Bibi, a király?

Írta: Gadó János - Rovat: Politika

Minden jel szerint Benjamin Netanjahu alakítja meg a következő hetekben ötödik kormányát is. Pártja, a Likud ugyanúgy 35 mandátumot szerzett, mint kihívója, a Kék-Fehér pártszövetség, de potenciális jobboldali koalíciós partnerei jóval több voksot gyűjtöttek, mint a gyengén szereplő baloldal, a kék-fehérek partnerei.

„Begin, Melech Israel!” – énekelték a Likud hívei Menachem Begin miniszterelnöknek, valamikor a 80-as évek elején. Nem Netanjahu tehát az első karizmatikus vezető Izraelben, de a király, mint állandó jelző (King Bibi) csak az ő nevével kapcsolódott össze a köznyelvben. (Izraelen kívül is.)

Benjamin Netanjahu neve valószínűleg egy korszakot jelöl majd. Izrael alapító atyja, a legendás Ben Gurion óta ő a leghosszabb ideje szolgáló miniszterelnök. Békét és prosperitást, az ország gazdasági, politikai és katonai megerősödését, valamint Izrael demokratikus politikai kultúrájának némi erodálását köszönheti neki az ország népe. Mély megosztottságot is – mondanám – de az örökké élet-halál kérdésekkel viaskodó Izraelben állandó a mély megosztottság. Egy rossz döntés a szakadékot jelentheti, így a politikai viták érthetően örökké végletes izgalmak közepette zajlanak.

Netanjahu történelmi érdeme mindenekelőtt a következő: elsőként értette meg, hogy a palesztinokkal kötendő megegyezés, az egész világ által fetisizált „békefolyamat” semmi egyéb, mint egy nagy illúzió. Ehhez az illúzióhoz a világ népei ragaszkodnak tűzön-vízen át, a kis Izrael nem elég erős, hogy ezt nyíltan az arcukba vágja, ezért nem tehet mást, minthogy időnként úgy tesz, mintha komolyan venné, de jaj annak, aki tényleg komolyan veszi. Ehud Barak komolyan vette és nagyvonalú ajánlatáért 2000-ben az addigi legvéresebb intifádát kapta cserébe Jasszer Arafattól. Ariel Saron 2005-ben azt gondolta, hogy ha minden izraelit, telepest és katonát evakuál Gázából, akkor az egész gázai problémát megoldotta. Ehelyett a Hamasz hatalomra jutását, és a boldogtalan gázai lakosság hiszterizálását és militarizálását kapta cserébe.

A palesztin politikai kultúra az áldozatiságra és a tűzön-vízen át való elégtételre épül. Ebben a törekvésükben erősíti őket az ENSZ, a világ népeinek nagy gyülekezete, amely az áldozatiság (a menekült státusz) fenntartására külön intézményrendszert (UNRWA) hozott létre és számtalan gesztussal bátorítja ezt a sérelmi politikát.

Egy realista izraeli politikus nem tehet mást, mint tudomásul veszi, hogy ezzel a megoldhatatlan feszültséggel együtt kell élni, meg kell próbálni tehát valahogy menedzselni.

Netanjahué az érdem, hogy ezt felismerte és eddig elég jól menedzselte is. Miniszterelnöksége alatt voltak kisebb konfliktusok (Erős szikla hadművelet 2014-ben), de súlyos konfrontáció nem. Izrael az egész problémát görgeti maga előtt, most éppúgy, mint ezelőtt 30, 50 vagy 70 évvel. Mást nem tehet, mert a megoldás kulcsa nem az ő kezében van. Izrael nem tudja átprogramozni a palesztinokat. Erre csak a sérelmi politikát bátorító arab-iszlám világ és a haladó nyugat együtt lehetne képes.

Netanjahu tehát a „békefolyamatra” nem fecsérelt számottevő energiát, ehelyett Izrael gazdasági, politikai és katonai erejének növelésére fókuszált. Ebben pedig igen sikeresnek bizonyult. A „start up nemzet” ma a GDP arányos tudományos kutatás/fejlesztés terén a világ éllovasai között van. Az egy főre jutó GDP terén pedig megelőzte Franciaországot és jócskán felülmúlta a fejlett országok csoportjának (OECD) átlagát.

A Kék-Fehér pártszövetség vezetői

Külügyminiszteri működése (igen, a közelmúltig ő volt a külügyminiszter is) szintén sikertörténet: a világ vezető hatalmainak (USA, Oroszország, Kína, India, Brazília) elnökeit látta vendégül és kötött megállapodásokat. E kétoldalú együttműködési hálóval sikeresen elkerülte azt a csapdát, amit a holtpontra jutott „békefolyamat” miatt a „haladó” világközvélemény és az ENSZ egyes szervei által szorgalmazott gazdasági/politikai bojkott jelenthet.

A világ országai között az elmúlt tíz évben Izrael politikai, gazdasági pozíciói erősödtek.

*

A sikerben rejlik azonban a soron következő probléma is.

Az izraeli baloldal identitása összeforrott a „békefolyamattal”, így ezen illúziók kimúlása létezését kérdőjelezte meg. A békefolyamatban még mindig hívő Merec éppen, hogy bejutott a Kneszetbe, a Munkapárt történetének legrosszabb eredményét érte el.

A politikai egyensúly felborult: új, az eddiginél is radikálisabb jobboldali pártok léptek sorompóba, köztük az arabok kitelepítését szorgalmazó néhai Meir Kahane hívei. (Kahane pártját 1985-ben a Legfelsőbb Bíróság eltiltotta a választásokon való részvételtől.) A Netanjahut kihívó Kék-Fehér pártszövetség értékeit tekintve nem baloldali, hanem inkább jobbközép tömörülés az egyre erősebben jobbra húzó Likuddal szemben, amely hajlandó e radikális jobboldal erőit is bevonni a kormányzásba.

A közel-keleti autoriter rendszerek tengerében Izrael demokratikus sziget. Ennek bizonyítéka, hogy a rendőrség négy ügyben folytatott vizsgálatot a miniszterelnök ellen, a vizsgálat eredményeit átadta a legfőbb ügyésznek, aki vádemelést fontolgat. (Képzeljük el ugyanezt Magyarországon.) A vádak lényege az, hogy Netanjahu politikai befolyását törvénytelenül érvényesítette a gazdaság, a média és a honvédelem területén. Ezek nem döntő fontosságú, de érzékeny ügyek.

A Trumppal és Putyinnal parolázó, a hatalom csúcsaihoz szokott Netanjahu nehezen viseli, hogy holmi állami tisztviselők vizsgálatot folytatnak ellene (Izraelben már börtönbe került egy volt államelnök és egy volt miniszterelnök), s azzal vádolja őket, hogy nem pártatlanok, hanem kisszerű politikai játszmák részesei. Holott ezeket az embereket korábban éppen ő nevezte ki. Küzdelme az újraválasztásért és az ellene folyó vizsgálatok kivédéséért összefonódik. Az ország jövőképe szempontjából ez nem szerencsés.

Ellenzéki győzelem esetén a nagypolitikában járatlan emberek kerültek volna hatalomra, akiknek nincs tapasztalatuk Putyin, Trump, az indiai miniszterelnök, stb. kezelésében és nem mesterei a diplomáciának. Ez nyilván fennakadásokat okozott volna – ez a demokrácia hátránya az autokráciával szemben. Előnye viszont az, hogy a hatalom szerkezete nem merevedik meg, ami a folyamatos, sikeres megújulás alapfeltétele minden téren. Olyan nincs, hogy egy demokráciában csupán egyetlen ember alkalmas a hatalom gyakorlására.

Netanjahu már beírta magát Izrael történetébe. A gazdaságban, világpolitikában olyan új utakra vezette Izraelt, ahol fejlődése biztosított, és továbbra is sikeresen tudja hárítani az országra szüntelenül leselkedő veszedelmeket. Ez akkor is így lett volna, ha ezúttal nem ő alakít kormányt.

A választói akarat azonban, úgy tűnik, ötödszörre is neki szavazott bizalmat. Továbbra is ilyen gazdasági és külpolitikai sikereket kívánunk neki, az országnak pedig azt, hogy őrizze meg erőteljes demokratikus kultúráját.

Kapcsolódó cikk: Jobboldali koalíció lesz Izraelben