Egy embermentés és utóélete

Kronológia

1944 április.

Schlesinger Mátyás behívót kap munkaszolgálatra, ami zsidó férfiaknál mindennaposnak számít. A bevonulás helye Szentkirályszabadja.

1944. április 26.

Hódmezővásárhelyen elrendelik a gettósítást, de a városparancsnok elszabotálja a gettó felállítását. Amikor a németek felocsúdnak, az 1500 vásárhelyi zsidóból már csak 737-et tudnak begyűjteni. Bezsúfolják őket a zsinagógába.

Ezzel egyidőben Schlesinger Mátyás felesége, született Baader Mária, sváb származású, terhességének negyedik hónapjában lévő fiatalasszony, a zsidótörvények értelmében zsidónak számító hétéves kislányával a tiltó rendelkezéseket figyelmen kivül hagyva Hódmezővásárhelyről a rokonaihoz, Balfra utazik. A családi ház egyik szárnyában él unokahúga a férjével, akinek neve mindössze egy betűben különbözik az övétől, keresztnevük azonos. Bader Mária szintén terhes, a férje csendőr. Mindkét körülmény döntő szerepet játszik a továbbiakban.

1944. június 16.

A csendőrség a vásárhelyi zsidókat a zsinagógából a szegedi gettóba szállítja. Köztük van Schlesinger Mátyás édesapja, húga, unokahúgai, sógora, és annak fiai, akiket marhavagonban hamarosan Auschwitzba, illetve a Bécs melletti Strasshofba szállítanak.

1944. szeptember 30.

Baader Mária tábori levelezőlapon értesíti munkaszolgálatos férjét, Schlesinger Mátyást, hogy egészséges fia született.

1944. október 18.

A soproni újságokban megjelenő hirdetmény szerint minden zsidó fajú személy vallásra és házastársra való tekintet nélkül köteles az arra a célra kijelölt házakba költözni.

1944 november, a pontos dátum nem ismert

Schlesinger Mátyás megszökik a halálmenetből, és kerülő utakon sikerül Balfra érnie. Vele együtt most már az egész család sógornője házában bujkál. Egy este, amikor kisettenkedik a kerti árnyékszékre, az a gyanúja támad, hogy a szomszédjuk észrevette. Túl nagy a feljelentés kockázata, nem tudják mitévők legyenek. Hosszas tépelődés után születik meg életük legnehezebb döntése: családja biztonsága érdekében Mátyás megpróbál visszatérni az egységéhez. Tudatában vannak, hogy amennyiben jelentkezésekor dezertőrnek fogják tekinteni, azonnal kivégzik. Ez esetben, feltéve, hogy a család többi tagja túléli a borzalmakat, életük végéig fogják cipelni döntésük irdatlan súlyát. Mátyás a kiszámíthatatlan következmények ellenére útnak indul a soproni parancsnokságra. Mivel egy munkaszolgálatos számára már önmagában az egyedül közlekedés is veszélyes, apósa, Baader János, a falu elöljárója  ̶ abban bízva, hogy hivatalának tekintélye némi biztonságot jelent az úton  ̶ elkíséri. A parancsnokságon Mátyás magyarázatát, mely szerint a zűrzavarban elszakadt a századától, nem biztos, hogy elhiszik, mindenesetre elfogadják. Talán azt gondolhatják, hadd kapjon a szökött munkaszolgálatos némi haladékot a halálhoz. Mintha a közelben sinylődő költő néhány évvel korábban írt látnoki sorai válnának valóvá: „Járkálj csak, halálraítélt!”

1944. november 27-29.

Ezernyolcszáz-kétezer munkaszolgálatos érkezik Balfra az SS, a Gestapo, a Todt Szervezet, a Volksturm, magyar csendőrök és nyilas különítményesek kíséretében.

1944. december 18.

SS katonák jelennek meg a Baader család balfi Fő utca 30-32 cím alatti házánál. Állampolgári bejelentés alapján Baader Máriát keresik, aki a bejelentés szerint a közelmúltban gyermeket szült, és a férje zsidó, így a faji törvények alapján az újszülött is zsidónak minősül.

A házban az SS rajtaütése időpontjában  ̶ mint erről fentebb már említés történt  ̶  két azonos nevű, ráadásul majdnem egykorú unokanővér tartózkodik. A precízitás kedvéért megemlítendő, hogy egy betű híján nem teljes a névazonosság: a Hódmezővásárhelyről Balfra utazó Mária vezetékneve Baader, a balfié Bader, és szintén Mária. A különbséget feltehetőleg anyakönyvvezetői tévedés okozhatta, azonban mivel a hangzásban nincs különbség, az egy betű eltérés különösképpen senkit sem zavart. Az élet bizonyos helyzeteiben jól jön a névazonosság. Különösen igaz lehet ez olyan vészterhes, zavaros időkben ̶ melyet később olyan találóan vészkorszaknak neveznek el ̶ amikor a vakszerencse írja az emberi sorsokat, és semmiségeken múlik élet és halál.

Az SS érkezésekor a hetedik hónapos terhes Bader Mária a konyhában éppen az ebédet főzi, unokanővére, Baader Mária kislányával és újszülött fiával a ház másik szárnyában rejtőzködik. Miután azidőtájt az utcai hirdetőtáblák közérdekű hirdetményein rendszeresen előfordul a „felkoncoltatik” és a „statáriális eljárás” kifejezés, Bader Mária pontosan tudja mekkora a tét. Tisztában van azzal, milyen következményekkel jár, ha kiderülne unokanővére és gyermekeinek tartózkodási helye. Az ajtóban álló két SS láttán elsápad, valósággal megdermed. Átfut az agyán, hogy ezek szerint igaz a mondás: amitől annyira félünk, előbb-utóbb bekövetkezik. A katonák félretolják, belépnek a konyhába. A fiatalasszony remegő kezét a kötényébe rejti, és minden lélekjelenlétét összeszedve megpróbálja palástolni a félelmét. Összeszorul a szíve a gondolatra, hogy a hasában növekedő magzat sohasem fogja meglátni a napvilágot. A két SS katona valószínűleg észleli zavarodottságát, de nem tartják különösebben gyanúsnak, mivel már hozzászoktak, hogy puszta megjelenésük is rémületet vált ki a megszállt országok lakosságából. Bader Mária sváb származású lévén jól beszél németül. Az igazoltatás közben valamelyest visszanyeri a lélekjelenlétét, és közli a németekkel, hogy itt csakis valami fatális félreértésről lehet szó, és felháborodást színlel. Mint látható, ő nem szülhetett, ha a Teremtő is úgy akarja, az örvendetes esemény majd két hónap múlva lesz esedékes, és nyomatékképpen a hasára helyezi a kezét. Egy terhes nő domborodó hasánál nem létezik meggyőzőbb bizonyíték.

– Micsoda képtelenség! Sváb vagyok. Hogyan lehetne egy csendőr felesége zsidó?  ̶  emeli fel a hangját méltatlankodva, és a fogason lógó csendőrköpenyre mutat. A férje szolgálatban van, teszi még hozzá. Mindeközben retteg nehogy valamiért felsírjon a közelben lévő csecsemő, vagy vigyázatlanul benyisson unokahúga szeleburdi kislánya, ájulás környékezi. Tudja, hogy ha a két SS katona a felhozott érvek ellenére mégis úgy dönt, hogy átkutatja a házat, valamennyi ott talált személyt vele egyetemben vagy a helyszínen lövik agyon, vagy deportálják őket. Azonban további vizsgálódásra nem kerül sor. A németek belátják, hogy kétségtelenül tévedés történt, és távoznak. Amikor becsukódik mögöttük az ajtó, Bader Mária leroskad egy székre, és összeomlik. Jó ideig üres tekintettel bámul maga elé, mintha a feszültséggel együtt az élet is eltávozott volna belőle. Aztán felzokog, és nem bírja abbahagyni. A kihívott orvos, bár az okára nem jön rá, idegösszeroppanást állapít meg. Tudja  ̶ nyugtatja fejcsóválva az aggódó férjet, ̶ a terhesség mindenféle megmagyarázhatatlan mellékhatásokkal járhat. Erős az asszonyka szervezete, remélhetőleg hamar kiheveri. A magzat érdekében nem javasolja gyógyszer szedését, igaz  ̶ teszi hozzá  ̶ , hogy szűkös készletéből nem is igen tudna mit adni.

Bader Mária hatalmas lélekjelenléte és magabiztos fellépése megmentette a családot. Érdemeit semmivel sem csökkenti, hogy teljesen talán nem kizárható, hogy a terhes asszony látványa, a készülő étel illata, vagy ki tudja, esetleg a rég nem látott otthon melege, vagy így az egész, megmozdíthatott valamit az SS-ekben. Talán bennük is feltámadhatott az emberi érzés, esetleg belefásultak már az egészbe. Felesleges is találgatni, mivel a lényegen, Bader Mária hősies helytállásán és családtagjai szerencsés megmenekülésén ez nem változtat.

1945. január 27.

Felszabadul az auschwitzi haláltábor. A családból csak Schlesinger Mátyás nővére, Rozália jön haza. Ő a Hódmezővásárhelyről deportáltak öt túlélőjének egyike. Férje, Berger Vilmos, és két tizenéves fia, ahogy szemérmesen mondani szokták, „nem jöttek vissza”.

1945 március 31.

A német csapatok elhagyják Balfot, de távozásuk előtt az őrizetükben lévő száznyolcvanhárom munkaszolgálatost a savanyúkúttal szembeni domboldalon agyonlövik. Hat szökött munkaszolgálatos, akiket ezidőtájban Baader Mária édesapja, a falu minden gyanú felett álló elöljárója bújtatott, megmenekül.

1945.április 12.

Schlesinger Mátyás, Baader Mária férje, számos borzalmat és viszontagságot túlélve, megrendült egészséggel , de megérkezik Balfra. Újra együtt a család.

1946 május 12.

Bader Mária édesapját és családját kollektív megtorlás keretében a sváb eredetű lakossággal együtt érdemei elismerése mellett kitelepítik Németországba. A balfi svábokat a szomszédos Kópháza vasútállomására szekérrel vitték, onnan vagonnal Németországba szállították. Baader János nevét a hat munkaszolgálatos megmentéséért Balfon és a budapesti Apor Vilmos téren elhelyezett emléktábla őrzi, de ő már ezt nem élte meg. Ez ugyan egy másik, nem kevésbé tanulságos történet, de egy főhajtásra az ő emléke előtt is megállunk.

*

2018-ban a Balfon megrendezett Élet menete szervezői felkérték a neves építészt, aki azonos az egykori, a balfi ház belső szobájában mit sem sejtve alvó csecsemővel  ̶ , hogy holokauszt-túlélőként a rendezvényen ismertesse az embermentés történetét. A beszéd írása során született meg benne az emléktábla-állítás ötlete. Minél tovább érlelte magában a gondolatot, annál inkább a meggyőződésévé vált, hogy kötelessége emléket állítani nagynénjének. Mert ha ő  ̶ mint a három megmentett lélek egyike  ̶ nem teszi meg, a példamutató helytállás története és a pillanat kreálta hős feledésbe merül.

Első gondolata az volt, hogy a táblát magától értetődően a ház utcai homlokzatán helyezteti el, hiszen egy emléktábla célja  ̶ mint ahogy a nevéből is kitűnik  ̶  emlékeztetni az arra járókat az 1944 decemberben történt drámai, de Bader Mária lélekjelenlétének köszönhetően szerencsés végkifejletű eseményre. Végülis ettől eltekintett, mivel tartott a tábla esetleges megrongálásától  ̶  a környéken sajnos több ízben előfordult a hasonló tematikájú emlékművek rongálása, Szerb Antal balfi emlékművével is ez történt  ̶ és arra az elhatározásra jutott, hogy a homlokzat helyett jobb helye lesz a kapualjban. Emellett szólt az a kedvező adottság, hogy a a falu postahivatala az 1920-as évektől a ház kapualj melletti kis udvari helyiségében működött, emiatt a kétszárnyú nagykapu egyik szárnyát félig nyitott állapotban rögzítették. A nyílásba kis kerti kaput iktattak be, melyen keresztül az utcáról majd a kapualjban elhelyezendő táblára látni.

Szép, igényes táblát akart az embermentőnek. Vulkanikus kőből képzelte el, melyre a következő szöveget akarta vésetni:

„1944-ben ebben a házban László Ignácné, sz. Bader Mária, fiatal terhes anya, saját és gyermekei életét kockáztatva rendkívüli találékonysággal és lélekjelenléttel félrevezette az épületben bújtatott, származása miatt üldözött család elszállítására érkezett idegen katonákat. Bátorságával három ember életét mentette meg. Állíttatták a túlélők 2020-ban.”

Abból indult ki hogy egy ilyen emléktábla tábla elkészítése nem okozhat problémát. Több ajánlatot is kért a vésés díjára, de úgy látszik, hogy a kőfaragók óvatos duhajok, mert írásos ajánlatot csak a szöveg tartalmának ismeretében voltak hajlandók adni. Az egyik, amikor megkapta a kőbe vésendő szöveget, elolvasás után kissé elhúzta a száját, aztán némi habozás után bizonytalan határidejű igéretet tett az ajánlat kidolgozására. A másik zavart hunyorgás közben biztosította, hogy néhány napon belül küldi az ajánlatot. A telefonban oly készséges következő jelölt a szöveg megismerése után kimért hangvételben tett igéretet az ajánlat mielőbbi elküldésére. Mint nemsokára kiderült, a különbözőségek mellett egy valami közös volt a kőfaragókban: valamilyen szánalmas kifogással vagy anélkül, egyikük sem adott ajánlatot. Azaz egy irreálisan magas árat tartalmazó ajánlatféle mégiscsak érkezett, mintegy nem is olyan burkolt üzenetként, miszerint őrá az emléktáblát illetően nem érdemes számítani.

Az építész azonban nem adta fel. Miután próbálkozásai egy kerámikussal és egy fafaragóval ugyanúgy zátonyra futottak, mint a kövesekkel, arra gondolt, hogy az emléktábla tulajdonképpen bronzból is szép lenne. Az egyik ismerőse által ajánlott fémöntő műhely az ország másik végében volt, ezért telefonon folytak a tárgyalások. Megállapodtak az anyagban, a betűk számában és méretében, a szállítási határidőben, sőt, még az árban is. Azonban a szöveg elküldése után az addig készségesnek tűnő fémöntő nem jelentkezett többé, és elérhetetlenné vált. Eltűnt, mint a kámfor.

De történetünk hőse ekkor a saját magának állított feladatot szinte már küldetésének tekintette. Koncepciót váltott: számítógépen megírta az emléktábla szövegét, vastag, kemény papírra másoltatta, és kért egy kinagyított digitalizált fényképet Bader Mária a Bázel melletti Birsfeldenben élő lányától, Juliától. Amikor a digitalizálást végző svájci fényképész megtudta, hogy miért kell a kép, annyira meghatódott, hogy nem fogadta el az előre közölt munkadíjat.

A szöveget hordozó papírlap és Bader Mária fényképének műanyag borítóba helyezése és laminálása delikát munka, ezzel egy könyvkötőt bízott meg. A könyvkötő szalonba az építész fia vitte el az anyagot. Érkezésekor a könyvkötő éppen elmélyülten tárgyalt egy kliensével. Míg rákerült a sor, a fiú a pultra terítette a papírlapot és a fényképet. A megbeszélés elhúzódott, közben újabb megrendelők érkeztek az üzletbe. A fiú mellett várakozó középkorú nő a pulton fekvő karton szövegére pillantott, és a korkülönbség fölényének tudatában gúnyosan felnevetett, majd hátrafordult a várakozók felé.

̶  Ha valami érdekeset akarnak látni, ezt nézzék meg! Ha ez így megy tovább, nemsokára már minden házon emléktábla lesz. Mégis, mit gondolnak ezek?

A kínos intermezzónak a könyvkötő megjelenése vetett véget. Rövid egyeztetés után elvállalta a karton és a fénykép laminálását. Hazatérve a fiú elmesélte apjának az esetet, majd megkérdezte, tulajdonképpen mi volt ez? „Az apai örökséged, fiam” ̶ felelte keserűen az építész.

Ezt követően a laminált lapra és a fémkeretbe illeszkedő üvegtábla méretre vágásához felkeresett egy üvegest, akivel munkája révén harminc éves szívélyes munkakapcsolatban állt. A szöveg elolvasása után megfagyott a levegő. Az üveges a munkát ugyan korrekt módon elvégezte, de azóta kerüli az építészt.

*

A balfi ház udvarán a bejárathoz közel, a valamikori postahivatal melletti falon elhelyezett emléktáblát 2020 nyarán családi körben avatták fel. Előfordul, hogy a házba érkezők némelyike megáll az emléktábla előtt. A szöveg elolvasása után Bader Mária portréjára téved a tekintetük, és megpihen rajta egy darabig. Mintha néhány másodpercre eltűnődnének.

2023. október 5.