Békés kertváros, halálgyár, múzeum

A Paneriai emlékparknak két funkciója van Litvánia emlékezet-kultúrájában: szimbóluma a litvániai holokausztnak; itt emlékeznek meg minden Litvánia 2. világháborús áldozatról is.

A Vilnius szomszédságában fekvő gyönyörű Paneriai (lengyelül: Ponary) erdő mindig is népszerű volt a pihenni vágyók körében. 1913-ban a cári kormányzat kezdett itt építtetni egy szanatóriumot a polgári alkalmazottaknak, ami nem fejeződött be a háború kitörése miatt.

A 30-as évek kezdetén a Paneriai kellemes kertvárossá fejlődött: a vidéki élet előnyeit egyesítette a városi élet komfortjával. Samuel Bak (sz. 1933) a vilnai gettó lakója – aki mind a mai napig a vilnai gettót festi a maga szürrealista stílusában –, így emlékezett: „… a terület szerfelett ismert volt, mint pompás nyári lakhely. A szememben ez volt a menny a földön… úgy tűnt, hogy senki sem tudja megzavarni Paneriai derűs nyugalmát. Azonban néhány hétre, hogy a nagynéném és nagybátyám letelepedtek itt, világukat zörgő teherautók zavarták meg. A madarak hirtelen eltűntek, vidám éneklésük abbamaradt. A szomszédok mondták, hogy a Vörös Hadsereg ás itt mély árkokat a földalatti fűtőanyag raktáraknak.”

 

Békés kertvárosból kivégzőhely

Az1939. október 10-én a Szovjetunió és a Litván Köztársaság között aláírt kölcsönös segítségnyújtási egyezmény alapján Litvánia megkapta Vilniust és a vilniusi kerületet, melyek korábban a Lengyel Köztársaság részei voltak; cserébe Litvánia engedélyezte a Vörös Hadseregnek, hogy területén egy bizonyos számú helyőrséget állomásoztasson.

1940. június15-én a szovjetek elfoglalták egész Litvániát, és jövőbeli nyugati terjeszkedésüket előkészítendő, katonai repülőterek építésébe kezdtek az elfoglalt térségben. Paneriaiban elkezdődött a repülők üzemanyag és lőszerraktárainak kiépítése egy 4,9 négyzetkilométernyi területen. Különböző méretű gödröket ástak az üzemanyag-tartályoknak: ezeket árkokkal kötötték össze. Ám az építkezést nem tudták befejezni. Amikor a németek 1941. június 24-én elfoglalták a vilniusi régiót, látva a hét elkészült gödröt, elhatározták, hogy ezeket emberek tömegméretű megsemmisítésére fogják használni. A hely elhelyezkedése lehetővé tette, hogy a halálraítélteket Vilniusból ide tereljék vagy máshonnan teherkocsikkal, tehervagonokkal ide hozzák.

 

A Paneriai gyilkosságok

A zsidók üldözése a náci megszállás első napjaiban megkezdődött. Véletlenszerűen tartóztatták le őket a helyi fehér karszalagos litván felkelők az utcán, otthonaikban és a munkahelyeken és egyre több lett a megszorítás.

A N1 sz. rendelet értelmében, amit Vilnius katonai parancsnoka, von Ostman adott ki: 60 zsidót és 20 lengyelt tartóztattak le és küldtek a kényszermunkára vagy börtönbe 1941. június 26-án, hogy „gondoskodjanak a nyilvános rendről”. Vilnius megye állambiztonsági osztályának alkalmazottai és más litván állami hivatalok segíthettek a zsidók letartóztatásában. 1941. július 21-én német hivatalnokok 60 zsidót hoztak ki a börtönből és a Titnago utcában, nem messze a Paneriai erdőtől megölték őket.

Az emberek tömeges lelövése a korábbi szovjet üzemanyag raktár helyén 1941 júliusától 1944 júliusáig tartott. Az áldozatok nagy része zsidó volt Vilniusból és környékéről.

A tömeggyilkosságokat a Német Biztonsági Rendőrség és az SD (Sicherheitsdienst) Vilnius Különleges Osztag (Sonderkommando) tagjai hajtották végre.

Az első kivégzések 1941. július 11-én történtek. Azon a napon 348 embert (zsidókat és szovjet hadifoglyokat) vittek a Lukiskés börtönből Paneriaiba és ott lelőtték őket.

Az első hivatkozás a „vilniusi különleges osztagra” egy 1941. július 15-i dokumentumokban található. Ekkor az osztagnak mintegy 100 civil ruhás tagja volt. Első szervezői: ifj. Petras Jakubka és Mecys Butkus főhadnagyok voltak, majd Juozas Šidlauskas (1941. július 23-tól) lett a vezetőjük. Orosz fegyverekkel voltak felszerelve és fehér karszalagot viseltek. A különleges osztag a Német Biztonsági Rendőrségnek volt alárendelve. SS-Hauptscharführer Martin Weiss felügyelte az osztagot a leghosszabb ideig. Weiss tevékenyen részt vett a kivégzésekben: specialitása volt, hogy személyesen, revolverével „segített” azoknak, akiknek az első sortűzben nem sikerült meghalniuk. Az osztag 1941-ben végzett a legtöbb emberrel: júliusban kb. ötezer embert lőttek le, további kétezret augusztusban. Ekkoriban az embereket sokszor gyalog terelték Vilniusból, és kisebb csoportokban lőtték agyon őket a gödrök alján vagy szélén.

1943-ban, a vilniusi terület kisebb gettóinak likvidálásakor, vonattal szállítottak kb. 7500 zsidót a helyszínre és később, szeptember 23-án (a vilniusi gettó likvidálásakor) néhány száz idős és beteg embert gyilkoltak meg a gödrökben. Szeptember végétől november elejéig további mintegy ezer vilniusi zsidót végeztek ki, akik megpróbáltak elmenekülni a gettóból.

A vilniusi gettó likvidálása után a városban még mindig élt 3000 zsidó az ún. Kailis és HKP kényszermunkatáborokban. 1944. március 27-én játszódott le az ún. Gyermek Akció (246 gyermeket és idős asszonyt fogtak el). 1944. július 2-án és 3-án mindkét munkatábort bekerítették az SS katonák, a zsidókat teherautókra kényszerítették és Paneriaiba vitték: 2000–2300 embert lőttek le ekkor.

Mielőtt visszavonultak Litvániából, a nácik megpróbálták eltüntetni a tömeggyilkosságok nyomait. Egy HKP és Kailis-beli rabokból és hadifoglyokból álló brigádot szerveztek: a kiásott tetemek elégetése volt a feladatuk. 1943 novemberétől 1944 április közepéig Paneriaiban az egyik gödörben, ahol történetesen nem gyilkoltak, tartották fogva az ún. égető brigád 80 tagját, akiket hivatalosan Sonderkommando 1005B néven regisztráltak.

A hadifogoly Konstantin Potanin 1944. január 29-én került ide. Emlékezett, hogy a kövekkel burkolt falú gödör, ahol éltek, 4-5 m mély és 15-22 m széles volt: a fele palánkokkal volt fedve és alul homokkal felszórva. A nyitott végénél állt 3 létra, ezeket ki kellett vinniük a gödörből minden nap. Két létrát a foglyok, egyet az őrök használtak. Ma a helyszínen látható a létra-rámpa másolata: ilyet használtak az égető brigádok 1943 végétől a holttestek elégetésekor.

A gödör fedett részében volt egy kis konyha és egy spájz. A konyha 4 fogoly zsidó nő lakóhelye volt; ők főztek.

A brigád túlélőinek tanúvallomásai alapján több mint öt hónap alatt (1943 decemberétől 1944 áprilisáig) mintegy 20 helyen égtek a máglyák és 56-68 ezer holttestet égethettek el.

1944. január végén a spájzot leválasztva Yuri Farber vezetésével a rabok elkezdtek menekülő-alagutat ásni a kőborítású falak alatt: ez 65-70 cm széles és 55-60 cm magas volt. A járatban volt elektromos kábel és egy villanyégő. Két és fél hónap alatt kiástak egy 32 m hosszú alagutat: 1944. ápr. 15-én 22-en kimenekültek, de csak 11-en érték el a szovjet partizánegységeket az erdőben.

A hiányzó rabokat helyettesítendő a nácik egy másik vilniusi zsidó csoportot, kb. 150 főt hoztak Paneriaiba, hogy kiássák és elégessék az áldozatok tetemeit: ők folytatták ezt a munkát 1944 július elejéig.

A szovjet bizottság

1944-ben, amikor Litvániát visszafoglalták a szovjetek, a Wehrmachttal együtt a halálbrigádok tagjai is visszavonultak. Néhányan más országokba, mindenekelőtt Angliába, az USA-ba és Ausztráliába emigráltak. 20 főt fogak el közülük, őket halálra vagy börtönbüntetésre ítéltek. 1950-ben Martin Weiss életfogytiglant kapott, ám ezt 1970-ben megváltoztatták. 1984-ben halt meg ágyban, párnák közt szülővárosában, Karlsruhéban.

Paneriai a legnagyobb tömeggyilkosság helyszíne Litvániában, de források hiányában lehetetlen az áldozatok számának pontos meghatározása. 1944. augusztus 15-23 között egy szovjet speciális bizottság exhumált 515 holttestet a bámészkodó vilniusiak tekintetének kereszttüzében. A bizottság az áldozatok teljes számát a gödrök űrtartalmával kalkulálva próbálta meghatározni: eszerint több mint 100 000 embert lőttek agyon a németek és cinkosaik. A meggyilkolt zsidók számát 70 000-re becsülték. Legtöbbjüket Vilniusból vagy környékéről hozták ide.

Az újabb kutatási adatok szerint inkább 50– 70 ezer lehetett az áldozatok száma: kb. 50 ezer zsidó, 1500-2000 lengyel (földalatti harcosok): kb. 5000 szovjet hadifogoly, kb. száz litván, legfeljebb 100 roma és más helyi lakos.

 

Emlékmű változatok tömegsírra

Az első hivatalos megemlékezést Paneriaiban 1944. augusztus 23-án tartották. Akkoriban Szovjet Litvánia hivatalnokai úgy beszéltek az áldozatokról, mint vilniusi vagy litván lakosokról és szovjet állampolgárokról: közös arctalan halmazban egyesítve a zsidó és nem zsidó áldozatokat.

A maradék vilniusi zsidó közösség erőfeszítéseinek és finanszírozásának köszönhetően azonban a holokauszt túlélői 1948 tavaszán jiddis és orosz feliratokkal felállították az első emlékművet a meggyilkolt zsidók emlékére, azon a helyen, ahol megölte őket a náci rezsim: közel a legnagyobb gödörhöz. Ez lett a Paneriai erdő első emlékhelye és egyben az első emlékmű a Holokauszt áldozatainak a Szovjetunióban.

Ám hiába, hogy a zsidó áldozatoknak tisztelgő emlékművet a Litván Szovjet Szocialista Köztársaság beleegyezésével állították; a Moszkvából kisugárzó antiszemita kampány hatására az emlékművet 1952-ben eltüntették. A megmaradt talapzatra (valószínűleg az 1950-es években) állítottak egy obeliszket ötágú csillaggal, rajta a szokásos szovjet dedikációval: „a fasiszta terror áldozatainak emlékére, 1941-44” – ezáltal elhallgatva azt, hogy Paneriai áldozatainak döntő többsége zsidó volt.

A „szovjet áldozatok, akiket megölt a fasiszta terror” narratívát hirdette az első emlékmúzeum: ezt 1959-60-ban alapították a tömeggyilkosság helyszínén; filiája volt a Vilniusi Területi Kutatási Múzeumnak és 1962-től a Litván Szovjet Szocialista Köztársaság Történeti és Forradalmi Múzeumának. Az1960-as évek elején meghirdettek egy pályázatot az emlékhely újrarendezésére: ezt 1961-ben a vilniusi építész Janutis Makariunas nyerte. Bár elvárták, hogy az építkezések rögtön elkezdődjenek, forráshiány miatt a projekt holtpontra jutott. Csak hét évvel később, 1968-ban hirdették ki a nyertest.

A tervezési munka felölelt egy kb. 10 hektáros területet emlékparkkal és látogatói ösvényekkel, a gyilkosságok helyszíneinek újrarendezésével és a múzeum építésével. Néhány kisebb építészeti tárgyat és a növényzetet újjávarázsolták és bevezették az áramot. Makariunas projektje részben valósult meg 1985-ben, mert közeledett a szovjet kormány litvániai újra-beiktatásának 45. évfordulója, és egy váratlan tűz már 1983-ban elpusztította az időszakos kiállítást is. 1977-ben az emlékparkot hivatalosan elnevezték Paneriai Emlékműnek. 1985-ben az új múzeum épületét átadták és a kiállítást átvizsgálták. A területet átrendezték: mai alakját Makariunas terveinek köszönheti: a kis utakat aszfaltozták, a sírgödröket helyreállították és emlékező köveket állítottak orosz és litván feliratokkal.

1991 júliusában a zsidó közösség az izraeli Vilnius Bizottsággal karöltve állította az első emlékkövet héber, jiddis, litván és orosz feliratokkal. 1990 őszén a lengyel közösség állított emlékművet a Paneriai-ban elpusztult lengyeleknek. 1992-ben a litván áldozatoknak épült obeliszk.

1991-ben a múzeum épülete a Vilnai Gáon Állami Zsidó Múzeum irányítása alá került.

2009-ben az emlékmúzeum 50. évfordulóján a kiállítás egyes részeit megújították: kiállítottak fotókat, dokumentumokat, nácik kiadott hirdetményeit, a meggyilkoltak személyes tárgyait, melyeket az évek során a helyszínen találtak.

Újabb kutatások

2011 májusában a múzeum workshopot szervezett „Paneriai hamvai: tisztelet a holokauszt áldozatainak. Ötletek az emlékhely rekonstrukciójához” címmel. Széleskörű újrarendezési irányelveket fogalmaztak meg.

2014. január 1-jén az emlékhely területe Vilnius városától átkerült a múzeum kezelésébe. 2014 júniusában a kulturális minisztérium és a múzeum a litván kormányzat támogatásával bejelentett egy nyitott tendert az emlékhely újrarendezésére és kihirdették a nyertest.

Az emlékhely újjárendezése során nyilvánvalóvá vált, hogy további kutatásra van szükség a tömeggyilkosságok területén. A múzeum csapata felfedezett néhány légi felvételt, amit a Luftwaffe készített 1944-ben: ez lendületet adott az újabb munkáknak. A fotók segítségével jobban tudták értelmezni a helyszínen talált tárgyakat. A zsidó vallási törvényeket is tiszteletben kellett tartani: nem bolygatni az áldozatok nyugalmát; kerülni kellett az invazív régészeti kutatásokat ott, ahol emberi maradványok sejthetők.

2015-16-ban a felfedezett légi felvételek alapján a Litvániai Történeti Intézet régészei hét helyen kutattak a tömeggyilkosságok helyszínén, geo-radar segítségével két szakaszban. A területet átvizsgálták 3D scannerrel. A kutatás folyamán számos új felfedezést tettek: potenciális tömegsírokat, testek égetésére szolgáló helyeket, épületek alapjait lokalizálták, továbbá árkokat, utakat, melyeket talán arra használtak, hogy az áldozatokat a gyilkosság helyszíneire tereljék.

2016 júniusában egy régészekből és specialistákból álló csapat az USA-ból, Izraelből és Kanadából azon a ponton dolgozott, ahol az égető brigád menekülő alagútja végződött, de más helyszínen is kutattak. Felfedezték, hogy az alagút a véltnél hosszabb. A történetet felkapta a külföldi sajtó. Erőfeszítéseik eredményét be is mutatták a „Holocaust Escape Tunnel” c. dokumentumfilmben.

2015-17-ben más intézmények tudósaival együtt a múzeum végrehajtott egy 3 szakaszos kutatást: számos pontot meghatároztak a gyilkosságok helyszínén; foglyok árkait, őrség posztokat, előző épületek helyét, stb. Világossá vált, hogy a terület jóval nagyobb, mint gondolták: mintegy 72 hektár.

2018-ban a múzeumot átnevezték Paneriai Emlékmű Látogatói Információs Központnak és új kiállításán bemutatják az emlékhelyen végzett friss régészeti és geofizikai kutatások eredményét is.