Búcsú Heller Ágnestől, Konrád Györgytől, Ungvári Tamástól

Kérdés, lesz-e valaki, aki be tudja tölteni tátongó helyüket a kultúrában és a médiatérben.

Kérdés, megszerzi-e valaha valaki azt a reputációt, ami a három eltávozott nagyságnak megadatott, megtartják-e az újak egyáltalán a magukét ebben az erkölcspróbáló korban, amikor a hatalom és a kritikai értelmiség nézőpontja egymástól annyira távol áll, ám a józan elmék számára a régi, steril ideológiák egyikével sem írható le a komplex valóság, sem a valóság kihívásaira adandó válaszok.

Kérdés, megmarad-e egyáltalán a szerep, amit betöltöttek.

Az sem lenne pontos, ha egy kategóriába helyezném őket politikailag, bár életük alkonyán többnyire egyféleképpen ítéltek a rendszerről, amiben élniük adatott. Féltették a liberális demokráciát, a fékek és egyensúlyok rendszerét a sprőd többségi elvtől, a szabadversenyt az államilag kinevezett oligarcháktól, a polgári társadalmat a konfrontatív nacionalizmustól és a pártállam kísértetének visszatértétől.

Máshogy ítéltek sok részkérdésben, de az intellektuális tőke, amit egy élet munkájával halmoztak fel, a sugárzó személyes karizma kiemelte őket nemzedékükből, és megbocsáthatóvá tette olykori tévedéseiket, gyengébb munkáikat is.

Heller és Konrád nemzetközileg ismert és megbecsült képviselői voltak hivatásaiknak, az antikommunista disszidens értelmiségi lét is nemzetközi elismerést hozott számukra. Az Orbán-rendszerrel való szembenállásuk felelevenítette ezt a szerepet, amit Heller kérlelhetetlen következetességgel vitt élete végéig, Konrád meg-megfáradva szólalt meg, ha kérdezték. Aktuálpolitikai válaszai nem voltak olyan sarkosak, és a tömeges népvándorlás kérdésében hajlamos volt előbbre helyezni a zsidó nézőpontot, mint a menekültjogi gondolkodást, mert nem is csupán menekültkérdést látott a migrációban, hanem kiszámíthatatlan tömegmozgalmat, a zsidókon túl az európai társadalmak stabilitására és békéjére leselkedő veszélyt. Ebben, alkalmasint közelebb állt a véleménye a jobboldalhoz, mint saját politikai táborához. Ungvári nem tartozott az egykori demokratikus ellenzék körébe, az elmúlt évtizedben is olykor külön úton járt, akadtak, akik elnézték neki, akadtak, akik nem.

Hellernek, Konrádnak és Ungvárinak, ennek a három, háború előtt született nagyformátumú szellemi embernek volt hová visszanyúlnia, amikor életük második felében számot vetettek az első felével, és számot vetettek az univerzalista eszmék relativitásával is. (Ebből a szempontból a nemrég szintén eltávozott Kertész Imrét is közéjük sorolhatjuk, aki azonban konzervatívként és a vallási spiritualitás iránt nyitott lélekként távolabb állt tőlük.) Volt valami a múltjukban, ami képes volt erőt, tartást, világnézeti jelentőségű biztonságot adni számukra. Volt valami, amit gyerekkorukban otthon láttak, amiből részesültek, és bár zsidóságuk traumájuk lett a magyar kirekesztés és a vészkorszak náci üldöztetése során, s életük korai felnőtt szakaszában, a diktatúra idején, az erőszakosan modernista eszmék érvényesülése idején háttérbe szorult, ám idősebb korukban jelentőséget nyert. Zsidóságuk a szülői vagy nagyszülői otthonban (Konrád vidéken, Ungvári Pesten, Heller otthon és a cionista mozgalomban) megtapasztalt valóság volt, és ez az 1980-as évektől fogva olvasmányaikban, publikációikban, hitvallásaikban ismét megjelent. A kirekesztés korában bélyegként megélt hovatartozást túlélőként igyekeztek talán elfelejteni, de sem a traumát, sem a kulturális-spirituális élményt nem feledhették, ezért visszatértek hozzá.

A zsidóság mint vallási-kulturális tapasztalat, a következő nemzedéknek többnyire már nem adatott meg von Haus aus, ezért birkóznak többen a szereppel, hogy zsidóként szólaljanak meg a nyilvánosság előtt. Heller, Konrád és Ungvári zsidó megszólalásaiban nemcsak azért nem lehetett érzékelni a görcsöt, a bizonytalanságot, mert világot látott, nemzetközileg tájékozódó, amerikai tapasztalatokkal is rendelkező emberként tisztában voltak azzal, hogy a zsidó önreflexió képes a modernitás nyelvén megszólalni, hanem azért sem, mert nekik tényleg volt hová visszanyúlniuk. Szintetizálni tudták zsidóságukat, magyarságukat, európaiságukat, szabadelvűségüket és értékelvűségüket.

A valláshoz nem volt igazi visszaútjuk, bár az ünnepekben és a rituálékban is találtak örömöt vagy nosztalgiát. A zsidó kultúra azonban mélyebben megtapadt személyiségükben, mintsem, hogy feledhették volna. Vitatkozó, de élő viszonyban álltak származásukkal, hagyományukkal, mely magyar és világkultúrájuk mellett személyiségük tagadhatatlan részét képezte. Konrád, Heller (és Kertész is) megengedőbb volt az etnokulturális önreflexióval, Ungvári harcolt a sajátszerű kulturális önfelfogásért, mely a diaszpóra-zsidóságot szemében jellemezte, és szemben állt a kisebbségi önbesorolással. A világ zsidóságával és Izraellel érzett szolidaritás elidegeníthetetlen része volt az életüknek, ahogyan az is, hogy a magyarságból való újbóli kirekesztésüket, minthogy magyar kulturális identitásuk is volt, fájdalmasan élték meg.

Konrád korai regényei: A látogató, A városalapító, A cinkos, Szelényi Ivánnal írt munkája, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, Közép-Európa-esszéi a rendszerváltozás idejéből, Antipolitikája és Elutazás és hazatérése mindig velünk marad. Sosem agresszív, kritikai gondolkodását, füstként gomolygó, indázó mondatait, burjánzó asszociációit, az anyanyelvvel való bensőséges incselkedését és hangját, ezt a megnyerő emberi hangot, nem felejthetjük.

Heller filozófiai életművének megítéléséhez nincs kompetenciám. Pályájának fordulóit, zsidóságához való viszonyának változásait is részletesen tárgyaló önéletrajzi interjúkötete, a Kőbányai János közreműködésével készült Bicikliző majom rendkívül fontos önreflexió és 20. századi pályakép, ahogy legendássá vált esszéje, a Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban is üdítően provokatív, témáján túl arról a szabadságról is vall, ami életpályája második felét bizonnyal meghatározta.

Ungvári drámaelméletét, a Modern tragikum, tragikus modernséget, vagy a Csalódások korát – A ‘zsidókérdés’ magyarországi történetét sokan haszonnal forgatják majd, ahogy ismeretterjesztő könyveit, drámafordításait és csípős nyelvű önéletrajzi írásait, amiből a puha diktatúra világából is megérezhetünk valamit.

Haláluk hatalmas veszteség a kortárs magyar és a magyar zsidó kultúrának: pótolhatatlan public intellectuel-ek távoztak személyükben. Egy korszak zárul le életük végével. Az utánuk következő nemzedékek zsidó értelmiségének helye, szerepfelfogása, létlehetősége a magyar politikában, kultúrában, a magyar társadalomban tisztázásra – és mindehhez egy tisztább, szabadabb korszakra vár.