Csoda vagy gonosz varázslat – reakciók a Hatnapos háborúra

A Hatnapos Háborúban aratott páratlan izraeli győzelem szimbolikus, mitologikus jelentőségre tett szert – mint a zsidókkal kapcsolatos fontos történések oly gyakran. Az újabb pusztulás fenyegető veszedelme, a „gyáva zsidók” meglepő katonai teljesítménye, a szent helyek zsidó kézre kerülése – mindezek óhatatlanul a tudat mélyrétegeit mozgatták meg világszerte. Sokan csodákról beszéltek, mások éppenséggel ördögi mesterkedésnek tartották Izrael győzelmét, amit semmiképpen nem bírtak tudomásul venni.

Az arab országok csöppet sem titkolták szándékukat, hogy a fiatal zsidó állam elpusztítására törnek. Agresszív propagandájukat látva-hallva attól lehetett félni, hogy nem elégszenek meg a katonai győzelemmel, hanem a zsidó állam lakosainak sem kegyelmeznek. Így nem csoda, hogy sokan a Holokausztra asszociáltak, a tét hatalmas volt.

Aztán amilyen baljós volt a fenyegetés, amilyen elrettentő az ellenséges erő, olyan ragyogó volt a rákövetkező diadal. A brutális túlerővel szemben a gondos tervezés, a felkészültség és a kreativitás – a „zsidó ész” – diadalmaskodott. Izraelben nem csupán katonai győzelmet ünnepeltek, hanem ennél sokkal többet: 25 évvel a zsidó történelem mélypontja, a Holokauszt után a zsidó nép felülkerekedett a számára mások által rendelt végzeten. Mindez az eufóriát sokszorosára növelte. A zsidó nép csillaga zenitjére hágott. Nehéz volt ilyen körülmények között nem a sors, a gondviselés a végzet, a csoda, fogalmaival gondolkodni Izraelben, bármennyire szekuláris és baloldali volt a fősodrú izraeli politika ezekben az években.

A győzelem szinte senkit nem hagyott közönyösen a monoteista vallások kulturális közegében: mintegy katalizátorként a végletekig fokozta az indulatokat, a zsidók barátait és ellenségeit egyaránt még elszántabbá tette. Manhattanban az utcán ünnepeltek, a szovjet üzemekben viszont a munkások „spontán” tömeggyűléseken ítélték el a cionista agressziót”. Alig negyedszázaddal a Holokauszt után a zsidókérdés ismét polarizálta világ népeit.

A fiatal zsidó állam ekkor került a világsajtó érdeklődésének középpontjába. Alighanem elmondhatjuk, hogy a kollektív zsidó képzetével ekkor ruházták fel világszerte.

Izrael elfoglalta a Bibliából ismert összes szent helyet: Jeruzsálemet és a történelmi Júdea a Somron területeit olyan ősi városokkal, mint Hebron és Jerikó. Ezzel a zsidóság feladta a leckét a keresztény és az iszlám vallásnak, amelyek a meghaladottnak hirdetett (ószövetségi) zsidóság egyedüli jogos örökösének tekintették magukat. Hogy a kereszténység és az iszlám szent helyeit zsidó katonák ellenőrzik – ez még a vallásos világképen túllépett európainak is nehezen volt értelmezhető, nemhogy a vallási világképből jószerével ki sem lépett iszlám világnak. Ez teológiai botrány volt. Alapvetően ezért nem ismerik el Jeruzsálemet (még Nyugat-Jeruzsálemet sem) Izrael fővárosának a mai napig. A magyarázatként előadott politikai érvek (Kelet-Jeruzsálem a palesztin állam fővárosa lesz) csak elfedik a mélyebb indulatokat.

*

Izrael öntudata és önbizalma a háború után az egekben szárnyalt. Ez a győzelem a mai napig élteti az országot.

Mindeme csodákról nagyon konkrétan is beszélt a vallásos cionisták tábora, akiknek ideológiájában összefonódott a vallás és a nemzetépítés. Számukra a világi zsidó állam a messiási idők akaratlan előfutára volt, s amikor csodás győzelmet arattak, s elfoglalták a Templomhegyet, s mind a Bibliából ismert szent helyeket, amelyek majd kétezer éve nem voltak a zsidók kezén, nem is gondolhattak mást, minthogy a messiási tervek kezdenek valósággá válni. A telepes mozgalom, amely úgy hiszi, hogy egész Izrael földjének benépesítése hozza el a Messiást, ekkor kapott olyan hatalmas impulzust, amely azóta is feltarthatatlanul viszi előre.

A világ zsidósága ekkor érezte meg, hogy mekkora potenciál van ebben a kis országban, amelynek 2.7 milliós lakossága mindaddig nem versenyezhetett presztízsben a sokkal gazdagabb és nagyobb létszámú amerikai zsidó közösséggel. A mélységes aggodalom, majd a szárnyaló eufória átrendezte a zsidó világ centrum-periféria viszonyait.

A „csodák hat napja” óriási impulzust adott, az angolszász világ evangéliumi kereszténynek nevezett mozgalmainak is. (Nálunk a Hit gyülekezete tartozik ehhez az irányzathoz.) Ezek az aktivista mozgalmak a maguk teológiai forgatókönyvének beteljesedését várták a Szentföldet felkavaró vihartól. Felfogásuk szerint a zsidók fényes győzelme nem lehet önmagáért való, hiszen a világ a keresztény teológia kereteiben értelmezendő. Így a keresztény szent helyek nyilván ideiglenes jelleggel kerülnek zsidó fennhatóság alá, mindez a keresztény messiás eljövetelét hozza belátható közelségbe. Ennek okán erősen rokonszenveznek Izrael állammal és további radikális lépéseket várnak tőle – a keresztény üdvtörténet forgatókönyve szerint. Az evangéliumi keresztények tízmilliós nagyságrendű tábora komoly politikai befolyással is rendelkezik az Egyesült Államokban és ezt gyakran használja Izrael érdekében.

Az Egyesült Államokban a győzelem nyomán megnövekedett Izrael presztízse – és az amerikai zsidók öntudata is. Felerősödtek, láthatóbbá váltak az amerikai zsidó lobbiszervezetek. Izrael a hamarosan a legfontosabb amerikai szövetségessé lépett elő a térségben, és ez a mai napig így maradt. A két országot a közös értékek kapcsolták össze – csakúgy, mint ellenfelüket, a Szovjetuniót és a „haladónak” nevezett, brutális, nacionalista-szocialista arab rezsimeket.

*

Amilyen katartikus szerepet játszott a győzelem a zsidó és az keresztény világ egy részének teológiájában, olyan megrendítő erejű volt – ellenkező értelemben – a kommunizmus, eme ateista vallás számára. Izrael győzelme hozta el a kommunista világ végleges szakítását a zsidókkal. A Szovjetunióban a cionizmus a kezdetektől fogva illegitim ideológiának minősült, minden megnyilvánulását üldözték, mert a messiási beteljesedést ígérő szovjet világon kívül akarta megoldani a zsidókérdést. A „cionista” veszedelmes bélyeg volt, akire rásütötték, nem volt többé biztonságban. (Az Izrael-párti szovjet politika 1948 után pár év alatt elenyészett, mert a zsidó állam nem akart Sztálin elvárásai szerint működni.) A cionista állam győzelme ezért elfogadhatatlan és értelmezhetetlen volt a szovjet ideológusok számára. Bebizonyosodott, hogy a zsidóság mibenléte (a „zsidókérdés”) a kommunista ideológia keretei között kezelhetetlen. Ezért a kommunista egyház kiátkozta Izraelt – amiképp ötszáz évvel korábban Luther is kiátkozta a zsidókat, miután azok nem akartak az ő új teológiájának megfelelően viselkedni.

A kommunista hatalom konzekvens módon lehetetlenné tette a zsidó életet saját országaiban is. A szovjet zsidókat minden önkifejezési lehetőségtől megfosztották. A „népi demokratikus” szatellit országokból pedig elvándoroltak azok a zsidók is, akik kezdetben még hittek a nagy eszmében. (Magyarország volt az egyetlen kivétel.) Ennek utolsó felvonása az 1968-as lengyel „anticionista” kampány volt, melynek során a Holokauszt túlélőinek maradékait is elüldözték az országból.

Izrael (az új kollektív zsidó) bűnbak szerepe a kommunista világban beteljesedett.

A Hatnapos háború katalizátorként járult hozzá a régi, immár elfogadhatatlan antiszemita sztereotípiák modernizációjához, újra hangszereléséhez. Az elkövetkező húsz évben a Szovjetunió lett az anticionista ideológia fellegvára. Javarészt itt született meg a haladó nyelvezetet használó zsidóellenes ideológia és retorika. A „cionista agresszor”, az „arab népek igazságos harca”, a „cionizmus=rasszizmus” lózung (majd ENSZ-határozat) mind a szovjet agitprop agyszüleményei. A mai „haladó” zsidógyűlölet szótári alapjait javarészt a szovjet propagandagépezet hordta össze. A zsidógyűlölet korszerűsítésében a Szovjetuniónak el nem évülő érdemei vannak.

Ennek a szellemiségnek a terméke a legnagyobb karriert befutott szó: a megszállás és az e köré épített hatalmas mitológia. Ennek a mitológiának a szárnyain röpült magasba az 1948 előtt nem létezett palesztin nép, amelynek izraeli elnyomás elleni küzdelmét ma a világ minden hírfogyasztója ismeri. A „megszállás” Izrael delegitimálásának alapfogalma: bármilyen összefüggésben merül fel a zsidó állam neve, haladó körökben illik a megszállással előhozakodni és Izraelt elmarasztalni.

A „megszállás” valójában a „zsidó térfoglalás” polkorrekt megfelelője. Ez a magyarázata annak a fékeveszett buzgalomnak, amivel a világ az Izrael által elfoglalt területekkel foglalkozik – miközben más, a nemzetközi jog szerint valóban megszállt területekre (törökök által megszállt Észak-Ciprus, örmények által megszállt Hegyi Karabah) semmi gondja nincsen.

A háború indította el a palesztin nép páratlan áldozati karrierjét. A palesztin menekült státuszt a világ népei között egyedülállóan definiálták: az 1948-ban elmenekültek ükunokái is menekültek maradnak. Az e célt szolgáló menekülttáborokat az Egyesült Nemzetek Szervezete a mai napig gondosan fenntartja.

Mindazok az országok, amelyeket ezekben az évtizedekben megérintett a szovjet ideológia, megszakították a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Ez a harmadik világ országainak túlnyomó részét jelentette. A zsidó állam, mint a kollektív zsidó (vagyis kollektív bűnbak) szerepe ekkor alakult ki, rituális megbélyegzése az ENSZ különböző fórumain ekkortól vált bevett politikai gyakorlattá.

*

A zsidó államot felkaroló és a zsidó közösségnek biztonságos otthont nyújtó Egyesült Államok, másfelől a zsidósággal súlyos konfrontációba bonyolódó szovjet impérium között terült el Európa szabad fele, amely a vészkorszak súlyos terhét hordozta. Az 1968 előtti két évtizedben azonban ez az európai köztudatban még nem jelent meg a későbbi erővel, ehelyett a fasizmus francia/holland/stb. nemzet ellen elkövetett bűneit hangsúlyozták, s ennek egy alfejezete volt a nemzethez tartozó zsidók deportálása. E hallgatás ellensúlyozásaként a szabad Európa országai lelkesen támogatták Izraelt, a pionír államot. Divat volt ekkoriban az európai fiatalság körében izraeli kibucokban dolgozni.

1968 mentális forradalma után a tabuk kezdtek ledőlni, a nemzet, a haza sem voltak többé megkérdőjelezhetetlen szentségek, s felelősségük a zsidóság pusztulásában egyre inkább napvilágra került. Ez hosszú folyamat volt, s a nagy katartikus pillanatok a 2000 körüli évekre estek. E folyamat során Európa egyre inkább távolodott Izraeltől, s a zsidó állam iránti ellenségesség ugyancsak 2000 táján, az Al Aksza intifáda éveiben tetőzött, amikor az európai sajtó tele volt az ártatlanokat pusztító, vérszomjas izraeli katonák képeivel.

A Holokausztért viselt felelősség terhe túl nagy volt, az európai köztudat ennek jó részét visszaterhelte Izraelre. Ekkoriban bukkant föl és vált népszerűvé az a vélekedés, hogy „Izrael úgy viselkedik a palesztinokkal, mint ahogy a nácik viselkedtek a zsidókkal”.

A 67-es háború az Izrael iránt érzett európai szolidaritás csúcspontja volt. Ahogy a vészkorszak súlya, egyedülálló volta, s az európai népek ebben viselt felelőssége tudatosodni kezdett, Európa lassan távolodni kezdett Izraeltől. Az általa elpusztított zsidóság emlékével birkózva elidegenedett az élő, a valódi zsidóságtól.

*

1945 után a keresztény (hagyományú) világ, amely a fasizmust kitermelte és ahol mindenki megtapasztalta a Hitler elleni háború borzalmait, ezt írta zászlajára: Soha többé fasizmust! A más időszámítás szerint élő arab világ azonban ebből a konfliktusból kimaradt, tömegeit nem érintették meg az európai eszmék, így nem jutott ilyen következtetésre.

Ugyanakkor az első világháború után kezdődő arab ébredés fogékonynak bizonyult a kor két vezető eszméjére: a nacionalizmusra, majd valamivel később a szocializmusra. Az arab elit és a politikára fogékony rétegek érthetően rokonszenveztek a nemzeti-szocialista mozgalmakkal, mert archaikus hagyományokból kiemelkedő nacionalizmusukhoz közel állt a fasiszták által kultivált férfiasság, erő, harc és a tömegek látványos mozgósítása. A jeruzsálemi mufti, az arab világ egyik szellemi tekintélye élete végéig hű maradt Hitlerhez, és elképedve figyelte, hogy Németország a háború után jóvátételt fizet a zsidóknak.

Az arab világ azonban csak a 2. világháború után lett önálló aktor. A világpolitika színpadára a zsidó állam ellen indított háborúval lépett be. Ez volt a nemrég függetlenné vált arab országok első közös nagy akciója. Az ezt követő években elkergették saját zsidó állampolgáraikat. Őket ugyanis, a vallási hagyomány értelmében, csak alávetett, dhimmi státuszban tűrték meg, egyenrangúként, egy zsidó állam potenciális polgáraiként semmiképp sem.

1948 után az arab nacionalista mozgalmak különösebb gond nélkül átigazoltak a másik, tömegeket mozgósító totális ideológia, a szovjet rendszer szövetségébe. A Szovjetuniót nem zavarta, hogy új barátai házi használatra a fasiszta ízű propagandát is megtartották – mindaddig, amíg az ő politikáját szolgálták és a nemzetközi porondon a haladó frazeológiát használták.

Így jött el 1967, amelyet az arab világ az 1948-as nagy sérelem (ti. Izrael megalakulása) korrekciójának szánt. Az európai totalitárius ideológiák elemeivel feltöltekező arab nacionalizmus magabiztosan készült a leszámolásra. A katasztrofális vereség készületlenül érte.

Az arab tömegek és vezetőik semmi olyan értékkel nem rendelkeztek, amelynek alapján elfogadhattak volna egy zsidó államot. Sem az iszlám hagyomány, sem az arab nacionalizmus, sem az „antiimperialista” ideológia nem predesztinálta őket erre. Az európai humanista eszmekörre csak egy szűk elit volt fogékony.

Így a vereségre nem volt más válaszuk, mint a további frusztrált és dacos elutasítás, az Izrael szemébe vágott határozott nem. Ezt a khartoumi találkozón 1967 szeptemberében megerősítették: nem kötnek békét Izraellel, nem ismerik el, nem is tárgyalnak vele.

A vereségnek azonban megvolt a maga hosszútávú hatása: az arab nacionalista szocializmus lassan hitelét vesztette. A helyén keletkezett űrt azonban a következő évtizedekben nem a nyugati demokrácia, hanem az iszlám töltötte be.

*

A Hatnapos háborúban aratott izraeli győzelem a zsidó géniusz páratlan fellángolása volt, vakító villámfény, amit nem lehetett nem észrevenni, amire nem lehetett nem válaszolni. A zsidóság üzenete volt ez a világnak: itt vagyok, élek, és élni is fogok. A zsidóságot övező töméntelen elfojtást a győzelem mélységesen felkavarta. Nemcsak személyeket, de országokat és nemzeteket, politikai rendszereket kényszerített arra, hogy kimutassák a zsidósággal kapcsolatos elementáris érzéseiket. A győzelemmel és következményeivel a mai napig birkózik a világ és Izrael.