Celofhád lányai, avagy az igazságot kereső nők

„Nem olyan az Örökkévaló könyörületessége, mint a hús-vér ember könyörületessége. A hús-vér ember könyörületessége nagyobb a férfiak felé, mint a nők felé. Nem úgy, mint annak könyörületessége, akinek szavára a világ létrejött. Az Ő kegyelme férfiakra és nőkre egyformán vonatkozik. Az Ő kegyelme mindenkire kiterjed! Ahogyan írva van (Zsoltárok 145:9): “Az Örökkévaló mindenkihez jó, és könyörületes minden teremtményéhez.” [1]

Hamarosan Pinhász hetiszakaszát[2] olvassuk a zsinagógákban, és ebben a tórai szakaszban ismerjük meg Celofhád lányainak történetét, amit az első zsidó feminista megmozdulásként is szoktak említeni. Mi is történt ezekkel a lányokkal? Celofhád lányai Mózes elé léptek, együtt, amikor az egész nép összegyűlt, odamentek a találkozás sátrához, a bejárat elé, majd így szóltak:

„Atyánk meghalt a pusztában, ő azonban nem volt ama közösség között, mely összegyűlt az Örökkévaló ellen, Koráh közösségében, hanem saját vétke által halt meg, fiai pedig nem voltak.  Miért vesszen ki atyánk neve családja köréből, mivelhogy nincs fia? Adj nekünk örökséget atyáink fivérei között.”[3]

Képzeljük el a jelenetet: az izraelita tábor törzseinek, mindnek meghatározott helye van a táborban, középen pedig a törzsfők, valamint Mózes és Elázár főpap. Mind-mind férfiak. Ezek a nők úgy mennek oda, hogy nem hívták őket. Odaállnak a magas rangú, hatalommal rendelkező férfiak elé. Egy végletekig patriarchális közösségben olyan helyre mennek, ahol nem lenne joguk tartózkodni. Képzeljük csak el, mit gondolhattak ezek a hatalommal rendelkező férfiak. Bizonyára megdöbbentek, valószínűleg fel is háborodtak. De ez az öt nő nem ijedt meg a tekintélyüktől és a hatalmuktól, elszántan és világosan elmondták, hogy miért jöttek. Határozottan kérték az örökségüket, ráadásul egy olyan érvvel alátámasztva, mely ellen a férfiak nem tudtak mit mondani. Az, hogy nem az Örökkévaló könyörületességére hivatkoztak, azt mutatja, hogy tisztában voltak a törvényekkel. Tudták és értették a patriarchális társadalom törvényeit és korlátait, amiben éltek. Ez pedig bizonyíték nekünk arra, hogy a nők zsidó tudományokban való jártassága ugyanolyan fontos, mint a férfiak esetében.

Ezek a lányok tisztában voltak vele, hogy elveszíthetik mindenüket, pusztán azért, mert nők. Azért, mert nőnek születtek, nem örökölhetnek apjuk után. Ahelyett, hogy minden jogot követeltek volna, egyenlően a férfiakkal, egyetlen, ámde precedens nélküli dolgot kértek, egy olyan dolgot, ami által fennmarad az apjuk neve. Ezért nem tudtak mit mondani a férfiak, mert kérésük nem fenyegette a fennálló rendet, inkább erősítette a folytonosságot, a család nevének fennmaradását.

A hagyományok és törvények teljes tudatában kérték az örökséget, és teljes mértékig tisztában voltak vele, hogy az Örökkévaló törvényei igazságosak, ugyanakkor felismerték azt is, hogy a jelenlegi törvény nem jó, és hogy ebben az esetben is igazságos legyen, felhívták rá a figyelmet, kérésüket pedig meggyőzően alátámasztották. Mózes pedig tanácstalan volt, mert értette ugyan a lányok gondját, de nem volt még precedens, amely alapján dönthetett volna. Ezért aztán az Örökkévalóhoz fordult, aki azt mondta: „Helyesen beszélnek Celofhád lányai…”,[4] és azt is mondta, hogy ez legyen mostantól a törvény a következő nemzedékek számára is. Vagyis az Örökkévaló módosította az öröklési törvényeket.

Bizonyára nem ők voltak az egyetlen olyan család, ahol csak nők maradtak életben, és így nem örökölhettek, Celofhád lányai tehát nem csupán saját magukért álltak ki, hanem sorstársaikért is. Bátor nővel már találkoztunk előttük is a Tórában, mégpedig Mirjammal, aki a hetiszakasz címében szereplő Pinhásznak rokona volt, hiszen Pinhász Áron unokája volt, akinek Mirjám a testvére. Mirjám még fiatal lányként, bölcsességének és bátorságának köszönhetően megmentette a csecsemő Mózes életét Egyiptomban, amikor a fáraó elrendelte, hogy minden héber fiú újszülöttet meg kell ölni. Mirjám az, akiről példát tudtak venni ezek a lányok, hiszen Mirjám a későbbiekben, amikor a néppel együtt vándorolt, folyamatosan közöttük élt. Nem úgy, mint Áron és Mózes, akik nem voltak annyira szoros kapcsolatban a néppel, hiszen lefoglalták őket teendőik és az Örökkévalóval való kapcsolattartás. Emlékezzünk csak, hogyan vezette Mirjám a népet az ünnepléskor, a tengeren való átkelés után, milyen összhangban ünnepelt az egész nép.

De térjünk vissza Celofhád lányaihoz, képzeljük bele magunkat újra a jelenetbe, amikor a lányok Mózesék elé álltak. Öt bátor, ismeretekkel és tudással felvértezett ember állt a hatalmasságok előtt. Ennek ellenpéldájaként pedig képzeljük el most azt is, amikor Mirjám állt Mózes előtt, és az Örökkévalótól büntetést kapott a Mózes elleni beszéde miatt, és kitaszítva kellett napokig a táboron kívül lennie.[5] Az, hogy nem indult el a nép nélküle, mutatja, hogy ragaszkodtak hozzá, kedvelték őt. De mégis egyedül volt, kitaszítva, mert Mirjam és a nép még nem tanult meg összefogni és együtt kommunikálni, ellentétben Celofhád lányaival.

Bölcseink azt mondták, hogy Celofhád lányai egymás után sorra léptek elő, és szólaltak meg, mind egy mondatot mondott. Az első elmondta, hogy apjuk meghalt a sivatagban, a második kiegészítette azzal, hogy ő nem vett részt a Koráh elleni lázadásban. A harmadik hozzátette, hogy saját bűne miatt halt meg apjuk, a negyedik pedig azt, hogy nem hagyott hátra fiakat. Az ötödik mondta, hogy ne vesszen el apjuk neve. Ez az összefogás, ami kell ahhoz, hogy az emberek változtatni tudjanak az igazságtalan dolgokon. Mert a hatalom csak önmagát nézi, és ha nem fűződnek érdekei a többiekhez, akkor kitaszít bárkit. És hogy mit lehet ez ellen tenni? Amit Celofhád lányai tettek. Ahogyan Celofhád lányai összefogtak, és elérték egy rossz törvény módosítását, ugyanúgy lehet csak összefogni mindenféle igazságtalanság ellen, tudva, hogy mit szeretnénk elérni. Mindenekelőtt fel kell vértezni magunkat tudással, és aztán összefogni. Mindkettő nagyon fontos, hisz a tudás mit sem ér összefogás nélkül, és az összefogás szintúgy nem ér semmit tudás nélkül. Tapasztalatom szerint először a tanulás szükséges, de működhet fordítva is. A lényeg, hogy közösen döntsünk, közösen lépjünk elő.

Azért emeltem ki ezeket a bátor nőket ebből a hetiszakaszból, hogy gondolkozzunk el azon, ami mostanában történik. Hiszen folyamatosan a fejünk felett dönt a hatalom rólunk. Folyamatosan férfiak beszélik meg egymással, hogy mit tehetnek, és mit nem tehetnek meg a nők. Sőt, ezek a férfiak még azt is tudják, hogy mit, és főként miért szeretnének a nők valamit megtenni. Valójában pedig a sublót fiókjába, jó hátra, besöprik ezeket a „nőügyeket”, a nők problémáit. Gondoljunk Celofhád lányaira, akik miatt az Örökkévaló törvényt módosított, ha képesek lennénk önbizalommal felvértezve összefogni, és kiállni magunkért, az veszélyeztetné a férfiak erejét a szembeszállásra. Hiszen nagyon sok dolog, ami tiltott számunkra, az igazából nem is tiltás, hanem csupán egy szokás. A szokásokat pedig, ha közösen akarjuk, meg lehet változtatni, hiszen ahogyan rabbijaink szokták mondani: „Minhág ávoténu bejádénu”, vagyis őseink szokása most a mi kezünkben nyugszik. Amit pedig rábíznak az emberre, nem csak megőriznie kell, hanem ápolni, gondozni is, és lehetőség szerint gyarapítani.

A nagymamám halála után a házából elhoztam egy cserép virágot, ami már alig élt, de mivel az a virág nagymamámnak kedves virága volt, hazavittem, mert rá emlékeztetett. Nem egy árnyékos szobába tettem be otthon, hanem kerestem neki egy szép napos helyet, és olyan növényvédő szereket használtam az ápolásához, amiket nagymamám nem ismert, mert ő olyanokkal ott vidéken még nem találkozott. Drága nagyim mindenféle házi praktikákkal próbálta életben tartani a kis virágot, nem túl sok sikerrel. A virág meghálálta az újfajta gondoskodást, erősödött és növekedett, élettel telin virágzott az ablakomban. Tudom, hogy a nagymamám örült volna, hogy a megszokott csalánlevél helyett modern szerekkel varázsoltam élővé a sápadt kis virágot.

A háláhá, a vallásjog, arra is való, hogy a közösség fenntarthassa a valláshoz való jogát. Hiszen a háláhá nagyon sok dologban követi az életünket. Megújul, megújítják, a modern élethez igazítják a rabbik, mivel az életünk változik. Egészen más ma, mint több ezer évvel ezelőtt volt, amikor a nők kiszolgáltatott helyzetben voltak, és kivétel nélkül a férjüktől vagy az apjuktól függtek. Ráadásul ezek a „nőügyek” még csak nem is precedens nélküliek, ellentétben a hetiszakaszban történtekkel. Igenis van rá precedens külföldön, de a neológia ragaszkodik tíz körömmel a „férfias” szokásaihoz. Pedig ezek a „nőügyek” nemcsak a reform vagy konzervatív zsidóságban vannak megoldva már, hanem több ortodox közösségben is, hiszen például már ortodox női rabbik is vannak. Természetesen ezeken a helyeken ugyanolyan oktatásban tudnak részt venni a nők, amilyenben a férfiak is.

Azonban nem csak a nők képzelhetik bele magukat Mirjám helyzetébe, abba a helyzetbe, amikor kitaszítva, elkülönülve kellett lennie. Képzeljék csak el a férfiak is, milyen érzés lehet kizárva lenni a közösségből, ami Mirjám büntetése volt, látni mindent a kapuból, és nem részt venni semmiben. Hiszen Mirjám nem nőként lett megbüntetve, hanem vezetőként. Mert vezetőként nem tehette volna meg azt, hogy megkérdőjelezi Mózest, ezáltal pedig megkérdőjelezi az Örökkévaló döntését.  A kitaszítottság bárkit elérhet, nemtől függetlenül, hiszen a hatalom nem feltétlenül válogat a nemek között, ha büntetni és kitaszítani akar. És ne felejtsük el azt sem, hogy Mirjámot nem küldték el más nép táborába, büntetése csak pár napos volt. Nem száműzte őt az Örökkévaló, nem mondta azt, hogy „el lehet menni”.

Végezetül érdemes ezeknek a lányoknak a neveiről említést tenni, hiszen a Tórában is név szerint vannak említve. A héber nevek mindig beszélő nevek, így van ez a lányok neveivel is, sőt apjuk neve esetében is ez a helyzet. A Celofhád névben két szó van, a félelem és az árnyék, és ezek a lányok kiléptek a félelem árnyékából, és kiálltak a jogaikért.

A lányok nevei: Máhlá – könyörögni, vagy megbocsátani, Noá – mozdulni, Hoglá -fogolymadár, Milhá – királynő, Tircá – tetszetős. A neveikben benne van a mi történetünk: lépjünk ki a félelem árnyékából, hogy ne legyünk egy idejétmúlt szokás foglyai, mozduljunk meg, és emelt fejjel, szinte királynői tartással, nem pedig könyörögve – mondjuk el, amit igazságtalannak tartunk, és ez tetszést fog aratni az Örökkévaló szemében is, hiszen az Örökkévaló törvényei igazságosak.

Jegyzetek

[1] Szifré Bámidbár 133:1.

[2] 4Móz 25:10-30:1.

[3] 4Móz 27:3-4.

[4]  4Móz 27:7.

[5]  4Móz 12:1-16.