Befejezetlen életek

Vajon mi késztet arra egy hetvenharmadik évét taposó magyar zsidó férfit, hogy idejének tetemes részét levéltárakban, hivatalokban töltse, adatbázisokat bújjon, iratokat nyálazzon, szemét különféle képernyőkre szegezve mikrofilmeket böngésszen, rabbival, jogásszal, csinovnyikkal tárgyaljon, kérdezzen, könyörögjön, követeljen és sohase adja fel a reményt?

Egy kevésbé kitartó ember akár mániákusnak is tarthatná Róna Róbertet buldog szívósságú igyekezete okán, amivel évtizedek óta gyűjti kiterjedt családjáról a dokumentumokat, a születési, házassági és halálozási anyakönyvi kivonatokat és jó pár éve fáradozik azon, hogy sikerüljön a Holocaust idején eltűnt nagymamáját és nagybátyját holttá nyilváníttatni.

Vannak, akik úgy gondolják, feltehetően azért kell neki a „papír”, hogy írásos bizonyítéka legyen a tragikus múltról és annak alapján jóvátételi kérelmet nyújthasson be több szervezethez is. Az igyekezetének azonban semmi köze nincs a pénzhez.

„Az édesapám se foglalkozott ilyesmivel, pedig apámnak a negyvenes években a munkaszolgálatban mindkét lába nyomorék lett, amikor rádőlt egy homokfal. És 1953-tól, amikor újra kinyithatta bőrdíszműves üzletét, ott dolgozgatott haláláig, mert más munkát nemigen tudott végezni. Így, amikor elkezdtem a családtagok utáni kutakodást, eleinte csak a ködöt szurkáltam. De képtelen voltam elfogadni, hogy a családi legendárium szeretett figurái csak úgy eltűnjenek a semmibe.

Anyám szüleit jól ismertem. Erdélyből, Nagyvárad és Pér környékéről származott a család, 1911-ben települtek át Pestre. A nagypapa rövidáru kiskereskedő volt a Garay téri piacon, ott is laktak a téren. Szegénynek csak fél lába volt, a másikat ellőtték az I. világháborúban. Éveken át harcolt ez a zsidó férfi a magyar hadseregben, a kislányát, anyámat is, aki 1914-ben született, csak 1917-ben láthatta először. Sokszor vendégeskedtünk náluk, de hatévesen már egyedül is elbicikliztem hozzájuk az Újlipótvárosból, mert imádtam őket, a nagypapa történeteit ugyanúgy, ahogy a finom süteményeket, amiket a nagymama sütött. De nem értettem, miért van nekem csak egy nagymamám, amikor minden rendes gyerek kettővel büszkélkedhet.

Hamar megtudtam az igazságot. Apai nagyanyám 1945. január 15-én gettóbeli házukból lement az utcára és soha többé nem jött vissza. Akadt tanú is, aki látta, hogy nyilasok ragadták meg néhány másik emberrel együtt és kivezényelték a gettó Duna felőli kapuján. A nagymamám, Róna Árminné, született Stern Laura Karolina akkor már hatvanhat éves volt, nem valószínű, hogy munkára vitték… Vajon belelőtték a Dunába? Vagy az egyik utcában egy nyilas legény falhoz állította és kedvtelésből végzett vele?

Ezek a kérdések évtizedeken át parázslottak a lelkem mélyén, de eleinte nem tudtam mit kezdeni velük. Ahogy azzal sem, hogy az egyik nagybátyámnak szintén nyoma veszett. A negyvenes évek elején behívták munkaszolgálatra, Borba, a hírhedt bányába vitték, de többé nem tért haza. Róna Imre huszonhárom-huszonnégy éves volt, ekkor, műszerész tanuló, előtte pedig festőnek tanult Olaszországban, szóval, nem szokott az erős fizikai munkához. Vajon a bánya végzett vele vagy az út borzalmait nem tudta elviselni?

Ahogy teltek az évek, egyre jobban bántott, hogy sokasodnak az ágak, levelek a nagy családfámon, gyűlnek a rokonokról összegyűjtött dokumentumok a szekrényemben, de erről a két fontos személyről keveset tudok. S bár volt életük, nincs haláluk. És akkor egyszer csak az interneten véletlenül rábukkantam a holttá nyilvánítás magyarországi jogszabályára és alaposabb jogi ismeretek nélkül – mint a viccben szereplő vak ló – azonnal belevágtam. Jó pár falnak nekiütköztem, sok hivatallal, hatósággal küzdöttem. Volt, ahol az ügyintézők sokadszorra már ismerősként üdvözöltek, de olyan is akadt, ahol, ha megláttak, már rosszul lettek. A Bíróságtól mérges hangú felszólításokat kaptam: Tessék szabályosan beadni a kérelmét! Az eredeti születési anyakönyvi kivonat kell, meg a legutolsó lakcím hivatalos igazolása! És jártam a hivatalokat, próbáltam azt is teljesíteni, ami eleve lehetetlen volt. Az eljárás kezdetén abban a hitben éltem, hogy ha beadok egy kérvényt a bíróságra, amelyben tények, hivatkozások történések leírása van, majd minderről egy bírónak szóban kell számot adnom. De menet közben kiderült, hogy az ilyen ügyeket egy peren kívüli csoport intézi, tehát nincs per, nincs személyes meghallgatás, mindent a papírok alapján döntenek el. Te nem is létezel, csak a papírjaid. Nagyanyámra vonatkozóan többször írásban megkaptam: ha nincs születési anyakönyvi kivonat, megszüntetik az eljárást. Bár férjhez ment, szült öt gyereket, ha meg sem született, hogyan halhatna meg? De honnan a csudából szerezzem meg a születési anyakönyvi kivonatot?!

Elmentem a hitközségi családkutató központba is. Végül a gyerekeinek, vagyis a nagybátyáimnak a születési anyakönyvi kivonataiból derült ki, hogy a nagyanyám 1876-ban Pápán született. Bár az évszám kicsit bizonytalan, mert régen nem azt írták az okmányra, hogy az anya ekkor meg ekkor született, hanem az életkort. Ezért hiába nyújtottam be a bíróságnak a gyereke anyakönyvi kivonatát, amelyen rajta volt, hogy ’Anyja: Stern Laura Karolina, 33 éves, született Pápán’, nem akarták elfogadni. Kutattam a Fővárosi Levéltárban, az Országos Levéltárban, a Mazsihisznél található adatok között, az interneten.

Egy véletlen folytán bukkantam rá Frojimovics Kinga tudományos kutató Magyar Zsidó Anyakönyvek című könyvére, amelyben összegyűjtötte a magyarországi zsidó hitközségek anyakönyvi adatait és leírta mely anyakönyvek találhatók meg és melyek tűntek el az események viharában. Az ő hiteles kutatási adatai bizonyították, hogy lehetetlen új anyakönyvi kivonatot beszereznem nagyanyám születéséről. Így a korábban elutasított, valószínűsíthető születési dátumot a bíróság végül elfogadta.

Eltűnt nagybátyám, Róna Imre után már 2005-ben kutattam a Honvédelmi Minisztériumnál. Tőlük viszonylag udvarias válaszlevelet kaptam, sajnálják, hogy nem tudnak segíteni, de a háború alatt a személyi állományból sokan meghaltak, és az iratanyaguk nagy része is megsemmisült. Róna Imréről semmilyen adatuk nincs. Az igazat megvallva, nem tudom elképzelni, hogy tényleg ne legyen adat a besorozott munkaszolgálatosokról. A magyar Honvédelmi Minisztériumban mintha nagyon el akarnák felejteni a zsidók munkaszolgálatának egész mechanizmusát, a bori munkatáborral való hivatalos kapcsolatot és annak részleteit, hogyan szolgálta ki Magyarország szép ütemesen a német munkaerőigényeket és hadigépezetet.

A nagybátyám holttá nyilvánítási kérelmének ügyében tavaly hiánypótlásra szólítottak fel. Azt kérték, hogy 30 nap alatt – elutasítás terhe mellett – pótoljam a hiányzó dokumentumokat. Nyújtsam be a születési anyakönyvi kivonat újonnan kiváltott másolatát, jelöljem meg legalább hónap pontosítással, amikor az eltűnt személy még életben volt, valamint csatoljam az összes eddigi kutatásom eredményeit. Nyilván azt gondolták, hogy ezek után soha az életben nem fogok előfordulni náluk. Hát, kitartottam. Valahonnan bejött a képbe egy helyszín és egy dátum: Balatonbozsok, 1920. szeptember 7. De hol van az? Kiderült, nem túl messze Siófoktól, ma Enying része. Elmentem Balatonbozsokra. De semmi nyoma nem volt annak, hogy itt született volna a nagybátyám. Na, akkor Budapest, levéltár, mikrofilmek. Semmi nyom. Lépjünk tovább. Elmentem a Hitközséghez, ahol viszont a nagybátyám több testvérére vonatkozóan találtam adatot, ki tudtam váltani a születési anyakönyvi kivonatokat. A kivonaton ott állt: a Szülő lakhelye Thököly út 14. Nyomás a VII. kerületbe, kérem, segítsenek megtalálni a nagybátyámat. „Az anyakönyvvezető nem kutat.” Mondjam, meg, hogy mi a folyószám, amelyen a kért adat található, azt kikeresik. Irány megint a levéltár, most megvan a folyószám. Vissza a kerületbe. „Az a szám rossz.” Nem rossz az, higgye el. És így ment a labdázás jó darabig. Végül is megkaptam a kivonatot.

A bori munkatábor tényét egy kis noteszlapra írt levélfélével sikerült bizonyítanom, amit az egyik nagybátyámtól kaptam meg, aki még Kanadába is magával vitte amikor kivándorolt, mivel ez volt szeretett öccse utolsó életjele. Ez állt rajta:

„Drága édes anyácskám! Végtelen boldogságomra, mint váratlan mentőangyal jött drága küldeményed. Szalonna, kolbász és 1000 dinár. Amit nagyon szépen köszönök…Tiborral üzent ügyet, kérlek, minél előbb rendezzétek, mert addig nem kapok semmit tovább. Ha erre valahogy mód lenne, küldjetek egy pár bakancsot, mert itt sajnos nem tudom megoldani. …Millió csók, fiatok: Imre.”

Az eltűnés előtti lakcímre is szükség volt, azt pedig Jeruzsálemben, a Jad Vasem Központban derítettem ki. A Jad Vasemben ugyanis van egy dokumentációs anyag az 1941-es magyarországi népszámlálás adataiból, amelynek melléklete, az úgynevezett lakásív, lakásról lakásra bemutatja, hogy az egyes otthonokban ki és milyen vallású illető lakott, hiszen a vallás akkor a kötelezően kitöltendő személyes adatok közé tartozott. Az eltűnésük előtt a nagymamám is és a nagybátyám is a Kresz Géza utca 16-ban lakott.”

Róna Róbert és neje mostanában szívdobogva lesi az Izraelből érkező híreket. Fiuk a feleségével és hat gyermekével éppen a Gázai övezet közelében, a „tűzvonalban”, egy kibucban él. Viszont egy másik, tekintélyes súly már lekerült Róna Róbert lelkéről, hiszen hosszú évek kutatása és az abszurdnak tűnő személytelen pereskedés után nemrég megszületett két döntés: Róna Árminné, Stern Laura Karolinát és Róna Imrét a bíróság a benyújtott dokumentumok alapján holttá nyilvánította. Róna Róbert úgy érzi, a fáradozása nem volt hiábavaló, nagyanyjának és nagybátyjának az élete már nem múlt el nyom nélkül. Tényleg igaz ez? Saulnak sikerült eltemetnie a fiát?