Antiszemitizmus brit földön – a törvényhozók foglalkoznak az üggyel

A tavalyi évben rekordot döntött az antiszemita incidensek száma a szigetországban. A törvényhozás végre szembenéz a problémával.

Az alsóház komolyan igyekszik a veszélyes folyamatoknak gátat szabni, ám a dolog nem egyszerű. A jelenlegi közfelfogás és újságírói gyakorlat az Izrael-ellenes megnyilvánulásokat rendszerint különválasztja az antiszemitizmustól, azonban a zaklatók szemében a kettő kéz a kézben jár, sőt az előbbi remek álcázásul – mi több, bátorításul – szolgál az utóbbi számára. Ezek tisztázására szánta el most magát a brit parlament.

Miután a Community Security Trust (a brit zsidók védelmi szervezete) szervezet február elején közzé tette jelentését a hozzá eljuttatott antiszemita incidensekről, az Antiszemitizmus Elleni Pártközi Parlamenti Csoport is megjelentetett egy 122 oldalas tanulmányt, s az antiszemita megnyilvánulások megelőzésének jogi és egyéb lehetőségeire tett ajánlásokat. Elkészítését John Mann képviselő, a csoport elnöke kezdeményezte 2014. júliusában, miután a

gázai konfliktus nyomán érzékelhetően megugrottak az antiszemita cselekmények.

Míg az év előző hat hónapjában az ilyen esetek száma havi 50 körül mozgott a Királyságban, ez a szám júliusban 300 fölé emelkedett. Ugyanebben az időszakban a szokásos külügyi felmérés is egyértelműen regisztrálta a hatást: míg 2012-ben csupán a britek 17%-a ítélte meg „nagyon kedvezőtlenül” Izraelt, tavaly ez az arány már 35%-ra rúgott. (Ennél csak Észak-Korea végzett rosszabb helyen, 47%-kal.)

A dokumentum először meghatározza az antiszemitizmus és a szólásszabadság fogalmát, majd sorra veszi a CST által is feltárt incidenseket, külön kitérve a „kibergyűlölködés”-re (cyberhate), amely szintén fokozódott az elmúlt években. Az ezzel szembeni jogi lehetőségek kapcsán Luciana Berger képviselő ügye fontos precedensként szolgál a tanulmány szerint. (A képviselőnőt antiszemita tweet üzenetekkel támadta a magát nyíltan „nacionalistának, fasisztának és a fehérek jogait védelmezőnek” valló 22 éves Joshua Bonehill-Paine, akit egyébként eltiltottak a március 22-ére általa szervezett zsidóellenes tüntetés helyszínének megközelítésétől.) Az eset tanulságait a rendőrség is felhasználja a kiberbűnözés elleni nyomozások és eljárások szabályainak kialakítása során.

Egy másik fontos téma az úgynevezett „új antiszemitizmus”, amely nem faji vagy etnikai, hanem állampolgársági hovatartozásuk miatt támadja a zsidókat. Ennek egyik prominens esete volt az a zászlógyalázás még 2011-ben, amelyet egy brit hallgató követett el Glasgow-ban egy izraeli cserediák sérelmére a St. Andrew’s egyetemen, többek között állítólag terroristának nevezve őt – bár ezt a vádlott tagadta. Az ítélet szerint „ilyesmit mondani éppolyan elfogadhatatlan, mint azt állítani, hogy minden muszlim terrorista”. (Ugyanerre a kérdésre világított rá nemrégiben az a Németországban meghozott kétféle bírói ítélet, melyek szerint egy zsinagógagyújtogatás „nem antiszemita indítékból” történt, illetve a „cionista a zsidó kódszava” a mai antiszemiták nyelvezetében.)

A tanulmány a továbbiakban kitér többek között a 2014. július-augusztusi eseményekre, a kulturális bojkottokra, a hagyományos és a közösségi média szerepére, majd az Európa más országaiban jelentkező antiszemitizmus és a nyári események összefüggéseire. Végül az antiszemita nyelvezet részeként elemzi a zsidóságnak a nácizmussal és a holokauszttal történő párhuzamba állítását, a „kettős lojalitás” és az „idegen befolyás” vádjait, és hasonló szólamokat, s arra a lényegi következtetésre jut, hogy

„szükséges még pontosabban megértenünk és meghatároznunk az antiszemitizmus fogalmát”.

Érdemes megjegyezni, hogy a dokumentumban is tárgyalt kulturális bojkott éppen a koppenhágai merénylet előestéjén került ismét terítékre: február 13-i dátummal több mint 100 brit művész írt alá fogadalmat az „Artists for Palestine” elnevezésű weboldalon, illetve a Guardianban 14-én megjelent levélben arra vonatkozóan, hogy semmilyen módon nem hajlandó együttműködni izraeli kollégáival, amíg az ország „véget nem vet a palesztinok gyarmati elnyomásának”.

A parlamenti csoport jelentését 34 pontból álló javaslatcsomag zárja, amely tartalmazza többek között a zsinagógák védelmét szolgáló kormányzati alap létrehozását, az antiszemitizmus trendjeit figyelő független tanács felállítását, valamint az online gyűlölködés megfékezésére irányuló lehetséges intézkedések kidolgozását. David Cameron brit miniszterelnök „rendkívül fontos”-nak nevezte a dokumentumot, hozzátéve, hogy

„semmilyen külpolitikai vagy politikai nézeteltérés nem szolgáltathat jogalapot az antiszemitizmus… igazolására”.

Hasonló nyilatkozatokat tettek brit parlamenti képviselők és európai uniós szereplők is, mint például Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke, aki szerint az, hogy egyes tagállamokban a zsidó közösségek elbizonytalanodtak európai jövőjüket illetően, „az európai integráció alapját érintő hatalmas kihívás”, és többek között az oktatás eszközével kell gondoskodni arról, hogy Európa „ne veszítse el lakossága egy részét a szélsőségek, a fanatizmus és a kirekesztés miatt”.

A jelentésekből egyértelműen kiviláglik, hogy az antiszemita incidensek száma és az Izraellel szembeni ellenszenv erősödése összefügg az izraeli-palesztin konfliktus eszkalálódásával. Csak az nem mindegy, hogy – ha a konfliktus és a hadműveletek jogi és erkölcsi megítélését félretesszük is – a nemtetszés kinyilvánításának a törvényhozó és a végrehajtó hatalom milyen korlátokat szab. Éppen ezért, ahogy a pártközi parlamenti tanulmány is rámutat, a diaszpórazsidóság veszélyeztetettségének csökkentéséhez a mai kor körülményeit figyelembe véve felül kell vizsgálni és értelmezni az antiszemitizmus fogalmát, valamint azokat az eszközöket, amelyek annak legyőzésében segíthetnek. Addig is a felmérések alapján csupán annyi bizonyos, hogy a nagy-britanniai zsidó közösségen belül „tapinthatóvá vált az aggodalom, a bizonytalanság, a magára hagyatottság és a félelem érzése”, és sokan úgy érzik: nincs hosszú távon jövőjük Európában.