Bálint gazda 100 éves!

Írta: Szombat - Rovat: Politika, Történelem

“Mind a két szülőm gyöngyösi születésű volt, és én nem nagyon tudok náluk visszább menni az időben, mert mi nem sokat beszéltünk az elődökről. Gyöngyösiek voltak mindenképpen, mind a négy nagyszülőm a gyöngyösi zsidó temetőben nyugszik” – fogalmaz az 1956-os Intézetnek adott életút-interjújában a hétvégén 100. életévét betöltő Bálint György, avagy Bálint gazda.

Bálint György

Bálint György 1919. július 28-án született Gyöngyösön középbirtokos családban. Gyermekkorát a család gyöngyösi és gyöngyöshalmaji birtokán töltötte. Elemi iskolai, majd gimnáziumi tanulmányait szintén Gyöngyösön végezte. 1941-ben szerzett kertészmérnöki oklevelet a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián. A családi birtok igazgatásával azonban nem sok időt tölthetett, mert 1942-ben munkaszolgálatra hívták be. 1944-ben Mauthausenbe, majd a gunskircheni megsemmisítő táborba hurcolták. A vészkorszakban egy testvére kivételével egész családját elveszítette.

A háború után hazatért, a gyöngyöshalmaji birtokon megpróbálta folytatni a gazdálkodást. 1948-ban kulákká nyilvánították. Budapestre költözött. A Magyar Agrártudományi Egyetemen agrármérnöki diplomát szerzett. 1949-től előbb a Földművelésügyi Minisztérium megbízásából agrártankönyveket írt és szerkesztett, majd a Kertészeti Kutatóintézetben dolgozott. 1953-tól a Mányi Állami Gazdaság főagronómusa volt 1959-ig. Ezt követően a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságának főkertésze, majd az Állami Biztosító Főigazgatóságának kárbecslési szakértője.

1969-ben kinevezték a Kertészet és Szőlészet című hetilap főszerkesztőjévé, mely állásában 1981-es nyugdíjba vonulásáig megmaradt. Ezzel egy időben szerkesztette a Kertgazdaságot, a Kertbarát Magazint és a Kerti Kalendáriumot is. 1981-től 2009-ig a Magyar Televízió Ablak című közérdekű magazinműsorának állandó munkatársa volt.

Televíziós szerepvállalása óta nevezik széles körben egyszerűen csak „Bálint gazdának”. 1989-től az újjászerveződő Budapest Rotary Club tagja, átmenetileg elnöke is volt. 1990-ben megalapította a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, amelyet 2012-ig vezetett. 1994-ben belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe, a párt Országos Tanácsának tagjává választották. 1994 és 1998 között országgyűlési képviselő volt. Többek között a TIT, a Magyar Borakadémia és az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Számos szakmai díj kitüntetettje. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének tulajdonosa. Gyöngyös és Budapest díszpolgára.

*

Részlet az 1956-os Intézet életút-interjújából:

 

Anyám részéről azt tudom, hogy a felmenők igen jómódúak voltak, és különösen a dédszüleim voltak gazdag emberek. Állítólag száz házuk volt Gyöngyösön. Anyámat Kohn Rozáliának hívták. Az apám szülei gazdálkodók voltak. Nagyobb birtokaik voltak Gyöngyöshalászon és Halmajon is. Nagyapám csak gazdálkodással foglalkozott, nagyanyám meg háztartásbeli volt.

Anyám polgári iskolát végzett Gyöngyösön, apám meg Pozsonyban a német gimnáziumba járt. Az akkor szokás volt, ott lehetett igazán nyelvet tanulni. Pozsony mély nyomokat hagyott benne, nagy hatással volt későbbi gondolkodásmódjára is. Apám volt a legidősebb gyerek, és ő kapta a birtokot. Az utána következő fiúgyermeket Jenőnek hívták és kultúrmérnök lett, de sohase folytatta ezt a mesterségét. A pesti Műegyetemet végezte el. Egy kicsit bohém – vagy lehet, hogy nagyon bohém – természetű ember volt. Volt neki két-három bérháza Pesten, elég gyorsan szerezte őket, de aztán tönkre is sikerült mennie. Akkor Szentmártonkátán vásároltak egy ötvenholdas területet, amit betelepítettek szőlővel – apám is segített benne –, és egy nagyon jó gazdaság lett belőle. A nagybátyám közéleti ember is volt, a Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületének titkára meg a Borászati Lapok című folyóirat főszerkesztője egy ideig. A Vidor Ferike nevű színésznő volt a felesége. Őtőle származott Anti, Antal nevű fia, az én unokatestvérem. Ő kommunista, hithű kommunista volt. Kitűnően rajzolt, szépen énekelt, nagyon jó megjelenésű ember és igen tehetséges kerttervező volt. Valahol Sztarioszkol környékén egy aknán végezte az életét, munkaszolgálatban.

Anyámnak csak az anyját ismertem, már csak ő élt, amikor már eszmélni kezdtem. Nagyon kedves asszony volt, az utolsó, aki a családban még a zsidó szokásokat ápolta. Például a húsvéti estéket, ami a zsidóknál egy fontos vallási szokás, hogy három húsvéti este van, és nemcsak étkezést, hanem egy kicsit vallási meditációt is jelent. Ezt széder-estének hívják. (Valójában két széder este van a diaszpóra, a szétszóratás közösségeiben – A szerk.) Az étkezések közben kérdések és válaszok hangzanak el. Liturgikus, előre meghatározott kérdések az istenhittel kapcsolatban. Ez volt az én utolsó emlékem a zsidó vallással kapcsolatban, merthogy ezen az egész család részt vett az anyai nagyanyámnál. Az apai ágról, ha nevük alapján vagy a róluk szerzett ismeretek alapján nem tudták volna, hogy zsidók, valószínűleg senki nem feltételezte volna, hogy azok. Ők semmiképpen sem ragaszkodtak a zsidóságukhoz. Az apám meg különösen nem. Ő persze nem így fogalmazta meg, de céltudatosan ragaszkodott hozzá, hogy asszimilálódjon, hogy az asszimiláció teljesen befejeződjön.

Édesanyámnak egy lánytestvére volt, Sári néni, aki ugyancsak Gyöngyösön élt. Azt a családot jól ismertem, ővelük tartottam a kapcsolatot. A nagynéném férje fakereskedő volt. Gyöngyösön volt egy fatelepe, az Egri úton. Rusz Pál – Pali bácsi. Furcsa emberke volt, nem nagyon szorgalmas, nem nagyon tevékeny ember. Apám, emlékszem, nem is becsülte túlságosan sokra. Ennek a Sári néninek és Pali bácsinak volt egy leánya, akit Vandának hívtak. Pestre jött feleségül egy Schweitzer nevű gyáros családhoz, illetve a család egyik gyermekéhez. Schweitzer Henrik gyárában készültek – német licenc alapján – a Sachs segédmotor-kerékpárok. Ivánnak hívták a férjét, Schweitzer Ivánnak. Nagyon értelmes és erősen baloldali gondolkodású úriember volt, aki engem engem nagyon-nagyon érdekelt. Akkoriban, amikor a harmincas évek végén Pestre kerültem, sokakat élénken foglalkoztatott a szociáldemokrácia és egy kicsit a kommunizmus. de kezdődött a jobboldal térfoglalása is. Szokatlan körülmények között jöttem a világra. Apám mint fiúgyereket magáénak fogadott, de én csak nagyon későn tudtam meg, hogy nem ő a vér szerinti apám. 1919-ben születtem. Az azt megelőző időszakban még létezett a császári és királyi hadsereg, de azon belül volt a magyar honvédség és huszárság, és ennek kettes számú huszárezrede ott állomásozott Gyöngyösön. Be volt hozzánk szállásolva egy huszár főhadnagy. Kubinyi Arisztidnek hívták. Nagyon-nagyon jóképű fiatalember volt. Az anyám is egy feltűnően szép nő volt. Szép, sudár termetű, égővörös hajú. Az apám pedig beteg volt. Így én tíz évre születtem a fiatalabb nővérem után. Ez csak egy rövid flört lehetett. Úgyhogy énnekem soha senki még egy apró megjegyzést se tett a gyöngyösi emberek közül, de a halmajiak se, pedig falun gyorsan terjednek az ilyen hírek. Amikor 1943-ban Erdélyben voltam munkaszolgálatos, egy Bereck nevű falu határában, és hazaengedtek szabadságra, akkor mondta el anyám ezt a történetet. Akkor már lehetett látni, hogy talán utoljára találkozunk, lehetett érezni, hogy nagy tragédiák lesznek. A nevelőapámat szerettem apámként, és ma is, ebben a rendkívül nagy távolságban is, még mindig apám az, akire úgy emlékszem vissza, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Ha nem is az életemet, de minden mást igen. Vagy inkább úgy mondom, hogy a születésemet ugyan nem, de az életemet, azt igenis neki köszönhetem. Ő az a fárosz, az a világítótorony, aki még mindig előttem van. Mindenesetre ő mindig, konzekvensen és sokszor visszatartott mindenféle idegen befolyástól. Anyagilag meg nevelés szempontjából is többet áldozhatott volna nyelvismereteim gyarapítására, de nem ezt tette. Gyerekkoromban német nevelőnőm volt, tehát jól megtanultam németül. Azzal nem sokat törődött, hogy más nyelvet is megtanuljak. Nagyon vigyázott rá, hogy megmaradjak mellette. Első és egyetlen fiúgyerek – hogy ne menjen szét a gazdaság. Ezt valahogy ő szinte „paraszti” gondolkodásmóddal dolgozta fel: együtt tartani azt, ami van és ami megteremtődött. Nagyon vigyázott arra, hogy én, az egyetlen szem fiú, ott legyek, és azt csináljam tovább, amit ő megalkotott.

Édesanyám mesélte gyakran, hogy az első világháború idején, történetesen Gyöngyösön, a mi házunkkal szemben, a Jókai utcában volt egy Sóház nevű épület, ami az én gyerekkoromban már elemi iskolaként működött. Anyám több évig volt ott ápolónő, önkéntes ápolónő. Mindig mutatta nekem, hogy kapott egy kitüntetést is érte. Ez egy ilyen családi legenda volt, erről gyakran beszélt. Apám meg nagyon-nagyon sok hadirokkantnak segített, mert az efféle embereknek volt egy népkonyhája ott Gyöngyösön, és apám, azt hiszem, minden héten szállított valamit nekik. De komoly mennyiségeket, lisztet meg burgonyát meg gyümölcsöt, zöldséget, mit tudom én, tejterméket, ami a gazdaságban volt.

Nálunk fontos volt, hogy kis jótetteket hajtsunk végre. Egy időben nagyobb jellegű felújítás volt a katolikus templomban, és azt is az apám finanszírozta. Ő tényleg nagyon-nagyon jótékony emberként élt, a szüleimnek érzékük volt a szegény emberek iránt, és azt hiszem, az anyagi lehetőségeikhez képest viszonylag sokat tettek a szegény emberekért. Lehet, hogy ebből maradt valami rám is, mert mondjuk, azért én is eléggé érzékeny vagyok a társadalmi kérdések iránt, és manapság is nagyon mélyen érint az a rasszista hullám, ami itt most az országban erőre kapott. És hát én nagyon, nagyon ellene vagyok minden, minden társadalmi diszkriminációnak.

Ha visszagondolok erre a kilencven esztendőre, akkor azt kell mondanom, hogy az életemnek ez az első tizennyolc-húsz éve az, ami nyugodt, békés, kiegyensúlyozott körülmények között zajlott le. Olyan nagy tőkét halmozott föl bennem, amiből egy kicsit később is meg lehetett őrizni, és a következő hetven esztendőben valamit táplálkozni belőle.

Okos ember, művelt ember és gondolkodó ember volt az apám. Azt hiszem, hogy azt a humanista alapgondolkodást, ami, talán mondhatjuk, az én életemnek is a középpontja, apámtól kaptam meg. Ez egy nagyon meghatározó dolog, ami nem csak abban nyilvánult meg, hogy például fölvette a gyalog menő embereket az autójába, hanem abban, hogy az egész gondolkodása ilyen volt. Akkor, amikor még szokatlan volt, hogy nyolcórás munkaidő meg munkavállalói jogok, ő bevezette, és kiállt a gazda vagy földbirtokos szomszédaival szemben, akik tiltakoztak ellene. Példamutató volt az irodalom, a művészetek, a zene iránti érdeklődése is. Sok könyve volt apámnak, szépirodalomból nagyon szép könyvtára, és anyám is nagyon szeretett olvasni. Nagyon szerette a német klasszikusokat, és életem egy nagy eseménye volt, hogy a halálos ágyán is azt kérte tőlem, egy Heine-verset fordítsak neki. Ő mondta németül, és énnekem le kellett fordítani. Persze nem vagyok költő, csak a saját szavaimmal fordítottam le. Ez mélyen belém vésődött. Mindenesetre ifjúkoromban ezt a könyvtárat nagyon utáltam, mert emlékszem, hogy nemcsak Goethe és Schiller, hanem például Körner meg a többi nagyon unalmas német író is megvolt benne. Én akkor már másfelé jártam a gondolataimban. Apám viszont szerette őket, mert fiatalkori olvasmányai voltak. Persze szakkönyvekől a teljesen korszerűeket gyűjtötte.

A szüleim nagyon jól nevelték a nővéreimet is. Kicsit modernül is, de a hagyományokat is megtartva – mondjuk úgy, az etikettnek megfelelően. Nagyon szépen öltöztették őket. Emlékszem rá, hogy a két lány minden tavasszal meg ősszel mindig feljött Pestre anyámmal bevásárolni – ez egy szokásos dolog volt. Én is velük. A Pannónia Szállóban szállt meg a család. Az volt a vidéki családok bejáratott vendégszállodája. Mi a családdal mindig ott szálltunk meg. Napközben az anyám a lányokkal elment vásárolni. A Kammermayer Károly utcában volt egy Edelmann nevű ruhaüzlet, nagy üzlet volt, én is onnan kaptam a ruháimat. Nem nagyon örültem neki, mert szerettem volna ugyanúgy öltözni, mint a halmaji gyerekek. A lányok pedig a Rotschildból öltöztek, meg hasonló helyekről, adtak rá a szüleim. Azt hiszem, úgy általában jól neveltek bennünket. Bár az apám nagyon sokszor elmondta, hogy egy gyereknek nem kell minden kívánságát teljesíteni, és ezért különleges kívánságokat, sokszor logikátlanul is, nem teljesítették. A bevásárlás után a család elment koncertre vagy operába, vagy színházba. Engem otthagytak a szállodában. Ők viszonylag sokat jártak külföldre. Hol a család valamelyik tagjával, hol együtt is. Minden évben úgy húsvét táján elmentek egy hétre Abbáziába, ősszel meg, szüret előtt egy hétre elutaztak Karlsbadba – Karlovy Varyba.

A családi utazásokon kívül apám a harmincas években gyakran járt külföldre, és rendszerint valamelyik nővéremet elvitte magával. Ezek az utak mindig jól elő voltak készítve, és ő mindig sok szakmai tapasztalatot hozott haza, főleg Németországból. Sokat mesélt nekem a hallei tapasztalatairól. Meg nagyon kedves volt számára Rügen szigete, amely ősidők óta a szamóca, a földieper termesztésének egyik centruma. Oda többször is elment, a szamóca egyike volt az ő kedves növényeinek. A másik a spárga volt, amit ugyancsak német tapasztalatok alapján kezdett termelni. Tehát Rügen szigetére többször is elment, és egyszer én is voltam vele, úgy tízéves koromban. Rügenről hozta haza és szaporította el a Rotkäppchen vom Schwabenland, magyarul Piroska palántáit. Ezzel ő volt az első. Azóta a szamócának ezer, kétezer fajtája van, de ez volt az ősi és első nagy gyümölcsű szamócafajta, ami aztán Magyarországon is elterjedt. Latinul Fragaria grandiflora. Apám nagyon szerette ezt a kultúrát, sokat foglalkozott vele, gazdagon jegyzetelt ennek a termeléséről.

Nekem állandóan hallgatni kellett őt. De öröm volt azért mégis. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy untam ezeket a dolgokat hallgatni. Apám meg talán ezzel vezette le azt, hogy nem írta meg a fölhalmozott tapasztalatait. Meg nem is volt szokás akkoriban előadást tartani. Lehet, hogy valami levezetés volt neki, hogy engem kézen fogott, és kimentünk a határba, bejártuk a szőlőtáblákat meg a szántóföldi táblákat, megnéztük a spárgatelepet, meg ezt, azt, amazt. Akkor mindent elmondott, amit erről tudni kellett, vagy tudni lehetett.Kétlakiak voltun, felváltva laktunk Halmajon meg Gyöngyösön. Erre sokszor gondoltam, amikor botanikát tanultam: a kétlakiság egy nagyon érdekes fiziológiai tulajdonsága a növényeknek is, állatoknak is. Gyöngyösön volt a Jókai utca 53. című ház. Egy jó polgári lakás volt, nagy verandával, tágas hallal és öt szobával, az egyik vendégszoba. A szüleim szerették a vendégeket. Ez egyébként is akkoriban sokkal inkább szokás volt. A közlekedés nehézkesebb volt, mint ma. Ha egy vendég jött, akkor az rendszerint éjszakára is maradó vendég volt. Általában amúgy sem egynapos vendégek voltak. Szerették a vendégeket, a vendéglátás információcsere is volt, tehát egy nagyon fontos társadalmi eseménynek számított. Hátul volt egy raktárhelyiség, ami nekem nagyon fontos volt, mert ott voltak az én állataim. Nekem mindig voltak állataim. Mindig volt valami állatom. Sokáig volt tengerimalacom. A halmajiak meg mindig hoztak ilyet, meg olyat, meg amolyant. Baglyot meg kisrókát. Az ott egy kicsit az én birodalmam volt. És még egy garázs volt mögötte, meg még a garázs mögött is egy kis, az autóhoz tartozó raktár. Nem volt még benzinkút, amikor én kisgyerek voltam, hanem hordóban vették a benzint, és otthon töltöttük föl az autó tankját. És hát az autó! Az már tizenkét-tizenhárom éves koromban nekem volt a feladatom, hogy reggelenként az autót előkészítsem. Ez azt jelentette, hogy én néztem meg, megfelelő-e a levegőnyomás a kerekekben. Azt mindennap ellenőrizni kellett, meg az olajszintet, meg a vizet a hűtőben. Ha ez rendben volt, akkor már tizenhárom éves koromban volt jogom kiállni az utcára. A jogosítványomat tizennyolc éves koromban kaptam meg. Még most is meg szokták a rendőrök csodálni: „Már akkor is lehetett vizsgázni?” Nagy udvar volt nálunk. Két gyönyörű vadgesztenyefa állt közvetlenül a ház udvarában, a ház mellett. Szép árnyékot adtak, és ez lehetővé tette azt is, hogy nyaranta be legyen bútorozva, ülő- meg fekvő- meg egyéb alkalmatosságokkal.

Általában március végén vagy április első napjaiban határozták el a szüleim, hogy „most akkor kimegyünk Halmajra”. Addig apám naponta kijárt, kilenc kilométer volt. Akkor kiköltöztek, és amikor a bor már kiforrt, akkor költöztek be, október végén, Gyöngyösre. A téli hónapokat a városban töltötték. Mind a két lakás teljesen be volt rendezve. Tehát bútor meg minden egyéb, konyhaeszköz, minden. Az nem volt igazi költözködés, hogy kimentünk lakni Halmajra. Még zongora is volt mind a két helyen. Jó festményeink is voltak, úgyhogy fénykép nem nagyon volt a falon. Halmajon is voltak, Gyöngyösön is. Emlékszem arra a napra, amikor apám jött vissza Pestről, hozta a rádiót. Az első rádiót. Volt már egy detektoros rádió, de ő vett egy modern, lámpás rádiót. Apám nagyon, nagyon érzékeny volt a technikai fejlesztések iránt. Mindig minden újdonságból kellett hogy legyen neki. Telefon is volt. A gyöngyösi házban például a pincében volt a kút. Vízvezeték már a legkisebb gyerekkoromban is volt a házban, a konyhában, a fürdőszobában. Persze, a fürdőszoba, az még a mai értelemben véve nagyon primitív volt. Hengerkályha volt. Fűteni kellett ahhoz, hogy meleg víz legyen. Aminek az volt a következménye, hogy én nagyon hosszú ideig mindig hideg vízben tusoltam mindennap. Ezt úgy megszoktam, hogy a mai napig is igaz, hogy először meleg vízben tusolok, de aztán hideg vízben. Halmajon is be volt hálózva vízvezetékkel az egész tanya. Nemcsak a mi lakóházunk, hanem az összes melléképület is, a gazdaság is.

Halmajon a „kastélyban” laktunk, ami egy nagyobb polgári ház volt, egy kicsit Kós Károly szellemében épült. A térelrendezése nagyon jó volt. Egy nagy üvegveranda volt a család együttélésének a színtere. Ennek az volt az érdekessége, hogy a veranda maga is elég tágas, nagy helyiség volt, de ilyen összecsukható ajtók nyíltak belőle, két másik helyiségbe. Az egyiket úriszobának nevezték, ez tulajdonképpen a nappali volt, gondolom, hogy így mondanák ma, a másik az ebédlő. Tehát ha ezeket a leporellószerűen összehajtható ajtókat kinyitották, akkor tulajdonképpen az egész egyetlen helyiséggé tárult, és hát egy tényleg nagyon jelentős nagyságú tér keletkezett, lehet, volt az száz négyzetméter. Úgy nyolc-tíz helyiség volt a házban. A bejárat dél felől volt, és az északi oldalon volt az én kedvencem. Volt egy terasz, egy fedett terasz, ami anyám kedvenc ülőhelye volt, délutánonként ott kézimunkázott vagy pasziánszozott, és gyönyörű kilátás volt a Kékesre! Onnan egy nagyon szép lépcső vezetett le egy alsó teraszra, ami egy nagyobb, tágasabb hely volt. Az igazi nagy konyha egy külön épületben volt, mondjuk, tíz méterre a háztól. Ott főztek. Viszonylag nagy háztartás volt, mert részben vendégek is voltak állandóan, részben pedig ott voltak a házi szolgálók, akik szép számmal voltak végül is.

Az interjút Bolgár Dániel készítette 2009-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Somlai Katalin.

A teljes életút-interjú az 1956-os Intézet Visszaemlékezések oldalán olvasható.