Báruch Goldstein misztériuma

Huszonöt évvel az után, hogy megölt 29 imádkozó palesztint, a gyilkost nagyobb tisztelet övezi, mint valaha. Miért?

1994. február 25-én, Purim napjának a reggelén, 5 óra 5 perckor megcsörrent a telefon az Izraeli Védelmi Erők Kirjat-Árbá-i regionális parancsnoki központjában, Hebron külvárosában. Slomó Edelstein, az ügyeletes tiszt felvette a telefont, és meglepődve hallotta a helyi orvos ismerős hangját.

„Azt kérte sürgetően, hogy öt percen belül küldjek egy dzsipet a kórházhoz” – kezdte emlékei felidézését Edelstein. „Ez nagyon furcsának tűnt a számomra, mert nem ő volt az ügyeletes orvos. S még ha az otthonában hívta is fel őt valaki, miért dzsipet kért? Ha csakugyan vészhelyzetről van szó, nem mentőautóra lenne inkább szüksége?

A doktor azonban határozott volt, így Edelstein hívatta Motti Ungert, a közösség mentőautójának a vezetőjét, és megkérte, menjen el a kórházhoz, s nézze meg, mi is történik. Unger megérkezésekor az orvos odakint várakozott. Csak egy gyors fuvarra van szüksége, mondta, a közelbe, a Pátriárkák barlangjához[1], mintegy 2 km-re. Az út kb. 7 percig tartott, így Ungernek nem volt ideje faggatni az orvost. Az orvos viszont beszélt: odaadta Ungernek autója kulcsát, és megkérte őt, hogy majd adja át a felségének.

Unger nem találta különösebben furcsának sem azt, hogy az orvos katonai egyenruhát visel, sem azt, hogy nála van Galil típusú gépkarabélya. Hebronban sok az erőszak, és egyre gyakrabban érték támadások az ott élő zsidókat. A hadseregnek ezért szüksége volt azonnal elérhető egészségügyi dolgozóra, s így az orvos gyakran látott el tartalékos szolgálatot, egyik véres helyszínről a másikra rohanva, hogy megpróbáljon a lehető legtöbb életet megmenteni. Annyira lelkiismeretesen végezte a feladatát, hogy néhány hónappal korábban hivatalos dicséretben részesítette a hadsereg; előléptették őrnaggyá, s kivívta társai és parancsnokai csodálatát. Ha gyorsan kora reggeli fuvarra volt szüksége, annak valószínűleg megvolt a jó oka.

A barlangot őrző katonák sem nagyon csodálkoztak az orvos felbukkanásán. Az egyikük megkérdezte, hogy miért van ott olyan korán, ráadásul egyenruhában. Az orvos elmosolyodott, motyogott valamit a miluimról, azaz a tartalékos szolgálatról, és besétált. A kis Ábrahám-terem, amely alatt az első pátriárkát vélhetően eltemették, szinte üres volt, 13 zsidó készült a reggeli imára. Az orvos odasétált a zöld kovácsoltvas ajtóhoz, amely az Izsák-terembe nyílt – az e nagyobb terem végében található zárt ajtó a legenda szerint egyenesen a Gán Édenbe, vagyis az Édenkertbe vezet. Rendesen őrök álltak volna az ajtónál: előző este azonban néhány palesztin az esti ima után átment a zsidó oldalra, összetépett néhány könyvet, és gombostűket szórtak szét, hogy belelépjenek az imádkozni érkező zsidók. De túl korán van még, gondolták a katonák, hogy ilyen piti ügyek miatt aggódjanak, túl korán ahhoz, hogy bárki is valami igazán rosszat tegyen. Az orvos kinyitotta az Izsák-terem ajtaját, és besétált.

Tett néhány lépést a fal mentén a csodálatos, magas, boltíves mennyezetű, pazar szőnyegekkel díszített teremben. Nyolcszáz muszlim hátába fúródott a tekintete, akik letérdelve imádkoztak. Aztán elővette a gépkarabélyát, és lőni kezdett.

Amikor a biztonsági erők végre a helyszínre értek, véráztatta szőnyegek látványa fogadta őket, és több mint 100 töltényhüvely hevert szanaszét. 29, békés imádkozás közben meggyilkolt muszlim férfi holttestét láthatták; az egyik sarokban pedig ott feküdt tökéletesen mozdulatlanul az orvos, Báruch Goldstein: a mellette heverő fekete kipáját vér áztatta és valami szürke anyag itatta át; a támadót tűzoltó készülék segítségével ütötte agyon néhány férfi.

Közvetlenül a támadás után a politikai paletta minden árnyalatát képviselő izraeliek siettek a lehető legerőteljesebb szavakkal elítélni az őrültként és magányos farkasként beállított Goldsteint. A mészárlás óta eltelt 25 év során furcsán, egészen meglepő módon alakult az elkövető utóélete. Egy helyi parkban található sírja – a hadsereg ugyanis nem engedélyezte a családnak, hogy halottját a városi temetőben temesse el, mivel meg akarta akadályozni, hogy potenciális zarándokok imádkozzanak a sírjánál – rajongók tömegeit vonzza, s közülük egyesek valamiféle, hivatalosan nem engedélyezett mauzóleumot emeltek a hősüknek. Még többen voltak, akik az ő inspirációjára a Báruch nevet adták gyermeküknek, s akadtak olyanok is, aki a nappalijukban függesztették ki a portréját (mint például a képviselőválasztáson a szélsőjobboldali Ocma Jehudit párt színeiben induló Itamar Ben-Gvir).

Miért ez az imádat? Az izraeli kultúra általában véve nem különösebben hősimádó, de ha az lenne is, Goldstein mindenképpen elképesztő választás lenne. Még azok is, akiket láthatólag nem zavar bűntettének borzalmas volta – és szerencsére nagyon kevesen döntöttek úgy, hogy az ő erőszakos útját követik –, elismerik, hogy az 1994-es mészárlás csupán egyetlen fellobbanó szikra volt az izraeli-palesztin konfliktus folyton izzó serpenyőjében. Jigal Amirral ellentétben, aki Rabin meggyilkolásával megváltoztatta az izraeli történelem menetét, Goldstein nem gyakorolt hosszú távú hatást. Tette az ördögi vérontás orgiasztikus, sehová sem vezető kitörése volt. Miért vált tehát izraeliek egy gyarapodó közösségének védőszentjévé? És mit jelenthet nimbuszának növekedése általában az ország számára?

E kérdések megválaszolásához legjobb az elején kezdenünk. 1982. január 22-én, pénteken jelent meg Goldstein első ismert publikációja, egy véleménycikk, a Jewish Pressben. Az azóta alig olvasott esszé segít megértenünk a Goldstein életét irányító fő kérdést. Az Albert Einstein Orvosi Egyetemről frissen kikerült fiatal orvos, egyben a Jesiva Egyetem öregdiákja túlságosan is szangvinikus természetű volt, semhogy megfelelhetett volna alma materének híres, a vallásos és a szekuláris világ közti feszültséget megtestesítő mottója, a Tóra U-Madda (Tóra és tudomány) szellemiségének: az ő számára csak egyetlen vezérfonal létezett, s ezt már cikkének a címe sugallja: „«Demokrácia» és Halacha”.

Miután megállapította, hogy „mennyire kétségbeesetten próbálja a 20. századi, hellenizálódott zsidó összebékíteni az örökül kapott zsidóságát az átvett idegen kultúrával”, Goldstein azzal vádolta meg a hellénizálódott zsidókat – lényegében mindenkit, aki nem tartja meg szigorúan a Tóra parancsait –, hogy éppen ebben vallottak kudarcot. „A ‚demokrácia’ – írta, s láthatóan csakis idézőjelek között tudta elképzelni a szót – olyan fogalom, amelynek eredete a görögökig vezethető vissza, azaz olyan néphez köthető, amely évszázadokkal a zsidók után lépett a világ színpadára. Míg a demokrácia a görögöktől kapott legfontosabb örökség, addig a Tóra és a Halacha a zsidó nép I-tentől kapott öröksége. A kettő nagyon ritkán találkozik.”

Akkoriban nagyon kevesen beszéltek így, különösen Izraelben, ahová Goldstein az év végén átköltözött. A zsidóság egészét illetően nagyvonalakban három különböző tábor létezett, az arra a kérdésre adott különböző válaszok szerint, hogyan is gondolkodjunk a zsidó államról. A szekuláris cionisták szemében az állam a zsidóság megtestesítője és beteljesítője volt: az, hogy Izrael csodálatos módon, háborúról háborúra diadalmaskodott, az állam misztikus erejét, „nem evilági státusát” bizonyította. E szerint az izraeliek túlnyomó részét felölelő csoport szerint a zsidó módon éléshez nincs szükség a vallásosság további megnyilvánulásaira: elegendő az Izraeli Védelmi Erőknél teljesített szolgálat. A hagyományos ortodox gyakorlatokhoz kötődő harediek viszont teljesen elutasították az államot; a harmadik tábornak, a vallásos cionistákénak az volt a meggyőződésük, hogy az állam az isteni terv része, amennyiben a messiási kor kezdetét jelzi, és lelkesülten vállaltak szerepet az intézményeiben (mindenekelőtt a hadseregben). Goldstein egy negyedik, radikális alternatívában hitt: Shaul Magid találó megállapítása szerint az ő cionizmusa – tanáráéhoz, Meir Kahane rabbiéhoz hasonlóan – „a szekuláris és a vallásos különös keveréke”: a zsidók valamiféle isteni jogot élveznek ugyan az Ígéret Földjére, de annak érvényesítéséhez elkerülhetetlen az erő érvényesítése is.

Letelepedése pillanatától kezdve kódolva volt az ilyen merev és szigorú elképzeléseket valló Goldstein összeütközése az izraeli társadalommal. Egyfelől az őt ismerők egyöntetű beszámolója szerint kedves és jó modorú férfi volt, aki szinte mindig csak suttogott, hangosabban nagyon ritkán beszélt. Halála után a barátai és szomszédai mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni Báruch történeteit, is arról számoltak be, hogy a férfi hetente egy-két alkalommal két-három órát szánt arra, hogy együtt legyen Náchummal, egy értelmi fogyatékos fiúval, és Tórát tanuljon vele; hogy télen, egy-egy fiatal beteg megvizsgálása előtt mindig összedörzsölte a kezét, hogy biztosan meleg legyen, s ne okozzon kellemetlen érzést a páciensének (hiszen hidegek a hebroni telek); ha egy beteg otthon, a munkaidő után hívta, egyáltalán nem bosszankodott, hanem megköszönte az illetőnek, hogy így lehetősége van micvát végezni azzal, hogy meggyógyít egy fájdalomtól szenvedő zsidót.

De ugyanez a finom érzésű ember az oslói megállapodások aláírása után „Jude” feliratú sárga csillagot tűzött ki az ingére, és többször is kijelentette, hogy az arabok egyszerűen a mai nácik, és többször is nyilvánosan tiltakozott az Izrael ellenségeivel folytatott bármiféle tárgyalások ellen. Ez ugyanis az ő világnézetében Isten és az ember elárulását is jelentette, mivel Isten arra választotta ki a zsidókat, hogy a papok királysága legyenek, az embernek pedig felelőssége teljesíteni az isteni feladatot. Annyira szenvedélyes lett Goldstein retorikája, hogy amikor mindössze kilenc nappal a mészárlás előtt Kirjat-Árbába látogatott, s egy dokumentumfilmes megkérdezte tőle, hogyan képes összeegyeztetni az életeket mentő orvosként végzett elkötelezett szolgálatát az arabok elleni erőszakra való felhívással, az orvos a Prédikátor könyvét idézve szárazon azt mondta: „Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak.”

A mészárlás előtt az ilyen kijelentések, bármilyen disszonánsnak hangozzanak is, pusztán radikális retorikának tűntek: a szélsőjobboldali ellenzék szembefordul a történelemmel, és megálljt kiált. 1994 Purimján azonban ez megváltozott. Azzal, hogy az Izsák-teremben tüzet nyitott, Goldstein nem csupán azt a primitív katarzist adta meg a követőinek, amelyet egyesek az ellenségeik lemészárlásának láttán éreznek, hanem valami többet is: mint hamarosan világossá vált, azzal, amit azon a napon tett, Goldstein valami kinyilatkoztatásszerűt nyújtott.

Hogy pontosan milyen természetű is volt ez a vallási ébredés, néhány hónappal a lövöldözés után vált világossá, amikor megjelent a Baruch Hagever című vékonyka esszékötet. A cím a Jeremiás 17:7-re játszik rá – „De áldott az a férfi, aki az ÚRban bízik, akinek az ÚR a bizodalma” –, és egyben szójáték is, amely azt sugallja, hogy Báruch, azaz Goldstein doktor: gever, azaz igazi férfi. A könyv középpontját Jichák Ginsburgh, a befolyásos rabbi és misztikatudós esszéje alkotja. Az izraeli médiában gyakran szóba kerül az írás – s szinte mindig olyanok hozzák szóba, akik nem vették a fáradságot, hogy elolvassák –, gyűlölködő, az arabok elleni erőszakra felszólító kiáltványként beállítva. Az esszé azonban valójában jóval összetettebb: Goldstein mészárlásának radikális értelmezése, amely szerint abban a vallási eksztázis testesül meg.

Az esszé a muszár, a 19. századi kelet-európai aszketikus mozgalom hagyományos stílusában íródott, amely arra buzdította a vallásos zsidókat, hogy nagyobb gonddal és szenvedéllyel imádják Istent. A Journal of the American Academy of Religion című folyóiratban megjelent alapos elemzésében Don Seeman, az Emory Egyetem vallási és zsidó tanulmányokkal foglalkozó oktatója megállapította a Báruch Hagever és Moshe Chaim Luzzato rabbi zsidó etikáról szóló, a muszár egyik alapvető szövegének tartott Meszilát jesárim közötti hasonlóságokat^[2]. Luzzatóhoz hasonlóan – Seeman szerint – Ginsburgh is hangsúlyozta, hogy mennyire fontos „az isteni becsület kedvéért, a személyes örömre nem gondolva vállalkozni cselekvésre”. De míg Luzzato a halacha hagyományos, intellektuális és jogias bilincseibe kötötte híveit, addig Ginsburgh a „szentség extázisára szólított fel, [amely] elsősorban a szívben lüktet”. A német romantikusokhoz – elsősorban Heinrich von Kleisthez – hasonlóan, akik szerint az a legigazabb és legjobb cselekedet, amelyre a reflexív természete sarkallja az embert, Ginsburgh a zsidó misztika szövevényes és rendkívül innovatív elemzésére támaszkodva azt írta az említett esszéjében, hogy „az Úr nevének megszentelése mélyen személyes ügy, a zsidó lélek legmélyebben rejlő ‚helyének’ a reszketése”, és hogy a megszentelésnek ez a cselekedete szubjektív és spontán, és nem az agy, hanem a szív tartományában játszódik.

A szív pedig, folytatta Ginsburgh, olykor bosszúra vágyik, ami teljesen természetes érzés. „A lét és a lét akarása a világban élt természetes élet alapja” – írta –, „és a bosszúállás ezért egyfajta természeti törvény. Aki bosszút áll, az ezáltal csatlakozik a lét ‚ökológiai áramához’; az ő és a világ igazi léte találkozik egymással”. Azzal, hogy feláldozta magát Isten dicsőségéért, azzal, hogy az ő ‚ökológiai áramával’ összekapcsolódva a bosszúállásnak szentelte életét, Goldstein egyfajta transzcendens állapotot ért el – érvelt Ginsburgh –, amely annál is inkább lenyűgöző volt, mivel nagy hatást gyakorolt mind a nem zsidókra, akik féltek tőle, mind a zsidókra – vagy legalábbis közülük egyesekre –, akik ujjongtak érte. A kulcsszó a „spontán”: Ginsburgh szerint „azt tanácsos megvizsgálnunk, mi volt az izraeli nép többségének a spontán reakciója, mit érzett a mindannyiunkban benne rejlő ‚egyszerű zsidó’; s azt állapíthatjuk meg, hogy még ha tudatosan nem csodálta is mindenki a tettet, a legtöbbjük szívét nagyon is megdobogtatta egy emlék, amely azt tanította nekik, hogy Izrael neve csodálatos, kedves és meglepően fontos dolog”.^[3] Egyszerűen megfogalmazva: az értelem zavaros követelményei által túlságosan hosszú ideig megterhelt lélek arra vágyik, hogy valamiképpen összekapcsolódhassék Istennel, és ezt a lehetőséget Goldstein radikális tettének utóhatásában találja meg.

Ginsburgh esszéjének többi része is ugyanilyen szövevényes; a szerző egy sor más érvet is felsorakoztat, köztük azt a Goldstein védelmezői által kedveltet, amely szerint a lövöldözés megelőző jellegű volt: egy azonnali veszélyt jelentő palesztin terrortámadást akart megakadályozni, amelyről Hebron zsidó lakosai figyelmeztetést kaptak (s mivel a mészárlást kivizsgáló bizottság eredményei még mindig nagyrészt titkosak, nehéz akár megerősíteni, akár cáfolni ezt az állítást). Az esszé Ginsburgh kijelentésével zárul: nem áll szándékában végérvényes halachikus ítéletet hozni Goldstein tetteiről, másrészt elismeri azt a személetmódot, amely szerint Goldstein tette ártatlanok megbocsáthatatlan és aljas meggyilkolása, s mindenképpen megszentségteleníti Isten nevét. De azzal, hogy a lövöldözést teológiai kontextusba helyezte, Ginsburgh Goldstein 1982-es esszéjének párját írta meg: pontosan úgy, ahogyan a halacha és a demokrácia összeegyeztethetetlenek, összeegyeztethetetlen a fej és a szív is, és annak, aki meg akarja menteni a zsidó államot és tenni kíván azért, hogy azzá az isteni edénnyé változtassa, aminek mindig is lennie kellett volna, meg kell tanulnia, hogyan engedje szabadjára, bármilyen szükséges eszközzel is a szenvedély dühét.

Az izraeli jobboldal egyes képviselői pontosan erre a fajta teológiai felhatalmazásra vágytak. Mivel az oslói megállapodások még sokévnyi jobboldali kormányzás után is befejezett ténynek számítottak, hiábavalónak tűnt minden arra irányuló próbálkozás, hogy vitába szálljanak az állammal. Ha Bibi Netanjahu egy évtizede sem hozott mást, mint folyamatos, ám rendre eredménytelenül végződő tárgyalásokat a palesztinokkal, a bíróságok elsődlegességét olyan esetekben is, ha a döntéseik ellentmondanak a zsidó törvényeknek, valamint olyan kultúrát, amelyet egyre inkább progresszív, kozmopolita értékek uralnak, akkor talán – a gondolatmenetük logikája szerint – itt az ideje radikálisan szakítani a demokráciával. És senki sem testesítette meg jobban ezt a vélt szakítást, mint Goldstein, vagyis Báruch, az ember: miként tisztelői gyakran emlékeztetik rá azokat, akik meghallgatják őket, egyedül benne volt elég bátorság ahhoz, hogy felálljon és tegyen valamit.

De ki hallgatná meg őket? Az izraeli mainstream nem: bármennyire emelkedjék is Goldstein ázsiója a kemény jobboldalon, bármennyire érezhető legyen is a jelenléte, mások alig vesznek róla tudomást, sőt egyenesen gyalázzák vagy pedig gyakran szörnyűséges őrültként festik le, akinek tettei ésszel felfoghatatlanok. Néhány évvel ezelőtt az izraeli televízió egyik népszerű szatirikus műsora Eminem „Stan” című dalát parodizálta, amely egy megszállott rajongóról szól, aki erőszakhoz folyamodik, miután a rapper nem vesz tudomást a leveleiről, melyekben az iránta érzett csodálatát fejezi ki; az új változatban Goldstein volt az elhanyagolt rajongó, aki Isten folyamatos hallgatása miatt érzett csalódásától vezérelve szánta el magát a mészárlásra. A legtöbb izraeli ezt a Goldstein-képet fogadta el: a gyilkos karikatúraként való ábrázolását. Goldstein eszméi azonban ugyanolyan félelmetesek az izraeli mainstream számára, mint a tettei; aki szakít időt Goldstein idézett esszéjének vagy Ginsburgh teológiájának a végiggondolására, világosan láthatja, hogy ők az izraeliek többsége által legszentebbnek tartott egyensúlynak, a zsidó és ugyanakkor a demokratikus állam egyensúlyának a végét mondják ki. Ez az egyensúly, sugallják – az egyikük tettben, a másikuk gondolatban – mindig is a fantázia szüleménye volt, és most jött el az idő a váltásra, arra, hogy a szívünket kövessük, hogy újra zsidóvá tegyük az államot, olyanná, amilyen egykor, a bibliai időkben volt.

Szekuláris fül számára ez katasztrófaként hangozhat. A vallási közösség egyes tagjai között azonban egyre nagyobb teret hódít ez a felfogás. Például Tomer Persico, a zsidó New Age gyakorlatok és spiritualitás egyik legavatottabb kutatója megállapította, hogy pontosan a Goldstein/Ginsburgh féle felfogás mozgatja a Noar haGvaot (a „dombtetők fiataljai”) néven ismert csoportot, azokat a lázadó zsidó fiatalokat, akik nagyrészt Júdea és Szamária rögtönzött településein (előőrsein) élnek, és gyakran kerülnek összetűzésbe mind az izraeli hatóságokkal, mind palesztin szomszédaikkal. Persico megállapítása szerint erőszakosságuk nem esetleges jellegű, hanem a romantikus éthoszuk szerves eleme; vallási gyakorlat, melyet ahhoz hasonló, sőt talán ugyanolyan intenzív érzés motivál, mint amilyen Goldsteint motiválta egykor a tette elkövetésében, s arra szolgál, hogy felrázza lelküket, és közelebb vigye őket Istenhez. És Ginsburgh-höz hasonlóan ők is ökológiai fogalmakat használnak akciók leírásához. Persico egy, a dombtetők fiataljai közé tartozó 17 évest idéz: „a természettel való kapcsolatnak köszönhetően váltam érettebbé. A hagyományos oktatási intézményekben tanuló barátaim hozzáragadtak a székükhöz, az íróasztalukhoz vagy az internethez. Nem tudják, mi a természet… Úgy gondolom, szemléletmódomnak köszönhetően lelkemben mélyebbről fedezhetem fel Istent.”

Aligha szükséges teológusnak lennünk ahhoz, hogy megértsük, miben rejlik e gondolat vonzereje: ahogy a szekuláris társadalom egyre összetettebbé válik, és egyre inkább kompromittálódik, a fiatalok kénytelenek máshol keresni a belőle való kilépés lehetőségét kínáló alternatívákat, különösen, ha pl. messiási vágyakozástól áthatott vallásos cionista környezetben nőttek fel. Ha az államnak nem sikerül elhoznia a megváltást, mint a vallásos cionizmus alapító atyái remélték, akkor érthető, hogy miért döntenek sokan úgy, hogy feltűrik az ingujjukat, és megpróbálják maguk siettetni azt. Ezért mondta Jesajahú Leibowitz, a híres izraeli filozófus – aki ortodox zsidóként azzal vívott ki magának hírnevet egyesek körében, hogy „judeonácinak” minősítette az izraeli katonák palesztinokkal szemben tanúsított viselkedését –, amikor nem sokkal a mészárlás után Goldsteinról kérdezték, hogy meggyőződése szerint a lövöldöző messze nem marginális figura volt. „Báruch Goldstein” – állította Leibowitz – „a zsidó nép jelentős csoportjainak autentikus képviselője”.

Leibowitz figyelmeztetését akkoriban többnyire figyelmen kívül hagyták, különösen azért, mert elsődleges értelemben azt sugallja, hogy a zsidó nép jelentős rétegei – legalábbis potenciálisan – megszállott gyilkosok. De Leibowitz valami mást, valami mélyebbet és még sokkal rémisztőbbet akart mondani: meggyőződése szerint sok zsidó olyan, mint Goldstein, éspedig abból a szempontból, hogy fokozatosan eljutottak odáig, hogy a demokráciát összeegyeztethetetlennek tartsák a hitükkel, és ha választás elé állnának, a zsidó vallást választanák, még akkor is követve a vallási rendelkezéseket, ha azok a modern, nyugati köztársaságok által abszolút elvetendőnek tartott cselekedeteket parancsolnának.

Mindez nem jelenti azt, hogy mindenki – vagy akár csak azok többsége –, aki Goldstein fotóival díszíti otthonát, vagy aki az ő barátai és tanítványai által fémjelzett pártra szavaz, szigorú teokráciáról álmodozik. De a természethez hasonlóan politika is irtózik az űrtől, és amikor a hatalomban töltött egy évtized után sem sikerült a világi és a vallási jobboldalnak elegendő változást elérnie a status quóhoz képest, sokan elkezdtek alternatívát keresni. És sokan sajnos olyan ideológiában találtak alternatívát, amely összeházasítja a természetest és az istenit, a spontán ösztönöket és az isteni rendelkezéseket, az erőszakot és a katarzist, a zsidó büszkeséget és az egyszerűbb, tisztább jövő ígéretét – olyan ideológiában, amely 25 évvel ezelőtt, egy hideg kora reggelen, Hebronban géppisztoly-sorozattal született meg.

Ábrahám Zoltán fordítása

(Liel Leibovitz: The Mystery of Baruch Goldstein. Az írás eredetileg angolul jelent meg a Tabletmag.com közlésében. A magyar fordítást az ő engedélyükkel közöljük.)

Jegyzetek

[1] Más néven Mahpéla barlang, a zsidó hagyomány szerint az ősatyák temetkezési helye, a moszlimok által is tisztelt szent hely.

^[2]Seeman, D. (2005). Violence, Ethics, and Divine Honor in Modern Jewish Thought. Journal of the American Academy of Religion, 73(4), 1015–1048, 1027, 1019.

^[3]Ginsburgh esszéjét idézi Seeman (2005) 1022, 1025.