Csornai gettó – Nyolcvan évvel ezelőtt terelték kényszerlakhelyükre a zsidókat

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. májusában jelölték ki a hatóságok a csornai gettó határait. A városközpontba közel 900 zsidó lakost zsúfoltak össze, akik eleinte nem érezték, hogy nagy veszélyben vannak. Megpróbáltak -a körülményekhez képest- normális életet élni. A gyerekek tanultak, a felnőttek közül sokan kijártak dolgozni. Sőt, még házasság is köttetett a gettó területén.

A Kisalföld c. portál szerzője így foglalja össze a csornai gettó történetét:

A csornai gettót 1944. május 11-én állították fel. A zsidó naptár szerint 1944-ben erre a csütörtöki napra esett a lág báómer nevű örömünnep. A családok ilyenkor kirándulni mennek és sok házasságot is ezen a napon kötnek a zsidó szokások szerint. Ez nap azonban nyolcvan évvel ezelőtt az ünnep helyett a szorongást hozta el sok száz rábaközi zsidónak. A csornai gettó néhány hetes történetét Szalay Balázzsal idézzük fel, aki több, mint tíz éve kutatja a csornai zsidóság múltját (Kisalföld, „Nem hitték, hogy velük megtörténhet”, 2014. június 28.).

…

A Sztójay-kormány egymás után adta ki a zsidókat sújtó rendeleteket. Megkülönböztető jel viselésére kötelezték őket, korlátozták az utazásukat, a kommunikációjukat és a megélhetésüket. Feloszlatták még az évtizedek óta jótékonykodással foglalkozó izraelita nőegyletet és a filléregyletet is. Kötelezték a kereskedőket, hogy bocsássák el keresztény alkalmazottaikat, leltározzák fel a készleteiket, majd bezáratták az üzleteiket. A vészjósló intézkedések és a zsidóság tömeges kivégzéséről érkező híresztelések ellenére nem mindenki érezte a veszély nagyságát. Április végén Gestetner Izidor ezt írta fiának; felesleges aggódnod a lakás – a gettó fedőneve –, mert ez nálunk nem fog bekövetkezni.

…

A gettó két részből állt: egy zárt tömbből a zsinagóga körül – a mai Mártírok tere (akkor József-tér), Eötvös, Kossuth utca és a Soproni (akkor Győri) út által határolt területen – és a település akkori nyugati kijáratánál lévő hercegi téglagyár munkáslakásaiból. Az átköltöztetések május 12-én, péntek estére fejeződtek be. A Sopronból érkező német SD (Sicherheitsdienst, Biztonsági Szolgálat) emberei felülvizsgálták a gettót. Azt megfelelőnek találták, de azt javasolták, hogy dróttal vegyék körbe. Erre azonban az anyaghiány miatt nem került sor. Havas Béla főszolgabíró jelentése szerint a kikeresztelkedett zsidókkal együtt 900 személyt helyeztek el itt.  A gettó központi területéről több keresztény családot kitelepítettek, de jobban jártak a számukra felajánlott zsidó lakásokkal.

 

A gettó irányítását Csornán is a zsidótanácsra bízták. Tagjai olyan férfiak voltak, akikben megbíztak a hitsorsosaik. A tanács együttműködött a hatóságokkal, nehogy ürügyet szolgáltassanak az elhurcolásukra. A gettó megalakulása után néhány nappal (május 16.) két írógépet és három kerékpárt igényeltek a csendőrségtől. Rübner József elnök indoklása szerint erre azért volt szükségük, mert „a gettótömbök nagy távolsága miatt képtelenek vagyunk a hivatalok rendelkezéseit a kellő határidőn belül a szükséges pontossággal teljesíteni.” A cseppet sem irigylésre méltó helyzetük ellenére a tanács tagjait (pl. Gestetner Izidor, Rehberger Sándor, dr. Neumann József) sokan kollaboránsoknak tartották. Ez természetesen nem volt így, a tanács mindegyik tagja a holokauszt áldozata lett.

Nem egyértelmű, hogy milyen volt a közhangulat a gettóban. A zsúfoltság miatt minden bizonnyal gyakori volt a súrlódás, de sokan úgy gondolták, hogy ha ennél nem lesz rosszabb a helyzet, azt még elviselhetik a háború végéig. A gyerekek továbbra is jártak iskolába a gettóban is, héber és számtan órát szerveztek nekik. Megindító volt olvasni azt a levelet, amit a tizenegy éves Gestetner Adél írt munkaszolgálatos édesapjának. Ebben beszámolt arról, hogy a vizsgán külön megdicsérték a szép német beszédért és megígérték neki, hogy május végén megkapja a bizonyítványt. A nagyapja, Fleischmann Izidor ezt írta vejének: „Adél kitüntetéssel tette le a vizsgát, de ma nem tudunk ennek úgy örülni, mint valamikor”. A levelezés bizonyítja, hogy a posta működött. A gettó körül őrség sem volt és sokan munkát is vállaltak. Nem is annyira megélhetés miatt, hanem azért, hogy mutassák, ők hasznos tagjai a nemzetnek. Volt, aki a téglagyárba ment, mások vasútépítésre jelentkeztek, de a legtöbben a környék uradalmaiban vállaltak munkát. A betakarítás idején nagy hiány volt mezőgazdasági munkásokból. Emiatt a csatármajori, a földszigeti, a szilipusztai és a téli gazdasági iskola gazdaságai a főispántól májusban zsidó munkásokat igényeltek. Június 1-jén a gettó 147 lakója dolgozott valamelyik gazdaságban. Az optimistákat erősítette az is, hogy Gestetner Éva és Reichmann Béla a május 25-én kötött polgári házasságukat másnap a gettóban egyházi esküvővel is megpecsételték. Az ifjú házasok túlélték a háborút, és nagy családot alapítottak Izraelben.

A kutatót szomorúsággal töltötték el azok a kezébe került iratok, melyekből az látszott, hogy a zsidók vagyontárgyaira, lakásaira, üzleteire, már akkor sokan igényt formáltak, amikor azok még a gettóban reménykedtek sorsuk jobbra fordulásában. Május 6-án az állami hivatal, a főszolgabíróság kérte a csendőrségtől, hogy adjon át nekik a zsidóktól lefoglalt írógépekből és rádiókból. Néhány nappal később már tíz kerékpárt igényelt a hatóság.  Hamarosan a begyűjtött rádiók szétosztását a községek és a hivatalnokok kérvényezték. legtöbb esetben a légvédelmi veszélyre hivatkozva. Havas főbíró a gettósításkor így fogalmazott: „A zsidók vagyontárgyainak és berendezéseinek leltározása bizottságok útján történt. Ez a nagyon nehéz munka eredményesen lett elvégezve, zavart a lakosság körében nem okozott.” Ezzel szemben Lakos Tibor premontrei kanonok háborús visszaemlékezésben megállapította: „A zsidó vagyon jó része a szervezetlen lebonyolítás, kellő ellenőrzés hiánya miatt felelőtlen kezeken elsikkadt, vagy a csőcselék közprédája lett!”

Teljes cikk