Az ős-erőszakot erőszakként felismerni…

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

 

 

Az elején le szeretném szögezni: a felkérés éppannyira megtisztelő volt, mint amennyire nehéz hozzáfogni a válaszadáshoz. Az első kérdésre nem is merek, nem tudok közvetlenül válaszolni. Annyi – és mégis önkényesen általam meghatározott – csoport viszonyairól kellene szólnom, hogy előre tudom: céltalan, önmaguk érvényességét felfüggesztő állításoknál több nem kerekedne belőle. Talán történészként tudok olyan radikális választ adni a második kérdésre, amely utóbb az első belátható megválaszolhatatlanságig történő bonyolításának irányába hathat. Ez meggyőződésem szerint felszabadító erejű kudarc lenne.

Ritkán hallani – különösen a közbeszédben, az értelmiségiben is – arról, hogy amikor a „zsidókérdés” diskurzusa e néven a magyar gondolkodásban kiépült, háromszoros történelmi tehertétel együttes hatása befolyásolta annak alakulását. A korszakban a faj, mint a gondolkodás alapkategóriája, meghatározó jelentőséggel bírt nyugat-európai liberálisok és közép-európai újkonzervatívok számára egyaránt. A magyar értelmiségi a század elején akárhová nézett, fajelméletbe ütközött, lett légyen annak forrása a gyarmatosítás legitimációs diskurzusa vagy a kontinens belsejébe szorult nemzetek megkésett hatalmi öntudata. Harmadik tehertételként pedig éppen e kettős külső hatással egyidőben ment végbe a magyar liberális nemzet- és államépítés konzervatívvá merevedő ideológiájának kifulladása, hitelvesztése. A külső hatások egy olyan belső helyzetben értek minket, amelyet az útkeresés és az ebből adódó fokozott nyitottság jellemzett. A párhuzamosan jelentkező újkonzervativizmus és radikális progresszió őszintén, de elhibázottan vette napirendjére az importált előfeltevéseiből következően rossz kérdést – ennek 1918-20 eseményei nyomán végbement pszichotikus, bűnbakkereső felnagyítódása jól ismert, tragikus következményeivel együtt.

A fentiekből következik válaszom a második kérdésre. Változtatni azon kellene, ami menthetetlenül idejétmúlt, a magyar gondolat és a szabad gondolat kettéválasztásának százéves hagyományán egyfelől, és az identitás-kijelölősdi ebbe beleíródott-ráillesztett szokásán másfelől.

A progresszió és nemzeti gondolat közötti törés, különösen a nemzetinek bármilyen kozmopolita etikával ellentételesként való tételezése, végigkíséri az elmúlt bő száz évet. (Legkevésbé talán akkor, amikor idegen hatalom szállt meg bennünket – ez pedig a magyar értelmiségi gondolkodás szomorú bizonyítványa is.) Ehhez a mintázathoz illesztettük-idomítottuk először a forradalom, a bolsevik diktatúra, majd az ellenforradalom emlékezetét és a vereségért, az ország széthullásáért viselt felelősség önmagában is hamis kérdését – hiszen egy világháború és a nemzetépítések által meghatározott korszellem, nem Tisza vagy Károlyi forgatta a történelem kerekét. Majd ebben a keretben helyeztük el a Horthy-kor lenyomatait, a Holokauszt emlékezetét, és ezt a keretet reaktiváltuk megdöbbentő gyorsasággal 1989 után, illetve bizonyos mértékig már 1987-89-ben. E törés történelmi emlékezetbe szőtt mintázatait a nagy magyar értelmiségi identitásmátrix (zsidó, nemzsidó, nemzsidó zsidó, nemzsidó nemzsidó, ad lib.) minden felvehető értékében más-más hangsúlyokkal, de: őrzi. Különös iróniája a történelemnek, hogy 1944-et, az erkölcsi mélypontot leszámítva mindez a 19. századi liberális, érdekegyesítő, a nemzetet egy kozmopolita etikában lehorgonyozni kívánó, felszabadító és forradalmár nacionalizmusának trikolórja alatt történt.

Ezért gondolom úgy, hogy az elmúlt száz év ismeretében a legnagyobb kihívás annak az alapvető törésnek a feltárása, amely először írta bele a zsidókérdést a modern magyar politikai gondolkodás főáramába, egy, a korszakban szinte törvényszerűen megjelenő intellektuális válság pillanatában. Ez tehát nem magyar hiba vagy kudarc volt: pár évnyi eltéréssel hasonló folyamatok zajlottak szerte a kontinensen. Ezek a törések évtizedek után, az 1945 utáni szabad és jóléti államokban tudtak csak összeforrni, és akkor is lassan. Vichy értelmezhetetlen a Dreyfus-ügy nélkül, de a mai Franciaország már éppen hogy Vichy felől nem értelmezhető. (A mi feladatunk, a megkésettségen túl, annyival nehezebb a franciákénál, amennyivel a magyar felelősség a Holokausztért jellegében a franciánál közelebb áll a német felelősséghez.)

Ez a kollektív feladat nem esetleges zsidó-nemzsidó identitások alapjáról megkísérelt közeledés – ez utóbbi a faji mito-logikába rögzülés tünete, Pap Károly és Németh László (a nevek másokkal behelyettesíthetőek) ontológiájában elhibázott és attól veszélyes őszintesége, a rosszhiszemű gesztusokról nem is szólva. Lényege éppen a zsidó identitások és örökségek fel- vagy kiszabadítása a huszadik századi ideológiák alól. Ennek első lépése annak belátása, hogy az első és eredeti kulturkampf magyar progresszió és magyar konzervatizmus között egyszerűen a mi közös művünk volt, amelybe – innen indult hozzászólásom – már a legelején beleírtuk a zsidó-nemzsidó elkülönbözés dogmáját, megalkotva a „zsidókérdés” mentalitástörténeti alakzatát. Ezzel binárissá alakítottuk a magyar (értelmiségi) identitás polivalens mátrixát. Ezt az ős-erőszakot erőszakként felismerni és elemezni az a mozzanat, amely nyomán a huszadik századi történeti emlékezet párhuzamos elbeszélései is egyetlen, bár szerteágazó és kacskaringós szövegként írhatóak újra.

Lesznek – vannak – magukat kisebbségként meghatározó zsidók, többségiként élni kívánó zsidók és nemzsidók, és minden egyéb lehetséges identitászónát belakó tagjai a társadalomnak. Mindig, amikor csak sikerül a magyar történelmet és emlékezetét nem a fenti bináris kód szerint olvasni, megszüntetni az identitások e kód által (is) zajló fegyelmezését, az ideológiákon belül zajló virtuális párhuzamos nemzetépítések projektjét, visszaszerzünk valamennyit abból a republikánus hagyományból, amelyet a múlt század krízisei során dobáltunk el.

Ezek nyomán gondolható újra a magyar emlékezet. 1918-1920 idősíkjaiban elcsúszott, de lényegét tekintve polgárháborúként történő értelmezése, radikális kisebbségek elkövetői örökségeit is felvállalva, a kétoldali, zsidókat és nemzsidókat a szenvedésben egyesítő többségeket áldozatként elfogadva – ez is régi adósságunk, amely akadályozza, hogy a történelmet ne egy faji esszencializmus és az arra adott reakció kettősségében, hanem csak erőszakkal szétszabdalható egységében újra tudjuk gondolni. És ennek nyomán artikulálható a Holokauszt áldozatainak specifikusan zsidó vagy poszt—zsidó mivolta anélkül, hogy ezzel valamilyen „egyéb” magyarság emlékezetét ápolva versenyre kellene kelni a többiek – kétségtelen – szenvedését zászlóra írva. Másképp szólva: a zsidó áldozatok a nemzsidó áldozatokra is vonatkozó jelölőkké léphetnek elő a magyar közös emlékezetben, anélkül hogy bármely más egyén vagy csoport áldozatiságának ábrázolhatatlansága felmerülne. Végül pedig ennek alapján válik (végre-valahára) kritizálhatóvá az 1989 utáni neoliberális rezsim passzivizáló és depolitizáló aspektusa a reakciós populizmus világán kívül maradva, az aktív állampolgári részvétel és érdekképviselet agonisztikus, a politikai küzdelmek helyét a közösségen belül elhelyező nézőpontjából.

Amint a fentiekből is kiolvasható, úgy gondolom, hogy zsidóságtól és nemzsidóságtól elszakadva, nyugat-európai minták szerint szükséges belátnunk és feldolgoznunk, hogy a huszadik század elején kialakult világnézeti törésvonalak milyen következményekkel jártak, hogy alapítottak a nemzeten belül ideológiai pótnemzeteket, és hogy emlékezeteink, emlékezéseink milyen aggasztó mértékben váltak az elmúlt évtizedekben ezek túszaivá. Legnagyobb hozadéka ennek a feldolgozásnak a huszadik századi ideológiák normáló-homogenizáló hatása alól kiszabaduló identitások szabadon élhetővé tétele lenne, a történeti zsidó identitásmintákból és azok dinamikáiból kinövő mai zsidó és nemzsidó identitások egész spektrumának elfogadása és a szabad viszonyulások legitimmé tétele. Én úgy látom, hogy saját nemzedékem számára – a harmadik generáció esetében tehát – erre számtalan kísérlet történik nap mint nap; a munka folyamatos, ha töredezett is.

Az ugyanakkor aggaszt, hogy alapvetően téves irányt látok a politikában: a magyarság történeti tapasztalata integratív kiterjesztésének kísérletét egy eleve adott nemzeti nagyelbeszélés mentén. Tehát annak az elképzelésnek a működését, hogy a közös identitás teremt kohéziót. Eszerint a historizáló magyar szenvedéstörténetben kaphat helyet a zsidó, a roma áldozat. Mohácshoz, Világoshoz, Trianonhoz hasonlóan a Holokauszt is legyen nemzeti tragédia – ez viszont a zsidóság zsidótlanításának hagyományát is folytatja. Ennek legpregnánsabb kifejeződése a német megszállás áldozatainak emlékműve, és éppen egy párhuzamos nemzetépítések által jellemzett, kettétört politikai közösségben lehet a legkevesebb érvényessége. A feje tetejéről a talpára kellene először állítani a nemzetet, nem fegyelmező-homogenizáló egységként koncipiálva, hanem valóban mindennapi népszavazás által folyamatosan újjáalapított, heterogén és célelvű közösségként, amely (többszörös, összetett stb.) identitásokat fogad be azok felfüggesztése nélkül, és a politikai küzdelmet egyszerre tekinti legitimnek és nem abszolútnak. Így működhet a Holokauszt olyan emlékezetként, amely nemzeti és nem zsidótlanított egyszerre. Ennek a mnemonikus közösségnek az újjáalapítása csak „magyar” feladat lehet, nem pedig zsidók és nemzsidók „közös” feladata, amely tételezése révén varázsütésre már meg is újította a bináris ellentétpárok világnézeti és kulturális, kvázi-abszolút érvényességét. Alapja nem lehet egy már létező nagyelbeszélés, az ugyanis legfeljebb végeredménye lehetne, ha sikerülne a különböző kulturális emlékezetek megőrzése benne. Ezek léte természetes, történeti adottság, amellyel dolgoznunk kell, helyreállítva dialogikusságukat – nem pedig megpróbálni elhallgattatni vagy peremre szorítani őket. Az első kérdés vonatkozásában mindebből az következik, hogy a későmodernitásokat Európa-szerte meghatározó, de szerencsésebb vidékeken már meghaladott ideológiai törés túszává tett magyar identitásmátrix nyögi megkésettségünket. Kiszabadítása ebből a politikai arénából egyszerre jelentené egy alapjaiban elhibázott későmodernitásból való szerencsés szökésünket, és az ezzel a történeti projektünket tragikus módon összefont zsidó-nemzsidó problematika az identitásmátrix visszabővítése révén elért meghaladását. Úgy gondolom, valóban ezzel a lényegét tekintve elitprojekttel kell kezdeni, ez ugyanis a társadalom számos körében már megkezdődött, s még mindig könnyebb feladat, mint az ezután következő: a szociális törésekkel is terhelt roma-nemroma bináris kód hasonló kezelése.

A szerző az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a Tom Lantos Intézet ösztöndíjas kutatója