ismertek még akkoriban, hogy megbízott bennem, végül, hogy Nicolas Sarkozy meghallgatott. Ez a három tényező fonódott eseménnyé! Úgy is mondhatnánk: valamiféle csoda történt.
Volt gyakorlata az ilyesfajta államfôi telefonhívásokban?
Egyáltalán nem. Régóta ismerem Sarkozyt, de alig beszéltünk egymással a 2007-es kampány óta, amikor Ségolène Royal mellett köteleztem el magam. Emiatt még rejtélyesebb az egész jelenet. Ôrizgettem a telefonomban egy ősrégi naptárat, amelyben szerepelt az elnöki rezidencia központi telefonszáma. Telefonáltam. Kapcsolták az elnököt. Alig három percig tartott a hívás. Beleegyezett, hogy fogadja az ÁNT tagjait, akikről hirtelen beszélni kezdtem. Franciaországnak azon nyomban el kell ismernie az ÁNT-t, nyomást kell gyakorolnia az ENSZ-re, hogy álljon elô egy határozattal, be kell kapcsolódnia a háborúba és meg kell buktatnia Kadhafit!
Milyen lelkiállapot jellemezte kezdetben Bengázit?
Népfelkeléshez vagy inkább puccshoz hasonlatos? Volt benne valami a sartre-i értelemben vett fúziós csoportból. Egy nép, amely összetart a felkelés melegében. Ez a csoport sokáig tartotta a fúzió helyes irányát. Aztán valamiféle perverz metamorfózis során, Kadhafi meggyilkolásával lincselő csőcselékké vált. Pontról pontra úgy zajlott, ahogy Sartre levezeti A dialektikus ész kritikájában: a fúziós csoport, amely létrejön, tartja magát, majd eltorzul.
A forradalom tehát eltorzult ön szerint?
Egyelőre nem tudom megmondani. Az mindenesetre jó, ha egy fúziós csoport felbomlik. A kérdés csak az, hogy mivé bomlik fel: lincselő tömeggé vagy demokratikus pluralitássá. Líbia jelenleg ez elôtt a válaszút előtt áll. Kadhafi halála lehet egy barbár korszak utolsó cselekedete – egyfajta ördögűzés. De lehet az új Líbia születésének aktusa is. És ebben az esetben ez egyáltalán nem a helyes út.
„Igazságos háborúként” beszélt a katonai beavatkozásról. A fogalom teoretikusa, Michael Walzer filozófus szerint ez a háború nem volt igazságos: a háborús célok sosem voltak tisztázottak, hiányzott a nagy arab országok részvétele, az ENSZ Biztonsági Tanácsának jó néhány tagja mindvégig fenntartással kezelte a kérdést. Fogékony volt e kritikákra?
Először is, nem Michael Walzer a kiötlője az igazságos háború koncepciójának! A fogalomnak hosszú története van, amely egészen Grotiusig és Aquinói Szent Tamásig nyúlik vissza. Néhány egyszerû kritérium alapján nevezhető egy háború igazságosnak: az ügy igazságos volta (megmenteni a lakosságot egy előre bejelentett tömegmészárlástól); a végső lehetőség (Kadhafi tankjai Bengázi határában sorakoztak); az arányosság, vagyis a háború által okozott kár kisebb annál, mint amekkorát megakadályozna; illetve a belátható nyerési esély. Ez a háború nemcsak igazságos, legális is volt: az Arab Liga elsôként szólított fel beavatkozásra, az ENSZ „védelmi felelősségének” elve alapján a nemzetközi jogszerűség kifogástalan volt, ráadásul egy morálisan és politikailag is felfegyverzett felkelésnek nyújtottunk támaszt, nem az égbôl pottyantottuk a semmi közepébe, mint Irak esetében történt. Én tehát sosem kételkedtem e háború legitimitásában. A hadműveletek alakulása viszont folyamatos nyugtalansággal töltött el.
Homályos maradt ugyanakkor a háborús cél: a mészárlást akarták megakadályozni, vagy ki akartak végezni egy zsarnokot?
A háború célja a civilek védelme volt. Egy ponton világossá vált, hogy nem fogunk tudni eleget tenni ennek a megbízatásnak, ha a rezsim a helyén marad. Mivel a rendszer mindvégig kitartott a saját népe elleni megtorlás szándéka mellett, a civilek védelme egyet jelentett a rezsim eltávolításával. Amennyiben a vezetôk hajlandók lettek volna tárgyalóasztalhoz ülni, a háború abbamaradt volna.
Mellesleg Kadhafi fia, Saïf al-Islam küldöttei is megkörnyékezték önt…
Igen. Azonnal jelentettem is az ÁNT-nek és a francia elnöknek. Nem jártunk nagyon messze az ellenségeskedés beszüntetésétől. Elegendô lett volna, ha Kadhafi él a lehetőséggel, amelyet tálcán kínáltunk számára, és beszáll a Bab al-Azizia repterén állomásozó repülôjébe. Szinte a legvégső pillanatig gondoskodtunk arról, hogy a reptér megközelíthető legyen, és ne érje bombatámadás. Hamis lenne tehát azt állítani, hogy e háború célja Kadhafi meggyilkolása lett volna.
Az eltávolítása azért minden bizonnyal igen.
Igen, mihelyst Kadhafi rendszere alapjában véve bűnössé vált, és továbbra is vérfürdôvel fenyegette a „patkánynépséget” …
Szíriában tehát azért nem csinálunk semmit, mert Basar-el-Asszad van olyan „intelligens”, hogy nem jelenti be előre saját lakosságának lemészárlását?
Ugyanolyan igazságos lenne közbeavatkozni azzal a céllal, hogy Asszad megbukjon. A különbség talán abban áll, hogy nem ugyanolyan mértékû a „belátható nyerési esély”.

BHL en Libye

Mit válaszol azoknak, akik szerint a „védelem felelősségének” elve a líbiai beavatkozás után meg is halt, miután Franciaország oly mértékben kiforgatta eredeti jelentéséből?
Milyen különös gondolkodásmód! Mielőtt a halál beálltát bejelentenénk, örüljünk egy pillanatig, hogy volt alkalma legalább egyszer életbe lépni. A védelmi felelősség, amely az ENSZ egyik papírfecnije volt csupán, most először materializálódott. Én, éppen ellenkezőleg, azt gondolom, a líbiai példa precedenst teremt majd.
A beavatkozás mellett állást foglaló értelmiségiek közül némelyek, mint például Pierre Hassner, felrótták önnek, hogy mindvégig kitartott a felkelők demokratikus és világias meggyőződése mellett, holott ebben nem lehettek bizonyosak…
Sosem rejtettem véka alá, hogy volt mindebben iszlámista próbálkozás is. Órákon keresztül vitáztam e csoport egyik vezetőjével. Mindössze annyit állítottam, hogy e kör kisebbségben van. Egy kisebbség lehet aktív. Hangos. Ezért szerencsés harcba szállni vele. De fenntartom, hogy továbbra is kisebbségről van szó, és hogy a líbiai iszlám valóban az a „köztes iszlám”, amelyről olyan sok tárgyalópartner beszélt velem.
És valóban nem kívülről szándékozzuk importálni a demokráciát, mint Irak esetében?
A bengázi nőknek, a fiatal, világi harcosoknak, akikkel emlékezetes pillanatokat éltem meg, a tanároknak és a jogtudósoknak, akik az ÁNT többségét teszik ki, nincs szükségük a demokrácia „importálására”. Ami a többieket illeti, a demokrácia természetesen feltételez egyfajta idő- és térkoncepciót, feddhetetlen testületiséget. De a demokratikus kultúra elsajátításához kevesebb idô kell, mint azok állítják, akik a diktatúra végeláthatatlan ördögi körére kárhoztatnak néptömegeket.
Miként reagál arra, amikor Mustafa Abdul Dzsalil, az ÁNT elnöke bejelenti, hogy a válást tiltó és a poligámiát legitimáló saría lesz a jövôbeli líbiai alkotmány legfôbb forrása?
Megkérdőjelezném e nyilatkozat jelentôségét. Egy olyan ember közleményérôl van szó, akinek semmilyen felhatalmazása nincs arra nézvést, hogy kijelentse, hogy néz majd ki a jövőbeli Líbia. Ez nem tartozik a szerepkörébe. Arra kapott felhatalmazást, hogy levezényelje a háborút, és létrehozzon egy átmeneti kormányt. Nem többre. Lesznek választások, alkotmányozó nemzetgyûlés, amely megmondja majd, hogy nézzen ki a jövôbeli Líbia.
Mégiscsak róla írja a könyvében, hogy ô a líbiai ellenállás de Gaulle-ja…
Az ellenállás egységesítôje, igen. Egyébként ezt a kijelentést maguk a líbiaiak is fenntartással fogadják. Hacsak nem egyenesen csendes lázadással, mint például a felkelés során meghatározó szerepet játszó nôk teszik. Írtam egy könyvet A háborúról a filozófiában (De la guerre en philosophie, Grasset, 2010) címmel. Ha a háború felbukkan a filozófia agyonoltalmazott mezején is, annál inkább van jelen a különbözô népek történelmében. Itt arról a háborúról van szó, amit a világ különbözô reprezentálásai folytatnak egymással! A háború idejére, amikor egyesülni és gyôzni kellett, e konfliktust félretették. Most újra felbukkan. Újra beindult a Történelem. A demokrácia nem azt jelenti, hogy minden eszmét egyetlen szintre helyezünk, azt is jelenti, hogy versenyeztetjük ezen eszméket, és hogy fokozatosan szorítjuk vissza közülük azokat, amelyek az emberi jogok ellenében hatnak. A demokrácia Franciaországban az FN [Front National – Nemzeti Front] visszaszorítását jelenti. Líbiában a radikális iszlamistákét.
Azért bizonyos alapvetô elvek tiszteletben tartását is jelenti.
Le merem fogadni, hogy ezek az elvek a következô líbiai alkotmány törzsét képezik majd.
A könyvében elárulja, hogy meg kellett indítani a bombázási hadműveleteket, mielôtt sikerült volna megszerezni az ENSZ végső hozzájárulását, és hogy Franciaország katonai szerepe, szárazföldön és levegőben egyaránt, jóval nagyobb volt, mint ahogy bejelentették. Benyújtotta ezt a könyvet jóváhagyásra az elnöki palotába?
Nem, dehogy! De azért, mondjuk úgy, hogy volt néhány nagyon érzékeny téma, amelyekrôl megbizonyosodtam, hogy nem sodornának veszélybe olyan érdekeket, amelyek túlmutatnak a személyemen.
Nicolas Sarkozy nagyon elkötelezettnek tűnik, a leírása alapján. Korábban elnöki tiszteletadással fogadta Kadhafit, majd gyakorlatilag elment az első arab forradalmak mellett. Vajon alkalmat nyújtott neki ez a háború, hogy megváltoztassa a róla kialakult képet?
A felhívásra való reagálásának módja, illetve a háborúban való elköteleződése arra enged következtetni, hogy nem a haszon volt a döntô szempont, bár kétségtelenül az is motiválta. Lehet valaki „Sarko-ellenes”. Lehet, mint az én esetemben is, hogy valaki nem rá szavazott és nem is rá fog a következő választáskor. Lehet úgy ítélni, hogy mindezidáig még nem engedte kibontakozni magában azt, amit Ernst Kantorowicz történész (1895–1963) a „király kettôs testének” nevezett. De itt igenis a szuverén oldala emelkedett felül. Mint minden emberben, benne is van valami nemesebb szándék felé való törekvés.
És ön nem öltötte magára más ruháját?
Fél éven keresztül valóban ugyanannyit járt az eszem katonai stratégián, mint irodalmon, voltam hírvivô, összekötô tiszt Franciaország és Líbia között, fogalmazó az ÁNT tagjainak bizonyos beszédeinél, tanúja voltam (talán kicsit több is annál) a háború két fontos stratégiai fordulópontjának: amikor megszületett a döntés, hogy felfegyverzik a Tripolitól délre fekvő hegyekben a Dzsebel Nafusza harcosait, valamint Miszráta városát, hogy támadást indítson Tripoli ellen.
Anélkül, hogy az illetékes minisztériumokkal, a Honvédelmi és a Külügyminisztériummal tanácskozott volna…
Mindössze annyit mondhatok, hogy nem voltak jelen. Ezután viszont minden bizonnyal értesültek a meghozott döntésekrôl.
Tehát Franciaország katona- és külpolitikáját formálta?
Nem, azt a köztársasági elnök és a vezérkari fônökök tették. De végül is jelen voltam, igen.
De hát senki nem adott megbízatást önnek… Vagy talán az elnöktől kapott?
Nem volt megbízatásom. Soha nem utaztam elnökségi repülôn, soha nem kértem engedélyt. Úgy ragaszkodtam a szabad mozgásomhoz, mintha a testemhez tartozna.
A líbiaiak szemében viszont másként tűnt fel. Egyesek ki is mondták: „ön egy francia, aki megbízatással van itt, ön képviseli Sarkozyt”.
És mit válaszolok nekik?
Azt írja: „Nincs időm megmondani neki…”
Nem. Általában szakítottam idôt, hogy ezt cáfoljam.
Részt vesz a katonai stratégia kidolgozásán, tanácsot ad a felkelőknek, megfogalmazza beszédeiket,
titkos üzeneteket továbbít. Ismerje el, hogy volt politikai szerepe!
Legyen.
És ez nem problematikus az ön szemében?
Mióta hangoztatják, hogy az értelmiségieknek semmi hasznuk! Most lehetôség adódott megmutatni, hogy egy értelmiséginek igenis lehet haszna. Úgy éreztem, az elkötelezett értelmiségi hivatását ûzöm, aki hisz egy ügyben, és aki végig is viszi azt. S hogy vajon mindez egy, a Fejedelem és az Értelmiségi közötti, sokféle aszszociációra lehetôséget adó, eredeti figurát eredményezett – ezt már nem az én feladatom megítélni. A dolgok a tudtunk nélkül alakulnak, anélkül, hogy valóban akarnánk. Nem gondolom, hogy létezne az elkötelezett értelmiséginek egy prototípusa, amelyhez mindenkinek alkalmazkodni kellene, és minden alkalommal fel kellene tenni a kérdést, vajon e képnek megfelelôen járunk-e el. Minden egyén maga találja ki, hogyan alakítja saját személyiségét. Még inkább egy értelmiségi, akinek megállás nélkül újra kell alkotnia fellépésének módszereit. Ha titkos ügynök vagy miniszter lett volna belőlem, lemondtam volna az értelmiségi szerepérôl. De nem ez történt.
Este az elnöki rezidencián dolgozza ki a katonai stratégiát az elnökkel és az ÁNT képviselôivel. Másnap reggel minden hullámhosszon ott van, hogy kommentálja e döntéseket… Ez talán nem határátlépés?
Lehetséges. Majd meglátjuk. De egész életemben ezt csináltam. Se többet, se kevesebbet. Azzal a különbséggel, hogy itt működött.
Az értelmiségi szerepnek semmi sem szab korlátot?
Teljes mértékben szabad emberként tekintek magamra, aki szabadon dönt a kockázatokról, amelyeket vállal. A szellem fenomenológiájában Hegel megkülönbözteti azt, aki felelősnek érzi magát azért, amit az adott pillanatban csinál, és azt, aki felelôsnek érzi magát azért, hogy amit csinál, hogyan hat majd a jövőben – tehát a cselekedetei következményeiért érzi magát felelôsnek. Egy előre bejelentett mészárlás esetében: mindenképp meg kell-e állítani a mészárlást, függetlenül a következményeitôl, vagy csak a lehetséges következményektôl függôen, amit a mészárlás megállítása hozhat magával?
Amint bekapcsolódik a politikai döntéshozatalba, a BHL-kártyavár – számos beavatkozási terepével együtt– összeomlik, nem gondolja?
De vajon még mindig a saját szerepemben vagyok? A politikai és katonai stratégiában való mérlegelés nem éppen a gondolkodás ellentéte? Azt írtam, hogy az író helye a lehetô legtávolabb helyezkedik el a Királyétól. Majd a jövő eldönti, megérte-e vállalni a kockázatot.
Azt sugallja, hogy az érvelés közben nem számít önnek az önrôl kialakult kép. Holott ez a kép korántsem közömbös.
A saját képem állapota immáron harmincöt éve tanúskodik arról, milyen kevéssé tartozik a legfontosabb gondjaim közé.
Mikor érvel mások, a közönség nézôpontjából?
Amikor valami mellett akarok felszólalni. És meggyôzni akarok. Például amikor segíteni akarok abban, hogy a közvélemény ne gondolja egy hét elteltével, hogy a háború megfeneklett. Igen, ilyenkor nem elég elmondani az igazságot, rábeszélni kell, meg kell nyerni az embereket.
Éppen ezt lehet a szemére vetni. Hogy az egész közvéleményre próbált nyomás gyakorolni.
Na és aztán? Onnantól kezdve, hogy az ügy igazságos volt, és már nem lehetett kihátrálni, nagyon fontos volt, hogy ne engedjük el, hogy gyôzzük meg a közvéleményt. Ha a politikai harc és az események hevében voltak olyan pillanatok, amikor a meggyôzés szükségessége elôtérbe került az igazságra való törekvéssel szemben, azt sajnálom. Éppen ez igazolja a könyvemet.