Egy arab esküvő fotósa voltam

Majd harminc fényképész-iparos év volt már a hátam mögött 2005-ben. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy a nyári szabadságom alatt önként, dalolva, ráadásul ingyen, esküvőt fogok fotózni, nem hittem volna el. És én, a nyári szabadságom alatt ingyen és önként, bizony, esküvőt fényképeztem, és nem is akármilyet. Izraelben, egy igazi falusi arab esküvőt.

Barátom arab barátja lányának készültek „bekötni a fejét”. Mivel a barátom barátja kedvelte a barátomat, természetesen engem is rögtön a szívébe zárt, ahogy egy rendes, jóravaló arab emberhez illik, lévén az ő barátja egyúttal az én barátom is. A helyi szokásoknak megfelelően úgy lettem felkonferálva, mint a világ legjobb fényképésze. Magunk közt szólva, akkor ezt jólesően nyugtáztam. Így lettem egy arab esküvő fotósa.

Eleinte minden olyan volt, mint otthon. A fiatal vőlegény megérkezett a lányos házhoz a kis arab faluba egy vadi új mercivel, tudják, „úgy, mint otthon”. Akkor én is „ráúsztam” a témára, és elkezdtem fotózni az eseményt. A lány kikérése arabul történt. Az ifjú kellően megilletődve beszélt a leány édesapjával, aki nagyon meg volt hatódva, de azért szabódott kissé, mert ez itt hagyomány. Szúrós szemmel kérdéseket tett fel a riadt kérőnek, aki illedelmesen válaszolt. Mindez a menyasszony jelenléte nélkül, ez ugyanis itt férfi dolog, nem úgy, mint otthon. A kikérésből egy kukkot sem értettem, de már sokat láttam ehhez hasonló kedvesen játékos, vőfélyes komédiát. Láthatóan a lány apjának elfogytak a kérdései, így a beleegyező igen elhangzása után, a ceremónia kávézással zárult.

A ház kertjében a család vendégei türelmesen várakoztak. Az idős nagyszülők hagyományőrző viseletükkel a múltat idézték, méltóságteljes csendben egy csokorban, külön üldögéltek. A barátnők arcán izgatott öröm és várakozás látszódott. A rokonok és a barátok abbahagyták a beszélgetést, amikor a menyasszony a szülei kíséretében kilépett a házból, majd szorgos kezek segítségével ruháját gondosan eligazítva, leült a ház verandáján egy székre.

A barátnők, mint fecskék a villanydróton, úgy ücsörögtek kissé távolabb, és egyfolytában csicseregtek. A ruhájuk divatos volt, de nem hivalkodó. A háziak kedvesen kínálták étellel, itallal a vendégeket, az aprónép izgatottan rohangált az udvaron. A menyecskét mindenki körbe rajongta, simogatták, csodálták a ruháját, a frizuráját, etették-itatták. Először a nagyszülők mentek oda hozzá. Meghatódva ölelgették unokájukat, és közben bizony el-eltörött a mécses. Aztán sorban jöttek a fiatalok, a barátok, barátnők, hol mosolyogtak, hol pityeregtek. A menyasszony láthatóan boldogan viselte a megpróbáltatásokat. Nyugodtan fényképezhettem, mindenki mosolygott rám, hiszen én az ő fotósuk voltam.

Mint mindennek, ennek az idillnek is vége lett. A menyasszony felállt, belekarolt a szüleibe, és együtt indultak el a ház előtt álló autó irányába. A meghívottak illő távolban maradtak, mivel ami ezután történik, az csak a családra tartozik. Mindenki tudta, hogy akkor és ott a végére ért egy nagyon szép, hosszú történet.

Az anya kissé lemaradva. Az apa előrement, ahogy mindig, aztán tétován megállt az autónál, ráeszmélt arra, hogy nem ülhet be, nem ő viszi az imádott kislányát valahová, hanem valaki más, és ezentúl már így lesz. A rokonok, barátok, barátnők is pontosan tudták ezt. Mi mindannyian tudtuk, tudjuk, hisz „itt, ott, mindenhol” a világban hasonlóan van ez. Az élet már csak ilyen. Az apa is tudta, de ott ő nem akarta tudni, mert ez a lány az ő imádott kislánya, és most elviszik tőle.

Néztem őket, de gondolatban már messze jártam. Egy egész más történetet láttam, és valahogy mégis ugyanezt. Már egy másik apát láttam, aki pont ilyen volt, amikor a lányát férjhez adta. Ugyanaz a szomorúság, épp ilyen fájdalmas búcsúzás. Az is egy falu volt, egészen távoli kis falu, egy ukrajnai kis zsidó falu, Anatevka.

Miután a kocsi kigurult a ház elől, nagy lett a csend. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy ezután bármilyen folytatás lehetséges. Pedig volt folytatás, és nem is akármilyen.

Ekkor tudtam meg, hogy a két család lakóhelye több, mint száz kilométerre van egymástól, így megegyeztek abban, hogy a lakodalom egy köztes kisváros éttermében legyen, a szűkkörben megtartott hivatalos szertartás után.

Amikor kora este odaértünk a város étterméhez, a kerthelyiségében már ott volt mind a két család. Az ifjú pár középen ült, mint egy külön egység. Az ifjú férj rokonai az egyik oldalon, felesége rokonai a másik oldalon ültek és csendesen beszélgettek. A zenészek halk arab muzsikát játszottak. Amikor eljött az ima ideje, a családok vallásos tagjai a kerthelyiség csendes részében, Mekka felé fordulva imádkoztak. Nyomát sem láttam a híres arab temperamentumnak. Morgolódtam is az orrom alatt, persze, ha egy kis hazait innának, lenne itt élet.

A vacsora alatt a beszélgetések kötetlenebbé váltak. Itt-ott halk nevetést is lehetett hallani. Majd édességekkel és süteményekkel teltek meg az asztalok, s ennek láttán a gyerekek is felhangosodtak. Éreztem, eljött az én időm. Minden fontolgatást félretéve, odaléptem az ifjú párhoz. Épphogy érintve mindkettőjük karját, odavezettem őket a fiatalasszony szülei mögé. Rögtön értették, hogy mit szeretnék. Átölelték őket, és boldog mosollyal az arcukon, elkészültek az első fontos képek. Ugyanígy megismételtük az ifjú férj szüleivel is. Aztán a nagyszülőkkel a közös képek, majd a barátok következtek. Na és ekkor az ifjú pár átvette az irányítást. Az ifjú asszony a barátnőivel, a férj a barátaival, a barátok a barátaikkal, szinte véget nem érő kérésekkel álltak elő. Én álltam a sarat és fényképeztem mindent, mindenkit, már mondanom sem kell, hogy úgy, mint otthon. A vendégek, hol szereplők voltak, hol, mintha a moziban lennének, élvezettel nézték az eseményeket.

Ekkora már nagyon felbátorodtam és széles gesztusokkal, angol-magyar hibrid nyelven egybetereltem a két család rokonságát. Utasítottam az örömszülőket, hogy karolják át egymást, sőt mindenki karolja át egymást. Ez újdonság volt számukra. Kicsit vonakodva ugyan, de megtették a kedves idegen fotós kedvéért, aki ráadásul a gyönyörű fiatalasszony édesapja barátjának a barátja. Különben is, a vendég az vendég, bármit kérhet. Amikor viszont összevont szemöldökkel, szigorú tekintettel, emelt hangon „parancsot adtam” a mosolygásra, akkor fogalmam sincs miért, egyszeriben átszakadt a gát és nevetni kezdtek. Jól láthatóan nem értettem, hogy mire ez a nagy vidámság. Erre ők még jobban kacagtak, felszabadultan, boldogan. Bosszús lettem, és alaposan lefényképeztem őket.

A muzsikusok ráéreztek a pillanatra, és rákezdtek egy pergő ritmusú vidám, a vendégek által ismert arab dalra. Varázsütésre minden megváltozott. Táncra perdült a vendégsereg. No, de nem akármilyenre, hanem vad, önfeledtre. Táncoltak az öregek, a fiatalok és a gyerekek, egytől egyig mindenki. Micsoda lagzi kerekedett!

És, hogy hova lettek az örömapa könnyei? Elillantak, huss. Áttáncolta bánatát a boldogságba, a lánya boldogságába. Mert az ő imádott kislányát, akit oly sok éven át szeretettben felnevelt, most ő repítette az új élet boldogságába.

Bevallom, ekkorra elfáradtam. Azt is bevallom, fogalmam sem volt, hogy hol, melyik városban, milyen vendéglőben vagyok, csak lehuppantam egy félreeső asztalhoz. Kis csöndre vágytam. Egy szemvillanásnyi idő sem telt el, és máris ott termett egy fiatal pincér. Kedvesen megkérdezte, hogy mit kérek inni. Automatikusan válaszoltam, talán kólát. Milyet, kérdezte? Ránéztem, aztán megdöbbenve a fején levő kipára böktem, és csak ennyi jött ki a számon: Te zsidó vagy? Mosolyogva jött az azonnali igen. Már ő kérdezett. Ez probléma? Nekem nem, válaszoltam, már kissé védekezve. De hát ez itt egy arab esküvő, mondtam elhaló hangon. Rám nevetett. Persze, tudom. Ezt itt mindenki tudja! Látom, hogy ön viszont nem tudja, hogy itt ez egy zsidó étterem. Zsidó étterem, ismételtem önkéntelenül, és lassan körülnéztem. Csak annyit tudtam kérdezni: Mondja, hogy lehet egy zsidó étteremben arab esküvő? Egyszerű, ez mondta, majd visszakérdezett. Látja a vendégeinket? Látja, milyen jól érzik magukat? Még nagyapámtól tanultam, igazi vendéglős volt, hogy ez a fontos. És azt is mondta, hogy, ami ezen kívül van, az egyáltalán nem fontos.