Chicago – A meleg türelmetlenség napja

Amerika szerte élesen bírálták egy chicagói meleg-felvonulás szervezőit, akik távozásra szólították fel a menetben Dávid-csillagos zászlókkal haladó zsidó részvevőket.

Az elsősorban leszbikus aktivisták által szervezett Dyke March az éves nagy meleg-felvonulás előtt tartott külön demonstráció. Elsősorban az amerikai kontinensen elterjedt, ahol a melegjogok már annyira elfogadottak, hogy ezen belül egyes alcsoportok képviselői külön is felvonulnak.

A Chicagóban tartott Dyke March szervezői idén kitessékelték azokat a résztvevőket, akik – az elmúlt tíz évben kialakult hagyomány szerint – Dávid-csillaggal ékesített szivárványos zászlót vittek a menetben. Mint az elbeszélésekből – pro és kontra – kiderült, a zsidó résztvevők egyeztettek a szervezőkkel, így a Dávid-csillag  megjelenése nem volt váratlan. Ám a menetben – amely tudatosan felvállalta az anticionista, palesztinpárti vonalat –  egyre nőtt az ellenségesség, a szervezők magyarázatot kértek a zsidó résztvevőktól, és amikor azok nem voltak hajlandók Izraeltől elhatárolódni, felszólították őket, hgy vegyék le a zászlót vagy távozzanak.

Miután amerikai zsidó melegjogi aktivisták kifogásolták az eljárást, a szervezők megmagyarázták a bizonyítványukat, mondván, hogy csak „a cionista zsidókat” nyilvánították nemkívánatos elemeknek. Az ilyenkor szokásos módon egy anticionista zsidó résztvevőt toltak az előtérbe, aki reflexiójában hangsúlyozta saját zsidóságát és Izrael-ellenességét.

Arthur Slepian, az egyik nagy amerikai melegjogi zsidó ernyőszervezet, a „Wider Bridge” alapítója szerint a szervezők magyarázata a kirekesztésre „legalább olyan visszataszító”, mint a zsidó szimbólumokkal vonulók kiutasítása.

Az egyik kiutasított résztvevő, Laurie Grauer, az esetről írott beszámolójában elmondta, hogy a menetből kétféle felvonulót kísértek ki: a Dávid csillagos zászlóval vonulókat – mondván, hogy „a cionizmus alapvetően rasszizmus” – valamint a felvonulás ellen tiltakozó, a homoszexualitást elítélő Westboro Baptist Church aktivistáit.

Slepian szerint ez a magatartás nyíltan antiszemita, az ezt igazoló magyarázat azonban – mely szerint „az anticionista zsidókat szívesen látják”, még botrányosabb. Ezek szerint a zsidó résztvevőktől előzetes nyilatkozatot várnak, hogy nem barátai Izraelnek.

A jelenség nem ismeretlen a – többségi felfogás szerint – progresszív mozgalmak háza táján: miután ezek a mozgalmak a többségi kultúra részeivé váltak, maguk is részekre tagozódnak és megjelenik a radikális baloldal, amely többnyire anticionista agendával próbálja kiszorítani a zsidó résztvevőket. Utóbbiak többsége értelemszerűen nem Izrael-ellenes, sőt, olyanok is vannak, akik – horribile dictu – a cionizmus és a progresszió ügyét egyszerre vállalják fel.

Ez a jelenség észlelhető manapság az LGBTQ mozgalmakban, csakúgy mint a feminista közösségben: az USÁ-ban jól ismert Linda Sarsour, palesztin nőjogi aktivista például nemrég úgy nyilatkozott, hogy cionista nőknek „nincs helyük” a feminista mozgalmakban.

Az ügy komoly nyilvánosságot kapott és a nagy amerikai zsidó szervezetek (American Jewish Committe, Anti Defamation League, Simon Wiesenthal Center), sorra elítélték a chicagói felvonulás szervezőit.

Kedden már a New York Times is foglalkozott az üggyel: egy véleménycikk szerzője joggal mutatott rá, hogy az elnyomottak nagy testvérisége (újkeletű szóval: interszekcionalitás) illúzió. Valójában az elnyomottakat a nekik tulajdonított szenvedés mértéke szereint rendezik szigorú, kasztszerű hierarchiába. Ebben a hierarchiában a zsidókra alapvetően nem az áldozat, hanem az elnyomó (cionista) szerepet osztották ki.

Az elnyomottak hierarchiájával korábban a Szombat is foglalkozott.

*

Hozzátehetjük mindehhez, hogy a jelenség száz évre visszanézve sem meglepő: az akkor a haladás élvonalának tekintett munkásmozgalomban is jelen volt az antiszemitizmus – a mozgalomban oly nagy szerepet játszó zsidók őszinte bánatára, akik az egyetemes testvériséget és elfogadást vélték ezekben a mozgalmakban megtalálni.

Csak remélhetjük, hogy a mai progresszió nem fog olyan vakvágányra futni, mint 20. századi elődje.

Az Algemeiner cikke nyomán