Jimmy Carter, Izrael és a zsidók

Az Egyesült Államok 39. elnökének (1977–81) öröksége körül fellángolt a vita, amikor február 18-án a róla elnevezett Carter Center bejelentette, hogy a 98 éves férfi hospice ellátásban részesül a Georgia állambeli Plains-i otthonában.

A hívő baptista politikus Atlanta zsidó közösségével kiépített kapcsolatai hozzájárultak ahhoz, hogy1970-ben Georgia állam kormányzójává, majd 1976-ben az USA elnökévé választották.

Carter elsősorban az Izrael és Egyiptom közötti békeszerződéshez elvezető Camp David-i egyezménnyel, továbbá a zsidó állam palesztinokkal kapcsolatos politikáját bíráló könyveivel és kijelentéseivel írta be magát a zsidó emlékezetbe.

Carter a szovjet zsidók kivándorlásának engedélyezését szorgalmazta; életre hívta a Holokauszt elnöki bizottságot, amelynek munkája  nyomán aztán létrejött a United States Holocaust Memorial Museum, az iráni túszdráma (1979–81) idején pedig elérte, hogy az iráni zsidók és más etnikai kisebbségek kivándorolhassanak az USÁ-ba.

A zsidó tiltakozás dacára (az Izraelnek és Egyiptomnak szállított F-15-ös harci gépekről szóló megegyezés keretében) Szaúd-Arábia is kapott ilyen vadászgépeket. Andrew Young atlantai politikus kénytelen volt lemondani ENSZ nagyköveti tisztségéről, mivel a külügyminisztérium engedélye nélkül találkozott a Palesztin Felszabadítási Szervezet képviselőjével.

A volt elnök által 1982-ben alapított Carter Center nagy tiszteletet vívott ki magának a konfliktuskezelés, a demokrácia erősítése és a betegségek leküzdése terén végzett tevékenységével szerte a világon, amiért 2002-ben Nobel békedíjban részesült. Feleségével, Rosalynnel együtt tevőlegesen vettek részt a földrengésbiztos házakat építő Habitat for Humanity mozgalom munkájában.

Alvin Sugarman emeritus rabbi egy Robert Lipshutz atlantai államügyész otthonában rendezett sabati vacsorán ismerkedett meg James Carterrel még azelőtt, hogy elnöknek jelölték. Lipshutz volt a 76-os elnökválasztási kampány pénztárnoka, majd főtanácsadó lett a Fehér Házban.

Sugarman mondja Carterről: „Nálánál kedvesebb, nagylelkűbb és gondoskodóbb emberi lényt nem lehet elképzelni… Úgy gondolom, hogy a legteljesebb mértékben megfelel annak, amit a zsidó-keresztény kultúrkörben ’I-ten gyermekének’ szokás nevezni. Élete a prófétai felfogásban gyökerezett, a világot Isten szemével nézte. Arra vágyott, amire a próféták: az igazságosság világára.”

1976-ban azonban Carter evangéliumi kereszténysége már számos zsidót nyugtalanított.

Pedig a The Southern Israelite c. lap (a mai Atlanta Jewish Times, AJT) egy 1976 áprilisi szerkesztőségi cikkben Carterről, támogatólag a következőket írta: “Személyesen ismerhettük meg tisztességét, őszinteségét, képességét a megújulásra, együttérzésre, hajlandóságát a kormányzással járó vesződésre. Olyan széleskörű látásmód birtokában van, ami sokak fölé helyezi őt a mai politikában.”

Becslések szerint Carterre a zsidó szavazók 71 %-a voksolt a republikánus jelölt Gerald Ford ellenében 1976 végén.

Jimmy Carter beiktatási ünnepségén 1977. január 20-án a „Csillagos-sávos lobogót” Isaac Goodfriend, az Ahavath Achim Synagogue kántora adta elő, aki a föllépést „élete egyik csúcspontjának” nevezte.

Zsidók Carter „georgiai maffiájában”

A Fehér Házban működő „georgiai maffia” zsidó tagjai voltak még (Lipshutzon kívül) Stuart Eisenstat belpolitikai főtanácsadó, Steve Selig, az elnök helyettes asszisztense és fő kapcsolattartója az üzleti körökkel, valamint Gerald Rafshoon, az elnök kommunikációs asszisztense. Mind a négyüknek kulcsszerep jutott Carter kormányzói és elnöki kampányaiban.

Eizenstat február 23-i véleménycikkében ezt írta a Forwardban: “Egyetlen amerikai elnök sem tett nála többet Izrael Állam biztonságáért, állt ki a zsidók jogaiért a világban, emlékezett meg a Holokauszt áldozatairól és szólt a túlélőkről, tette magáévá a tikkun olam, a világ jobbításának elvét… és egyiket sem jutalmazta politikailag kevésbé a zsidó közösség, mint a hívő déli baptistát a georgiai Plainsből.”

Selig apjával egy klubban ebédelt együtt a reménybeli elnökkel. „Soha életemben nem volt rám senki olyan hatással, mint aznap Carter. Amikor később vele dolgoztam a Fehér Házban, tájékozottsága bámulatba ejtő volt minden területen. Elérhető volt, és tárgyalóképes, lehetett szó a filmipar embereiről, kereskedőkről vagy kamionosokról.” Selig frontember volt 1976-ban, majd az 1980-as Reagan elleni vesztes elnökválasztási kampányban is.

Carter 1977. márciusi kijelentése a palesztinok „hazájáról” megdöbbentette az őt támogató zsidókat. (A Palesztin Felszabadítási Szervezet alapszabályában akkor még szerepelt Izrael felszámolása.) Hamilton Jordan, a Fehér Ház kabinetfőnöke júniusban így figyelmeztetett: „Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy az amerikai zsidóság ugyancsak ideges mostanság. És ugyan lehet, hogy az Önnel és az Önnek Izrael iránti viszonyával kapcsolatos félelmeik nem megalapozottak, mégis fönnállnak. Amennyiben nem lépünk azonnal, félő, hogy a zsidó közösség bizonytalan érzelmei (önnel kapcsolatban, valamint Ön és Izrael vonatkozásában) megerősödnek, és az amerikai zsidó közösség bizalmatlanul fog ránk tekinteni.

Carter elnökségénk egyik csúcspontja a Camp David-i egyezmény volt 1979. márciusában, amikor Menachem Begin Izrael miniszterelnöke és Anvar Szadat, Egyiptom elnöke aláírta a békeszerződést a Fehér Ház kertjében rendezett ünnepségen.

Az iráni túszválság, és gazdasági hanyatlás közepette Carter elvesztette az 1980. novemberi elnökválasztást Reagannel szemben, úgy, hogy a demokraták támogatottsága zsidó részről a legalacsonyabbnak bizonyult 1920 óta.

2018. novemberben az atlantai zsidó közösségi központban rendezett könyvvásáron Eizenstat Cartert „az amerikai történelem legeredményesebb és legkevésbé értékelt egy ciklust betöltő elnökének” nevezte.

Carter ellentmondásos viszonya Izraelhez

Carternek az elnökséget követő Izraellel kapcsolatos megnyilvánulásai nagy adag kritikát váltottak ki a zsidó közösség többségéből, mégpedig olyanokból is, akik korábban támogatták őt vagy együttműködtek vele. Elegendő, ha a Southern Israelite 1976-os magasztalását összevetjük az AJT 2015 áprilisi szerkesztői jegyzetével, ahol Carter „parazitának” minősül.

2006-ban megjelent könyvében — “Palestine Peace not Apartheid” — párhuzamot von Izrael és az 1994 előtt elfogadott dél-afrikai faji szegregációs törvényei között. A fölháborodást fokozta, hogy könyvtúra alkalmával annak a véleményének adott hangot, hogy a “pro-Israel” lobby akadályozta meg az USÁ-t egy kiegyensúlyozottabb közel-keleti politika kialakításában.

Kenneth Stein, a partnerintézmény Emory University professzora és 1984-86 között a Carter Center ügyvezető igazgatója Carter tanácsadója volt közel-keleti ügyekben, 2006. decemberben beadta fölmondását az intézménynek, mert úgy érezte, hogy „elárulták”.

2007. januárban, 14 atlantai zsidó üzleti és polgári vezető mondott búcsút a központ tanácsadó testületének, amely mintegy 200 tagból áll. Fölmondó levelükben áll: „Úgy tűnik az érdekképviselet világa felé fordult, mégpedig a rosszindulatú érdekképviselet felé… Nem támogathatjuk többé merev és kompromisszumot nem ismerő álláspontját. Ez nem az a Carter Center vagy Jimmy Carter, akit tiszteltünk és támogattunk. Ezért szomorúan és sajnálattal jelentjük be azonnali kilépésünket a Carter Center tanácsadó testületéből.”

A levélben ez áll: “Könyvében összekeveredik a vélemény a ténnyel, a szubjektivitás az objektivitással, és a változtatás szándéka a pártos érdekképviselettel. Továbbá az utóbbi hetekben tett megjegyzései közül azok, amelyek azt sugallják, hogy Amerikában monolit zsidó hatalom létezik számunkra a legzavaróbbak, amit nem hagyhatunk szó nélkül. Hatalmas országunkban a vélemény-nyilvánítás szabadsága alapvető, Ön pedig hirtelen kinyilvánította, hogy az amerikaiak nem nyilváníthatják ki véleményüket közel-keleti ügyekben, mivel félnek a „zsidó lobbi” ellencsapásától.”

Carter azt nyilatkozta a National Public Radionak: „Ez az első alkalom, hogy hazudozónak, fanatikusnak és antiszemitának neveznek. Ez nagyon fáj nekem.”

Selig, aki egyike volt azoknak, akik elhagyták a tanácsadó testületet, kézírásos levelet kapott Cartertől, amiben ez állt: „Sajnálom, hogy úgy érezte, le kell mondania. Megértem, miért tette. Mindörökre a barátom marad.”

“Úgy gondolom, Jimmy Carter abszolúte, teljesen, 100%-ig mentes az antiszemitizmustól vagy az Izrael-ellenességtől. Úgy gondolom, azt tette, amiről azt tartotta, hogy a legjobb abból a szempontból, hogy béke legyen a Közel-Keleten. Életem egyik legnagyobb megtiszteltetése, hogy az ő igazgatása alatt dolgozhattam” – mondta Selig, aki a „becsületesség” és „tisztesség” jelzőket használta Carter jellemzésére.

Amikor Carter 2009. decemberben nyílt levél formájában kért bocsánatot, jom kippuri imádságra hivatkozott. „El kell ismernünk Izrael nehéz körülmények között elért vívmányait, különösen akkor, ha pozitív irányba szándékozunk befolyásolni kapcsolatát az arab lakossággal, de ezt a bírálatot nem szabad fölhasználni Izrael stigmatizálására.”

Steven Hochman történész, a központ kutatási igazgatója, aki 40 éven keresztül dolgozott Carterrel, a következőket nyilatkozta az AJT-nek. „Nem tetszett a könyv címe”, a szövegben azonban Carter „egyszer sem állítja, hogy Izrael apartheid állam” lenne, ehelyett arra figyelmeztet: „fennáll a veszélye annak, hogy ha nem kötnek békét a palesztinokkal, apartheid állammá válnak, és az izraeliek közül is sokan osztják ezt a nézetet… Azt hiszi, minden tettével Izrael érdekeit szolgálta, és ha Izrael őt követte volna, béke lenne a Közel-Keleten, legalább is Izrael és arab szomszédai között”

2021. szeptemberében folytatott telefonbeszélgetésükben Jichák Hercog izraeli államelnök „köszönetet mondott Carternek kulcsszerepéért, amit a zsidó államnak egy arab állammal kötött első békeszerződésében játszott.

Atlanta Jewish Times – Bassa László