Az ügynökök köztünk járnak (de kit érdekel?)

A zsidó közösségben 1975 és 1989 között tevékenykedő ügynökök jelentései javarészt eltűntek.

A fennmaradt töredékekből rekonstruálható a rendszer működése, de a besúgók személye és tevékenysége gyakran nem. Történészi énünk kielégülhet, de személyes elégtételt nem várhatunk. A rólunk írt jelentéseket és azok szerzőit – nagy valószínűséggel – nem ismerhetjük meg.

Az állambiztonsági szolgálatok – a tettesek – érdekérvényesítő képessége erősebbnek bizonyult, mint a megfigyelteké, vagyis az áldozatoké. Magyarországon ma túl kevesen vannak, akik őszintén érdekeltek a múlt feltárásában, számuk nem éri el a kritikus tömeget. A zsidó közösségben e téren semmivel sem jobb a helyzet.

Miért alakult ez így?

1989 békés forradalma után fél év alatt átrendeződtek a frontok: 1990-ben, az első szabad választások után két politikai tábor állt föl egymással szemben: a jobboldal nemzeti volt és antikommunista, a baloldal kozmopolita és antifasiszta. Az utóbbi vezető ereje (1994 után), az MSZP, pártállami múltja okán volt ellenérdekelt a titkosszolgálati iratok feltárásában. A jobboldal pedig azért, mert antikommunista önképét darabokra zúzták volna a titkos iratok. Régi és új kádereinek egy része ugyanis a pártállam ügynöke volt.

Az SZDSZ-t sem a nemzetképből fakadó, sem pártállami megfontolások nem vezéreltek, ezért érdekelt volt a titkosszolgálati anyagok feltárásában. 1994 után azonban, az MSZP kisebbik partnereként, az antifasiszta harc hevében jegelte ezt a követelést.

Ez a felállás gyakorlatilag a mai napig él: a két fő politikai erő egyike sem érdekelt a múltfeltárásban. Az SZDSZ közben megszűnt, szellemiségét számos véleményformáló értelmiségi őrzi, de önmagukban kevesek az áttöréshez.

*

A zsidó közösségben 1989 utáni jelenlévő két fő erő két, radikálisan eltérő politikai kultúrát képviselt. A pártállamot kiszolgáló hitközségből (MIOK) létrejött Mazsihisz még erősebben őrizte a pártállami folyamatosságot, mint az MSZMP-utód szocialisták. Kompromittált, ügynökmúltú csúcsvezetése távozott ugyan, de a törzsgárda érintetlen maradt, és a feltámadó antiszemitizmus légkörében foggal-körömmel ragaszkodott a számára egyedüli biztonságot jelentő kádári hagyományhoz. Ez a közeg legfeljebb az ügynökjelentések eltüntetésében lehetett érdekelt. Ezzel szemben állt föl a liberális értelmiségiek által gründolt – az SZDSZ szellemiségéhez közelálló – Magyar Zsidó Kulturális Egyesület. Az akkor befolyása zenitjén álló egyesület a tetszhalott zsidó élet újraindításával volt elfoglalva. Egymást követték a katartikus vitaestek a Holokausztról, cionizmusról, magyar zsidó történelemről, művészetről, stb. Hirtelen feltárultak a zsidó lét hatalmas távlatai. Az ügynökkérdés csak egy volt mindezek közül: az egyesületnek nem volt szándéka, sem ereje, hogy ez ügyben áttörést kényszerítsen ki.

Az 1989-es békés forradalom tehát nem ért el mindenhová: az állambiztonsági szolgálatok átmentették magukat.

Ma, a rendszerváltás után csaknem negyedszázaddal a szolgálatok immár mélyen beépültek a hatalomba. Magyarországon a domináns politikai erő egy sosemvolt, szabadságharcos múlt ködébe menekül a fájdalmas tények elől. A szabadságharcos nemzet hagymázos képe nem fér össze a besúgók tízezreinek keserű valóságával, így utóbbi nyomait az egyre korlátlanabb hatalom megpróbálja elfelejteni/eltüntetni.

A nemzeti hagymáztól amúgy irtózó, antifasiszta Mazsihisz ehhez csendben szekundál a kormánynak.

A mai zsidóság másik vezető ereje, a dinamikus Chabad Lubavics mozgalom (egyházi nevén: EMIH) nem tanúsít különösebb érdeklődést az ügynökkérdés iránt. Politikájában nem játszik szerepet pártállami múlt: a mozgalom 1989 előtt nem is létezett Magyarországon. A Tóra örökérvényű világában amúgy is részletkérdés a közelmúlt magyar történelme. Baruch Oberländer rabbi ugyan több ilyen kérdést vizsgált már a halacha szemszögéből, de írásai csak akkor kerültek előtérbe, ha valamilyen akut problémát a hagyomány fényében kell vizsgálni. (Legismertebb példája ennek a Szegedi Csanád kapcsán született írása: mit tegyen a közösség a megtérni kívánó antiszemita zsidóval?)

A Chabad kívül áll a XX. századi európai történelmen, melynek súlya alatt a Mazsihisz csak úgy roskadozik. Előbbit nem érdekli az ügynökmúlt, az utóbbi pedig hozzá se mer nyúlni.

(Minden változik persze. A Chabad ismerkedik a magyar zsidó történelemmel, s a magyar zsidókat is megérintette már a Tóra időtlensége, s ebből fakadó ereje.)

*

Jelenleg nincs olyan politikai erő Magyarországon, ami a titkosszolgálati múlt feltárásában áttörést akar és tud is elérni. A zsidó közösségben még kevésbé van ilyen. Együtt fogunk élni a félinformációkkal, az eltüntetett jelentések híján értelmezhetetlen (csupán a beszervezést tanúsító) 6-os kartonokkal. És annak tudatával, hogy 6-os kartonok is eltűnhettek, tehát mindenkire gyanakodhatunk, aki 89 előtt hivatalt viselt vagy akár csak zsidó társaságba járt. Nem tudhatjuk meg bizonyossággal, hogy ki volt közöttünk ügynök, és ha mégis, nem tudhatjuk, mit jelentett.

A téma persze túl sok embert nem is érdekel már – a közvéleményt lefoglalják a tragikusan romló életkörülmények és a politikai zűrzavar.

A katartikus megtisztulás elmarad. A kérdést az idő oldja majd meg, amikor is a kádár-kori nemzedék végleg kivonul a közéletből.