Michel Houllebecq: Behódolás

Houllebecq új regénye nagy port vert fel, különösen, mert azon a héten mutatták be, amikor a Charlie Hebdo elleni merénylet történt. A regény témája: Franciaországban, szabad választásokon hatalomra jut a Muzulmán Testvériség. Rendkívül kulturáltan kezdik, de aztán…

Részletet közlünk a francia író antiutópiájából, mely a napokban jelent meg magyarul a Magvető Kiadónál, s amelynek magyar borítója is nemzetközi visszhangot váltott ki, és iszlámellenességgel vádolták.

 

 

Nyolckor ébredtem fel újra, bekészítettem egy kávét, bekapcsoltam a kávéfőzőt, és visszafeküdtem; Myriam szabályosan lélegzett, a szuszogása bágyadt tempóban kísérte a kávéfőző diszkrét brummogását. Kis, pufók bárányfelhők úsztak a fényes-kék égen; örök idők óta a boldogság felhői voltak a szememben, szerintem csak azért ragyognak olyan fehéren, hogy kiemeljék az ég kékjét, ilyet rajzolnak a gyerekek, amikor mesebeli kunyhót akarnak ábrázolni, füstölgő kéménnyel, zöld fűvel és a fűben nyíló virágokkal. Nem tudom, mi ütött belém, de rögtön azután, hogy kitöltöttem az első csésze kávémat, bekapcsoltam az iTélét. Túl hangosra volt állítva, és időbe telt, mire megtaláltam a távkapcsolót, és benyomtam a Mute gombot. De már későn: Myriam felébredt, kijött a nappaliba, és a kanapéra kucorodott. Vége lett a rövid, meghitt pillanatunknak; felhangosítottam a televíziót. Az éjszaka folyamán kikerült a netre a Szocialista Párt és a Muzulmán Testvériség közötti titkos tárgyalások ténye. Az iTélén, a BFM-en vagy az LCI-n, mindenütt csak erről beszéltek, végtelenített kiadásban. Egyelőre a szocialista jelölt, Manuel Valls oldaláról nem érkezett reakció; de Mohammed Ben Abbes tizenegy órára sajtótájékoztatót ígért.

A testes, jó kedélyű Mohammed Ben Abbesnek, aki szívesen élcelődött az újságírókkal, tökéletesen sikerült elfeledtetnie, hogy ő volt Franciaország legfiatalabb műegyetemistája, mielőtt az ösztöndíj keretében felvették az ENA, a francia államigazgatási csúcsegyetem Nelson Mandeláról elnevezett évfolyamára. Inkább a jó öreg sarki tunéziai fűszeres jutott róla az ember eszébe – egyébként az apja az is volt, bár a boltja a gazdag Neuilly-sur-Seine-ben állt, és nem a lerobbant 18. kerületben, főleg pedig nem Bezons-ban vagy Argenteuilben.

Ben Abbes emlékeztette a hallgatóságot, hogy ő bárkinél több hasznot húzott a köztársasági meritokrácia rendszeréből, és nincs, aki nála kevésbé vágyna arra, hogy csapást mérjen arra a berendezkedésre, amelynek mindent köszönhet, beleértve azt a hatalmas megtiszteltetést, hogy a francia nép egyik elnökjelöltjeként szerepelhet. Mesélt a fűszeresbolt fölötti parányi lakásról, ahol a leckéjét írta; röviden felidézte az édesapja alakját, éppen csak annyira, hogy meghassa vele a hallgatóságot – ragyogóan csinálta.

De be kell látnunk, hogy az idők megváltoztak, folytatta. A szülők – a zsidók, a keresztények és a muszlimok egyaránt – olyan oktatást kívánnak nyújtani a gyermekeiknek, amely nem csupán a száraz tudásanyag átadására korlátozódik, hanem a spirituális, hagyományaiknak megfelelő ismereteket is magában foglalja. A hithez való visszatérés tendenciája mélyen áthatja az egész társadalmat, erről az állami oktatás keretében is tudomást kell venni. Egyszóval: ki kell szélesíteni a világi oktatás kereteit, hogy harmonikusan együtt tudjon működni hazánk nagy – muszlim, keresztény vagy zsidó – spirituális hagyományaival.

Lágyan, dorombolva folyt Mohammed Ben Abbesből a szó vagy tíz percen keresztül, ezután jöttek az újságírók kérdései. Már jó ideje megfigyeltem, hogy Mohammed Ben Abbes jelenlétében még a legpimaszabb, legerőszakosabb újságíró is elkábul, elgyengül. Pedig szerintem nyugodtan fel lehetett volna tenni néhány kellemetlen kérdést: a koedukált oktatás eltörléséről, például; vagy arról, hogy a tanároknak át kell térniük a muszlim hitre. De végeredményben, nem így áll a helyzet a katolikus iskolákban is? Nem kell-e egy tanárnak megkeresztelkednie, ha katolikus iskolában akar tanítani? Jobban belegondoltam, rájöttem, hogy gőzöm sincs, és a sajtótájékoztató után megértettem, hogy éppen ott kötöttem ki, ahová a muszlim elnökjelölt vezetni akart: valamiféle általános kételkedést éreztem, és azt, hogy nincs itt semmi ijesztő, sem igazán új dolog.

Marine Le Pen fél egykor támadott vissza. Élénken, frissen fodrászolva állt a Városháza előtt, enyhén alsó kameraállásban fotózták, szinte szép volt – és ezzel nagyon eltért korábbi felbukkanásaitól, a 2017-es fordulat óta ugyanis meg volt róla győződve, hogy egy nő csak úgy érhet el a csúcsra, ha Angela Merkelhez hasonlít, és mindent meg is tett, hogy felérjen a német kancellár asszony méltóságteljesen unalmas megjelenéséhez, annyira, hogy még a kosztümje szabását is leutánozta. De ezen a májusi délelőttön mintha visszanyert volna valamit a mozgalom kezdetét idéző ragyogásból, forradalmi lendületből. Egy ideje lábra kapott a pletyka, hogy néha Renaud Camus írja a beszédeit – a Nemzeti Front prominense, Florian Philippot felügyeletével. Nem tudom, volt-e alapja a szóbeszédnek, Marine Le Pen mindenesetre komoly fejlődésen ment keresztül. Először is, egészen meglepődtem a felszólalás őszintén köztársaságpárti, sőt kifejezetten antiklerikális jellegén. Az elnökasszony túllépett a Jules Ferryre utaló unalmas frázisokon, eljutott egészen Condorcet-ig, és idézett az emlékezetes beszédből, amelyet Condorcet a Törvényhozó Nemzetgyűlés előtt tartott 1792-ben. E beszédben Condorcet felidézi az egyiptomiakat és az indiaiakat, „akik a szellemi fejlődés oly szép példáját nyújtották, de a legszégyenletesebb eldurvulásba zuhantak vissza, amikor a vallási hatalmasságok magukhoz ragadták az emberek tanításának jogát”.

– Azt hittem, katolikus… – jegyezte meg Myriam.

– Nem tudom, de a választói biztosan nem azok, a Nemzeti Frontnak soha nem sikerült áttörést elérnie a katolikusoknál, ők túl szolidárisak és harmadikvilág-pártiak. Tehát alkalmazkodik.

Myriam az órájára pillantott, bágyadt mozdulatot tett.

– El kell mennem, François. Megígértem a szüleimnek, hogy otthon ebédelek.

– Tudják, hogy nálam vagy?

– Igen, nem fognak izgulni, de megvárnak az ebéddel.

Voltam egyszer a szüleinél, még a kapcsolatunk elején. Myriamék családi házban laktak a Cité des Fleurs negyedben, a Brochant metróállomás mögött. Volt ott garázs, meg műhely, az ember azt hihette volna, hogy egy vidéki városban van, akárhol, de nem Párizsban. Emlékszem, a kertben vacsoráztunk, éppen nyíltak a nárciszok. A szülők kedvesek voltak velem, barátságosak, vendégszeretők – de nem fordítottak rám túl sok figyelmet, ami elég kellemes volt. Myriam apja éppen felbontott egy Châteauneuf-du-Pape-ot, amikor hirtelen ráébredtem, hogy Myriam, bár már elmúlt húszéves, minden este a szüleivel vacsorázik; hogy segít a kisöccsének megírni a házi feladatot, és ruhát vásárol a kishúgával. Igazi klán volt, egy szoros családi klán; és mindahhoz képest, amivel életemben találkoztam, ez olyan döbbenetes volt, hogy alig tudtam visszatartani a feltörő zokogást.

Levettem a hangot: Marine Le Pen egyre hevesebben gesztikulált, öklével többször a levegőbe csapott, aztán hirtelen szélesre tárta a karját. Természetesen Myriam el fog menni a szüleivel Izraelbe, nem tehet másként.

– Tényleg azt remélem, hogy nemsokára visszajövök… – mondta Myriam, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Csak néhány hónapig maradok, amíg Franciaországban tisztázódnak a dolgok.

Kicsit túlzónak találtam az optimizmusát, de hallgattam.

Belebújt a szoknyájába.

– Persze a történtek után a szüleim triumfálni fognak, egész ebéd alatt azt kell majd hallgatnom: „Látod, kislányom, ugye megmondtuk…” De nem baj, azért kedves tőlük, tudom, hogy szerintük nekem így lesz a legjobb.

– Igen, a szüleid kedvesek. Nagyon-nagyon kedvesek.

– És te mit fogsz most csinálni? Szerinted mi lesz az egyetemen?

Kikísértem az ajtóig. Igaz is, ébredtem rá, ebbe bele se gondoltam; és arra is ráébredtem, hogy teszek rá. Gyöngéden szájon csókoltam Myriamot, és így válaszoltam:

– Számomra nincs Izrael.

Ez szegényes kis gondolat volt, de legalább pontos. Myriamot pedig elnyelte a lift.

Tótfalusi Ágnes fordítása

Michel Houllebecq: Behódolás. Magvető, 2015, Budapest. 320 oldal. 3490 forint.