Bolygó zsidók Párizsban

Két éve nyáron is Franciaországban jártam, éppen a nemzeti ünnepen, július 14-én, és döbbenten láttam-hallottam (a médiában), hogy Nizzában egy kamion a tömegbe hajtott. Nyolcvanhat ember meghalt, a terroristát, egy tunéziai születésű, Franciaországban tartózkodási engedéllyel élő 31 éves férfit a rendőrök a helyszínen lelőtték.

Tizenkét nappal később Rouen külvárosában, Saint-Étienne-du Rouvray-ban két ifjú arab, akik már Franciaországban születtek, késsel leszúrtak egy idős katolikus papot, s a földön fekvő áldozat torkát elvágták. A rendőrök velük is végeztek.

Akkoriban szinte naponta utaztam vonaton Párizsba fehérekkel, feketékkel és arabokkal közösen. Ők munkába mentek, én más irányú ügyeim intézésére, és közben nagyon csodálkoztam. Nemcsak azon, hogy milyen pontosak, tiszták és gyorsak a Normandiából a fővárosba igyekvő vonatok, hanem azon is, mennyire hiányzik a gyűlölet a fehér keresztény franciák tekintetéből, amikor színesbőrű utastársaikkal összezárva hosszan tanulmányozhatom őket. (Vernonból a reggeli vonatok menetideje csaknem 50 perces, mindenki olvas, alszik vagy a telefongombjait nyomogatja.)

Akkor ezt meg is írtam. Azóta itthon volt óriásplakátozás, konzultáció, alkotmánymódosítás – minden, csak terrorizmus nem volt, meg menekültek. Utóbbiak Németországban vannak (olvasom, hogy ott meg jelentősen csökkent a bűncselekmények száma, a fenébe is), muszlimok, arabok pedig főleg Franciaországban és Belgiumban élnek, bár a lakosság tíz százalékát ott sem érik el.

A 2015 novemberében a Bataclan párizsi diszkóban és környékén elkövetett véres merénylet óta az országban hadiállapotot hirdettek (és máig meg-meghosszabbítgatják). A legnagyobb meglepetésemre a mi útleveleinket is elkérték érkezéskor a Charles-de-Gaulle reptéren – állítólag ezt szúrópróbaszerűen csinálják egy-egy schengeni gép utasaival. A hadiállapotnak egyéb látható jelei nincsenek, de a nagyobb metróállomásokon és a bevásárlóközpontok kapuiban a csomagokat futólag ellenőrzik.

Egy turistának, mint amilyen én is vagyok, ez nem jelent különösebb kellemetlenséget, sőt némi biztonságérzetet is ad. De a radikalizálódó arab kisebbség robbantás, késelés és kamionnal tömegbe hajtás nélkül is félelmet kelthet bárkiben, különösen pedig azokban, akik a génjeikben, az emlékeikben hordozzák a félelmet: a franciaországi zsidókban.

És nem csak a német megszállás, a második világháború idejéből, amikor oly könnyű prédái lettek a Gestapónak, s olyan látványosan fordultak el tőlük a párizsi kollaboráns, keresztény franciák. Bár az arab terrorizmus manapság a legtöbbször válogatás nélkül veszi célba az ártatlan civileket, néhányszor már előfordult, hogy célzottan zsidókra támadtak, mint például 1982-ben a párizsi rue des Rosiers-ben, amikor bombát dobtak, géppisztolysorozatot eresztettek a híres Goldenberg étterem vendégei közé.

Az étterem régen bezárt, sőt, már a helyén később nyílt ruhabolt is tönkrement. A rue des Rosiers azonban ma is éppen úgy a párizsi zsidónegyed főutcája, mint azelőtt. Délután a tömeg hömpölyög, helyiek és turisták vegyesen. Itt nincs motozás, látható óvatosság, félelem. Inkább multikulti minden, mint bárhol másutt Párizsban, kivéve talán a szegényebb negyedeket, ahová turista nemigen teszi be a lábát. De miért is tenné, nincs ott semmi látnivaló. Ahogyan Mathieu Kassovitz híres (részben magyar származású) filmrendező is érzékletesen ábrázolta: csak fiatalkorú bűnözés és drogozás folyik (A gyűlölet, 1995), és azóta ráadásul teret nyert ott a radikális iszlamizmus is.

A rue des Rosiers-n nem kérdezem végig az embereket, mit gondolnak minderről, hülyén is venné ki magát. Nem vagyok egy Lázár János sem, hogy úgynevezett elrettentő videót vágjak össze a nagy semmiről, miközben egész tűrhetően nyaralok. Inkább egy bevándorló zsidó magyart kérdezek, aki olvas újságot, néz tévét, beszél más emberekkel.

Szerinte tapintható félelem a franciaországi zsidókban általában nincs, különösen nincs a zsidó negyedekben. De a szegényebb negyedekből, ahol eddig nagyjából konfliktusok nélkül éltek együtt az arabokkal, az idősebbek lassan elköltöznek máshová, békésebb környékre. Ezt ő belső emigrációnak, afféle lassú, nehezen tapintható, de mégis létező népvándorlásnak mondja.

Franciaországból mindig költöztek zsidók Izraelbe, végleg vagy időlegesen, mindenekelőtt szolidaritásból, a fiatal férfiak pedig azért, hogy ott szolgálják le a katonaidejüket. Ez a mozgalom valamelyest még csökkent is, amióta a szülőhazájukban, vagyis Franciaországban megszűnt a kötelező katonai szolgálat – maradt tehát ez az országon belüli migráció a kevésbé arab negyedek, városrészek felé.

De a hangulat nem mindig rózsás, ilyet nem állítanék. Most például, éppen egyhetes ottlétem alatt, a francia vizsgálóbíró szabadlábra helyeztetett egy feltételezett arab terroristát, azt, aki a Bataclan-merénylet után segítette menekülésében az egyik elkövetőt. Ügyvédje szerint ugyanis ő csak autót kölcsönzött az egyik barátja számára, s fogalma sem volt, hogy egy tömeggyilkossal, egy terroristával van dolga.

A történet nem túl hihető, de egyelőre nem találtak az illető ellen perdöntő bizonyítékot. Majd meglátjuk, mit hoz ebben az ügyben a tárgyalás, de az tény, hogy most országszerte igen nagy a felháborodás, s a tévék, az újságok rászabadultak a 2015-ös merényletsorozat áldozatainak rokonaira, barátaira, hogy mit szólnak ők mindehhez. Képzelhetjük, hogy mit.

De a vonaton, mint akkor, két éve, még mindig együtt utaznak arabok, feketék, fehérek, zsidók, muzulmánok és keresztények. Nemigen fecsegnek, magukba fordulnak, olvasnak, fülhallgatót viselnek, telefont nyomogatnak. De tiszták, jól öltözöttek, kiegyensúlyozottnak látszanak. Nem hinném, hogy különösebben utálják egymást, s a köztük lévő látható különbség sem nagyon szúr szemet nekik. Már rég megszokták.