Az ország ellensége… a vak indulat, a tudatlanság és szűklátókörűség

Írta: Puzsér Róbert - Rovat: Belpolitika, Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Puzsér Róbert

A háromfelé tagolt magyar közélet legfontosabb és legerősebb szereplője egyértelműen a szélsőségesen autoriter, populista és oroszbarát Fidesz. Vezetői nem antiszemiták, hanem cinikus lájkvadászok, akik hazug emlékezetpolitikával, a „háttérhatalomra” való mutogatással és Soros György személyének felhasználásával pályáznak az antiszemita társadalmi energiákra, melyeket gátlástalan igyekezettel fognak be hatalmi erőműveikbe. Érdemes felismerni ugyanakkor, hogy Orbán Viktor kormánya nem tekint ellenségként a zsidóságra, sőt: kölcsönösen hasznos együttműködésre törekszik a zsidó szervezetek számára kedves részével.

Jobboldali kormányfőként Orbán jó kapcsolatot ápol Izraellel, és a migránsválság kapcsán megfogalmazott új retorikájában a zsidó közösség védelmét hangsúlyozza. Nehéz eldönteni, mennyi ebből az őszinte meggyőződés, az mindenesetre elkerülhetetlen, hogy ez a magatartás civilizálja – vagy legalább valamiféle kognitív disszonanciába taszítja – a Fidesz szavazóit és a párt mögött álló jobboldali értelmiséget. Úgy gondolom, hogy ez hatékony módja lehet az antiszemita reflexek meghaladásának, és a zsidósággal kapcsolatos jobboldali nézetek árnyalásának.

A megbukott, morális és intellektuális tartását elvesztett baloldal filoszemita. Gesztusaiban és érzéseiben egyaránt barátja a hazai zsidóságnak – valójában azonban soha nem szolgálni, hanem mindig is használni akarta ezt a közösséget. A magyarországi baloldal politikus elitje számára a hazai zsidóság elsősorban szavazói célcsoport és politikai ütőkártya, amit – és ezt ma már alighanem ők is érzik – túl sokszor játszottak ki az elmúlt évtizedek során.

A baloldali hatalmi osztálynak és az önmagát ahhoz rendelő kurzusértelmiségnek történelmi mértékű a felelőssége a szélsőjobb hazai térnyerésében, a politikai diskurzus ellehetetlenítésében, a polgárháborús lövészárkok kiszélesítésében és elmélyítésében. Azt hiszem, sokkal nyitottabb és európaibb lenne ma a magyar társadalom, ha a balliberális kurzus tagjai a kilencvenes években – amikor még erejük és befolyásuk zenitjén álltak – nem a kirekesztést, hanem a vitát, nem a megszégyenítést, hanem a meggyőzést választják. Sajnos rosszul döntöttek.

A 2010-ben parlamentbe jutó Jobbik egy minden ízében rasszista, szélsőjobboldali politikai erő volt. Az akkori szellemi hátországukat reprezentáló kurucinfo ma is egy fasiszta szennyportál. A jövő fontos kérdése, hogy a hazai baloldal, valamint a leginkább érintett zsidóság és cigányság miként reagál a Jobbik „néppártosodására”, vagyis szélsőséges gyökereinek nyilvános megtagadására és az ehhez tartozó centrumpolitikára. Nyilvánvaló, hogy Vonát és társait kifejezetten a hatalom akarása civilizálja: azért akarnak konzervatívok lenni, mert belátták, hogy a nemzeti radikalizmus nem egyéb, mint blöff és karantén, aki pedig a radikalizmusra építi szervezetét, az menthetetlenül Dantonná válik, akit a még radikálisabb és még magyarabb Robespierre – esetünkben Novák Előd – előbb-utóbb a guillotine alá terel.

Ha a kérdés morális, a nyilvánvaló válasz nemet mondani, és nem felejteni. Ha a kérdés azonban praktikus, akkor érdemes örülni, hogy a szervezett szélsőjobb nagyobb része felmondja lelki közösségét az embertelen uszítással és gyűlölködéssel. Egy biztos: Vona pálfordulása után a hazai szélsőjobboldal évtizedekig nem lehet ugyanaz, mint ami előtte volt. Amikor nemzeti radikális komment-felületeken a neonáci trollok Vonát és körét zsidózzák, az olyan kulturális precedens, amit nem egyhamar hever ki az antiszemita gondolkodás. Ezért úgy vélem, óvatos optimizmussal és megfontolt nyitottsággal volna érdemes a Jobbik felé fordulniuk azoknak, akiket a hazai szélsőjobb hívei korábban megfélemlítettek. Látni kell, hogy most épp ők vannak célkeresztben – egy picit talán már értik is, milyen zsidónak lenni.

Összességében elmondható, hogy ma a zsidóság biztonságban élhet Magyarországon, de a meg nem értett félelmek által gerjesztett irigy és tudatlan gyűlölet most is ott parázslik a facebook-csoportok mélyén, az italkimérések horganyzott alumíniumpultjai mentén és a tömegesen leszakadó, szociális önsajnálatban dagonyázó emberi tömegek lelkében – bármikor lángra lobbanthatja úgy a jobboldal sorosozása, mint a baloldal jóléti uszítása.

Mit tehetnek ma Magyarország zsidó és nem zsidó polgárai? Azt hiszem, nem többet, mint amit Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szerb Antal, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Márai Sándor, Radnóti Miklós vagy Kosztolányi Dezső tett száz évvel ezelőtt: kultúrát, polgári diskurzust teremteni, azzal kávéházakat és folyóiratokat megtölteni, ahol különböző emberek egymással beszélni, vitázni tudnak. Önmagunkból olyan polgári centrumot ácsolni, ami nyugat felé néz, és ami nem vak a mindannyiunkat körülvevő tömeges igazságtalanságra és nyomorúságra. Az ország ellensége mindannyiunk ellensége: a vak indulat, a tudatlanság és szűklátókörűség, a türelmetlenség és az elemi együttérzés öntudatos megtagadása.

Hogy ehhez miként adja hozzá bárki a maga részét? Két erős kép él az emlékezetemben: az egyik valami jobbikos tüntetésről, ahol fiatal srácok önfeledten skandálják, hogy „mocskos zsidók”; a másik képen Schiffer Andrásra az Élet Menetén ingerült hölgyek kiabálva olvassák rá, hogy „mocskos áruló”. Magyarországnak – a zsidó és nem zsidó Magyarországnak egyaránt – pszichoterápiába kell vonulnia, egyszer s mindenkorra ki kell gyógyulnia a huszadik század traumáiból. Nem betegíthet még egy évszázadon át mindenkit az a sok rettenet, amit szüleink és nagyszüleink megéltek – vagy amit nem éltek túl.

Mindannyiunknak vannak sérelmei, mindannyiunknak vannak fájdalmai – ezeket egytől egyig a szellem napvilágára kell hozni, megvizsgálni, megérteni, miként hat ránk, és többé nem engedni, hogy elvegye a döntéseinket, az életünket, a jövőnket. Egy társadalmat nem határozhat meg pusztán a múlt, különösen nem a zsigerekbe vésődött múlt, mert az csak újra- és újratermeli ugyanazokat az ártalmas mintákat. Schiffer András nem áruló – a zsidóság nem ellenség. Aki akarja, megérti ezt.

támogatás

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017