Disszertáció Holokauszt-tagadásból

A palesztin hatóság négy évre megválasztott és 19 éve hatalmon lévő elnöke, a veterán Mahmud Abbasz még 1982-ben, akkori terrorista tevékenységét megszakítva tanulmányokat folytatott a moszkvai Lumumba egyetemen. Tanulmányai eredményét egy doktori disszertációban foglalta össze. A dolgozat “Kapcsolatok a nácizmus és a cionizmus között (1933-1945)” címet kapta és a Szovjet Tudományos Akadémia Keleti Tanulmányok Intézetének égisze alatt készült.

Az iromány sokáig nem volt hozzáférhető, ám az izraeli  Middle East Media Research Institute (MEMRI) megszerezte a teljes szöveget, amelyről a közelmúltban az Israel Hayom c. hírportál készített összefoglalót.

Bárki, aki leül, hogy elolvassa Abu Mazen teljes doktori disszertációját, jól teszi, ha előtte bevesz egy nagy adag gyógyszert hányinger ellen – indítja írását az izraeli lap szerzője.

A szöveg nem túl hosszú, 119 oldal jó nagy betűkkel, az elején 14 oldalas bevezetővel. Ami jelzi, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PLO) doktorandusza nem volt túlságosan szorgalmas. De azért megtalálható benne a holokauszttagadás számos ismert fordulata, meg néhány olyan is, amelyet a Palesztin Hatóság leendő elnöke akár szabadalmaztathatott volna.

 

Transzferegyezmény

A disszertáció jelentős része az ún. “transzferegyezménnyel” foglalkozik. Ez az 1933 nyarán a náci hatóságok és a Zsidó Ügynökség (Jewish Agency/Szochnut) között aláírt megállapodás lehetővé tette a Németországból emigrálni kívánó zsidók számára, hogy ingatlanjaikat, javaikat és egyéb vagyonukat eladják, mielőtt a náci hatóságok kisajátítanák őket, és a bevételt Németországban vásárolt áruk formájában Palesztinába juttassák.

A megállapodás már annak idején heves vitákat váltott ki, és nehéz erkölcsi kérdéseket vetett fel. A cionista mozgalmon belül és kívül is sokan ellenezték – de ahhoz már súlyos manipuláció kell, hogy a nácik és a cionisták „együttműködéseként” állítsák be. Az ilyen megállapodás a hóhér és áldozata közötti együttműködésre hasonlít, aki a véget igyekszik elhalasztani.

A német zsidók ugyanis még az ellenük irányuló üldözés beindulása után is nehezen fogták fel, hogy a jövő a pusztulást tartogatja számukra, és haboztak kivándorolni Németországból, mert a náci törvények nem engedték meg nekik, hogy tulajdonukat magukkal vigyék. A “transzferegyezmény”, az ördöggel kötött alku minden erkölcsi dilemmájával együtt, lehetővé tette számukra a távozást.

Néhány oldallal a “transzferegyezmény” elferdítése után Abu Mazen az ellenkező irányú manipulációt alkalmazza: Ezúttal azt állítja, hogy 1942 végén felmerült a lehetőség 70 ezer erdélyi zsidó megmentésére úgy, hogy vatikáni zászló alatt közlekedő hajókon menekítették volna ki őket. Abu Mazen szerint ehhez mindössze fejenként 50 dollár, összesen tehát 3,5 millió dollár befizetésére lett volna szükség, de az amerikai cionisták letagadták az ajánlat létezését, és így megakadályozták, hogy az amerikai zsidók a testvéreik kiváltásához szükséges pénzösszeget előteremtsék.

Abu Mazen tényállításai teljesen légből kapottak, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezeken keresztül láthatjuk gondolkodásmódját és a zsidó népről alkotott képzeteit: Ha ugyanis a cionisták pénzt fizetnek üldözőiknek, hogy kiváltsák testvéreiket (mint a transzferegyezmény esetében történt) szerinte ez a gyilkosokkal való együttműködés. Ha viszont nem fizetik ki a pénzt – Abu Mazen szerint ez ismét csak együttműködés a gyilkosokkal. Így van ez, ha előre elhatározta, hogy a cionizmust gyalázza – a tények nem fogják megállítani.

Kitalált történetek

Abu Mazen szövegében sok helyen találhatók homályos célzások és utalások arra, hogy a cionisták megmenthették volna a holokauszt áldozatait, ha akarták volna. Állításai azonban merő hazugságok. Egy helyütt a következőket írja: “A cionista küldöttek szabad bejárást kaptak a koncentrációs táborokba, hogy megfelelő embereket találjanak, és ott hagyjanak más, alkalmatlan embereket, akiknek nem kellett élve kikerülniük a koncentrációs táborokból.”

A naiv olvasónak az a benyomása támad, hogy a cionisták végezték a náci táborokban a szelekciókat, és ők döntötték el, hogy ki maradjon életben és ki haljon meg, és hogy maguk a nácik segítettek nekik a Palesztinában való letelepedésre alkalmas fiatal zsidók kivándorlásának megszervezésében. Természetesen mindez merő hazugság.

Hogy megerősítse az olvasóban azt az érzést, hogy a cionistáknak érdekükben állt testvéreik szenvedésének fokozása – kitalál egy másik történetet, azt állítva, hogy 1943-ban “lehetőség nyílt arra, hogy élelmiszer-, gyógyszer- és ruházati csomagokat küldjenek az európai zsidó gettókba”. A történet többi részét nem nehéz kitalálni. Abu Mazen azt állítja, hogy a cionisták kisiklatták a kezdeményezést, noha a Nemzetközi Vöröskereszt hajlandó lett volna végrehajtani azt.

Ez a felháborító vád természetesen nem felel meg a történelmi kutatásoknak. Az egyetlen hely, ahová a nácik megengedték a csomagküldést, a theresienstadti gettó volt, a náci propaganda kirakat-lágere, amelynek célja a világ közvéleményének félrevezetése volt. A Nemzetközi Vöröskereszt küldöttsége bele is sétált a csapdába, amikor a lágert fölkereste.

A holokauszt tagadása soha nem akadályozta meg Mahmud Abbaszt abban, hogy azt állítsa, Izrael holokausztot követ el az ország arab lakossága ellen. Legutóbb 2022 nyarán jelentette ki, hogy Izrael “ötven holokausztot hajt végre a palesztin területeken”.

Hasonló kijelentés jelenik meg a disszertációban, tovább fűszerezve egy nemzetközi összeesküvésre utaló utalással, a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve stílusában:

“A palesztinai arab nép elleni népirtás politikája, amelyet a cionista izraeli kormány az Egyesült Államok és a nemzetközi cionista központok támogatásával folytat a palesztinai arab nép ellen, valójában a nácik második világháborús, zsidók elleni bűntetteinek újrajátszása, és célja saját birodalmának – Nagy-Izraelnek – a létrehozása a Közel-Keleten” – így Mahmud Abbasz.

“Nincsenek pontos statisztikai adatok vagy jól kutatott tudományos eredmények az áldozatok számáról” – folytatja Abu Mazen szárazon, mintha sajnálná, hogy a nácik nem regisztrálták az összes meggyilkolt zsidót statisztikái számára. Aztán rátér a lényegre: “R. Hilberg angol kutató adatai szerint, aki a holokauszt kérdésének tanulmányozására szakosodott, a hitleri népirtás áldozatainak száma a zsidók körében a második világháború alatt 896 ezer volt”.

Az oldal alján található lábjegyzet szerint ezt Raul Hilberg “Az európai zsidók elpusztítása” című könyvének 670. oldalán írta. Mondani sem kell, hogy a hivatkozás nem létezik, a szám ismét csak teljesen légből kapott.

Israel Hayom