Az már nem én vagyok – avagy, akinek az apja nő lett

Írta: Susan Faludi - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Politika

Az ismert feminista újságíró, a New Yorkban élő, magyar származású Susan Faludi 2004-ben emailt kapott hetvenhat éves apjától, akivel addigra már elhidegültek egymástól és alig érintkeztek. Az apa a levél szerint nemrég tért vissza Thaiföldről, ahol férfiból nővé operálták, és ahol Istvánról Stefánie-ra változtatta a nevét.

Susan Faludi és az Istvánból nemi identitásváltása után nevét Stephanie-ra változtató édesapja.

Mint írta, elege lett abból az agresszív macsóból, akinek ismerték, s levelében arra kérte lányát, írja meg nem mindennapi életének történetét.

Susan Budapestre utazott, ahová a kiváló fotós-retusőr apa a rendszerváltás idején, 1990-ben költözött vissza. Beszélgetéseik során egymásnak látszólag teljesen ellentmondó elemekből álló, elképesztő élettörténet rajzolódott ki. Susan a múlt emlékeinek felkutatásával, a magyar zsidóság történetének és Magyarország legújabb kori történelmének tanulmányozásával, illetve régi és új benyomásai alapján próbálta megérteni az embert, akit az apjának ismert. A kötet most magyarul is megjelent a Libri Kiadónál.

Susan Faludi a Harvard Egyetemen végzett, s olyan rangos lapokban publikált, mint a The New Yorker, a The New York Times vagy a Harper’s Bazaar. 1991-ben egy, a The Wall Street Journalban megjelent riportjáért megkapta a rangos Pulitzer-díjat. Több könyve is megjelent, Backlash című kötete a feminizmus egyik jelentős műve, amellyel kiérdemelte az amerikai könyvkritikusok díját tényirodalom kategóriában.

R. Hahn Veronika interjújában a 168 órában a szerző így fogalmazott könyvéről: „Az identitásról meditál: honnan tudjuk, kik vagyunk, továbbá mi »választjuk ki«, milyen önazonossággal kívánunk létezni, vagy ez az a dolog, ami elől nincs menekvés?”

„Édesapám minden fronton harcolt identitásdémonjai ellen, nemcsak ami a nemét, hanem ami a nemzetiségét, vallását és politikáját is illette. A második világháború idején kamaszként, kereszténynek kiadva magát, Budapest utcáit hamis papírokkal és lopott náci karszalaggal róva tett heroikus erőfeszítéseket a túlélésre. Ezzel a bizonyos karszalaggal felszerelkezve nyilas tisztnek adta ki magát, és így a nagyszüleimet sikerült kimentenie az egyik védett házból, amelynek többi lakóját később mind kivégezték. Az Egyesült Államokban úgy igyekezett talpig amerikaiként beilleszkedni kertvárosi környezetébe, hogy túlzó fényekkel díszítette fel házunkat és hatalmas karácsonyfát állított fel. A rendszerváltás után Magyarországra hazatérve édesapám szélsőjobboldali, nacionalista érzelmeket valló hazafiként, ahogy maga mondta, »százszázalékos magyarként« viselkedett. Végül 2004-ben Thaiföldre repült és nővé alakíttatta át magát. Mindezek az identitások gyakran összevissza kavarogtak a fejében. ahogy egyszer elmondta nekem, a műtét nem pusztán nővé, hanem »sikszévé« (nem zsidóvá) változtatta.”

Részlet a könyvből:

Apám az ajtóban állt kedvenc vörös fürdőköpenyében; első látogatásomon minden reggel ezt viselte. Kapucnis volt, bő ujjú. „Piroska”-ruhának hívta. Elől nem kötötte teljesen össze.

– Mit csinálsz?

– Én… – elvékonyodott a hangom, és a kezemben tartott telefonkagylóra néztem – fölhívok valakit.

– Kit? – nézett rám gyanakodva.

– Egy barátom ismerősét – mondtam bűntudattal, bár igazat mondtam. – Pesten lakik, és találkozni szeretne velem.

– Nincs rá idő – mondta apám.

– Én csak…

– Már csak egy hétig vagy itt.

Letettem a kagylót. Nincs rá idő? – gondoltam. Négy napja itt vagyok, és még csak egyszer mentünk el itthonról, azért, hogy átvegyük a Media Marktban az új webkameráját. A bezártság hatására azon kezdtem töprengeni, hogy vajon apám bonyolult riasztórendszere tényleg a betörők távoltartására szolgál-e, vagy inkább a vendégek szökését gátolja. Már azért is kulcsot kellett kérjek tőle, ha ki akartam lépni a kertbe. Stefánie palotája egyre inkább olyannak tűnt, mint Drakula kastélya, és ahogy múltak a napok, én is egyre inkább úgy viselkedtem, mint egy tehetetlen fogoly: apám egyik kedvenc mesehőse, Aranyhaj a toronyban. Miért nem tárcsáztam végig azt a számot? Amikor apám nem volt hajlandó megnézni a régi házukat egy sarokkal odébb, amit én nagyon szerettem volna látni, miért nem mentem oda, és kopogtam be magam? Ha ő nem akart kimozdulni, miért nem sétáltam le a hegyről, és miért nem szálltam fel egy buszra a belváros felé? Ehelyett dühösen morogva visszahúzódtam a szobámba, és igyekeztem akkor telefonálni, amikor hallótávolságon kívül volt. Kezdtem visszacsúszni a gyerekkoromba, tizenkét éves voltam megint, gyáván és duzzogva féltem Aputól. Aki már nem is volt Apu.

A maga korlátozott módján világtól elvonult apám azonban mégis elszántan, időnként kétségbeesetten igyekezett kijönni a fedezékéből vagy legalább valamicskét megmutatni magából. Azon az első héten föl-le küldözgetett a lépcsőn, szekrényeket és faliszekrényeket nyitogatott, ruhákat és sminkeket próbálgatott, márkanevekkel dobálózott (Max Factor English Rose Szájfény, Wet ’n Wild korrektor, Vogue öntapadó 100 %-os európai alapanyagból készült volumenizált és göndörített műszempilla). „Új identitásának” látványos bizonygatásával akart megismertetni „Stefi”-vel – ahogy nevezni szerette magát.

Legfőképpen pedig új megjelenését kívánta fitogtatni. Valahogyan mindig szétnyílt a köntös. Vagy a blúz. Vagy a hálóing. Minden reggel a szobájába rendelt öltözködési tanácsadásra.

– Megy ez a cipő ehhez a táskához? – kérdezgette általában alsóneműben álldogálva. Ugyan, hát nem mindegy? – morogtam magamban. – Úgyse megyünk sehová. Máskor meg berontott a szobámba valami ürüggyel: – Szerintem itt hagytam a harisnyámat! – Csak azért, hogy hálóingben mutogassa az új testét. Exhibicionizmusa felért egy invázióval. Ő azt mondta, „megmutatja” magát. De ahogy sokasodtak a bemutatók, úgy nőtt a gyanakvásom. Vajon mi rejtőzhet új átlátszóságának leple alatt?

– Ide tettem azokat a holmikat, amiket akkor vettem föl, amikor elkezdtem „átöltözni” – mesélte látogatásom második reggelén. A második emeleti lépcsőfordulón álltunk egy nagy, szürke fém öltözőszekrény előtt. Köténye zsebéből előszedett egy börtönőrnek is becsületére váló kulcskarikát. Hosszas keresgélés és csörömpölés után nagyjából a hatodik kulcsnál kikötött, és azzal végre kinyitotta a nyikorgó ajtót. A szekrény tartalmából egy egész Las Vegas-i revüt föl lehetett volna öltöztetni: volt ott flitteres-gyöngyös bíborszínű uszályos estélyi ruha; hercegnő fazonú báli ruha abroncsos tüllszoknyával; pöttyös kötényruha iskoláslányoknak a hozzávaló köténnyel; rózsaszín balett-tütü; áttetsző selyemköpeny; rózsaszín tollboa; átlátszó bébidoll a hozzá tartozó fodros nadrággal; egy pár fehér, fűzős tűsarkú csizma; egy bajor dirndli; többféle színű és fazonú paróka Brünhilde copfjaitól platinaszőke apródfrizuráig és Shirley Temple borzas fürtjeiig.

– Miért tartod ezt zárva? – kérdeztem.

– Haáát… ezek a ruhák… nagyon… – töprengve kereste a szót – feltűnőek. Még a műtét előttről valók. Mielőtt átoperaááltak nővé. Most már sokkal visszafogottabban öltözködöm.

Egy másik délelőtt a tetőtéri irodájába rendelt a két számítógéphez. Képbirodalmát a tetőgerendák alatt rendezte be. Az egyik falon két zárt ajtót láttam. Az első apám sötétkamrájába vezetett, amit 1990 nyarán úgy, ahogy volt, ládába csomagolt, és New Yorkból ideszállíttatott, és fölépített újra. Majd soha többé nem használta. A digitális kor minden „trükkfotós” tehetségét divatjamúlttá tette. A második ajtó további fotós felszereléseket rejtett, például a nagyításokhoz használt hatalmas régi dobszárítóját. A nagyobbik helyiségben további fotós kellékek sorakoztak: stúdiólámpák, és óriási fotópapír-tekercsek a reklámfotózáshoz, amit már rég nem űzött. A háttérfüggöny rögzítésére szolgáló alumíniumkeret a padlóba volt csavarozva.

A tetőtér minden falát plafonig érő polcok borították: a videótárban több mint kétezer dvd, VHS- és Betamax-kazetta volt, rajtuk hollywoodi történelmi filmek, romantikus vígjátékok, Disney rajzfilmek, tévésorozatok, hegymászós dokumentumfilmek, és megütközésemre a teljes Leni Riefenstahl-életmű („Na, jó, naááci volt, de mekkora filmrendező!” – szabadkozott apám.) Őrzött még elképesztő mennyiségű digitalizált NASA-filmanyagot – előfizetett az űrügynökség naponta e-mailben érkező letöltéseire – és egy nagyobb készletet repülési szimulátor játékokból. Kifejezett kérésére elhoztam neki a Microsoft „felszállás és landolás” videójának legújabb kiadását, amit elég nyugtalanító volt a kézipoggyászomban cipelni ilyen röviddel 2001. szeptember 11-e után. Apám azért ragaszkodott hozzá, hogy Amerikában vegyem meg, hogy ne kelljen behozatali vámot fizetnie utána.

A távolabbi benyílóban állt apám elektronikus vezérlőpultja. Innen trollkodott a blogoszférában, Photoshopolta a képeit, tanulmányozta a Hold felszínét, és vezette virtuális harci gépeit. Ottlétem első hetében kialakítottuk a napirendet: órák hosszat ültünk mindennap a monitor előtt, apám a klaviatúránál, én pedig mellette, egy összecsukható széken, kezem ügyében a jegyzetfüzetem és a diktafon. Egyes napokon azt akarta, hogy nézzem végig az összes transzvesztita weboldalt, amit az operációját megelőző években kedvencként megjelölt: a Costume Wigset, a Fantasy Femme-ot, a Gender Bendert, a Gender Heavent, a Just Between Us Special Girlst, a Maid Service-t, a Miss Elaine Transformationst, a Mrs. Silkst, a Paper Dollst, a Petticoated.comot, a Pink Gladiolát, a Sweet Chastity Online-t, a T-Girl Shoppingot és a Top Sissy Sitest…

– Az interneten mindent megtalálsz! – rajongott apám.

Minél több időt töltöttünk a tetőtérben a virtuális irrealitás előtt, annál kétségbeesettebben vágytam arra, hogy kiszabaduljak a külvilágba. Ha a tetőtéri ablakba álltam, lábujjhegyen a gesztenye- és gyümölcsfák fölött a hegyoldalon és a folyón túl éppen elláttam Pestig, a híres nagyváros másik oldaláig, annyi kreatív és izgalmas kulturális forrongás történelmi helyszínéig. A 19–20. század fordulóján Pest adott otthont az oda sereglő íróknak, művészeknek, zenészeknek, akiknek alkotásai megtöltötték a múzeumokat, könyvesboltokat és hangversenytermeket, akik vagy hatszáz kávéházban festettek, írtak és komponáltak, huszonkét napilapban és több mint tucatnyi irodalmi folyóiratban publikáltak, megtöltöttek vagy ezerhatszáz helyet a gyarapodó színházakban, operaházban és operettben, és az elmaradott fővárost egyszerre Kelet-Európa Párizsává változtatták. Képzeletemben ez volt az a város, amelyről John Lukács a Budapest 1900 című könyvében írt, vagy amelyet a London Times tudósítója, Henri de Blowitz így ábrázolt az 1890-es években: „Buda-Pest! Már maga a név is olyan eszmét jelöl, melynek nagy jövője lesz. Egyet jelent a helyreállított szabadsággal, mely minden lépéssel jobban kibontakozik, egy gyarapodó nemzet előtt megnyíló jövővel.” Blowitz városa, ezt persze tudtam, réges-rég a múlté. Gondolataimban valahogy mégis összekapcsolódtak a város régi és apám mostani törekvései. Már gyerekkoromban is éreztem, hogy apám rejtélyének kulcsa István Friedman születésének Smaragdvárosában rejlik. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Stefi megértéséhez látnom kell a nőt abban a világban, ahonnan a férfi származott, el kell mennem oda, azokba az utcákba, és a „királyi lakosztályba”, ahol a kis Pista otthonos volt. De Pest a hegyeken túl volt, csak lábujjhegyre állva láttam.

(…)

Újabb linkgyűjteményt nyitott meg a számítógépen.

– Legalább két éve rá se néztem erre a weboldalra – mondta a FictionManiáról. – Ez amolyan… hobbi volt. Mint amikor szivaroztam, de aztán abbahagytam. És ez még mind előtte volt.

– És most?

– Most már igazi nő vagyok – válaszolta. – De megtartottam ezeket a képeket emlékbe. Sok munkát fektettem beléjük, nem akarom kidobni őket.

(…)

– Nem egyetlen út vezet a transzszexualitásig – figyelmeztetett pár évvel később egy transz barátom. – Úgy képzelem el a transzszexualitást, mint egy nagy termet, amelybe sok-sok ajtó nyílik. – Apám kiválasztott ajtaja egyértelmű volt. De ennek a nagy teremnek, mint bármilyen társasháznak, megállapodásai és korlátozásai voltak. A modern transzgender felfogás uralkodó nézete szerint a nemi identitás és a szexualitás két külön világ, amelyeket nem szabad összekeverni. „A transzneműségnek semmi köze a szexuális orientációhoz, a szexhez vagy a nemi szervekhez” – írja egy online információs oldal. „A transzneműség szigorúan a nemi identitásról szól.” Mégis: apám dossziéiban erőteljes szexuális felhanggal követhetők nyomon saját gender szűznemzésének első lépései. Ezeken a FictionManiához hasonló oldalakon, meg az egész elektronikus kényszer-feminizációs irodalomban egy olyan transzgender id jelenik meg, amelynek nővé válása teljesen szexualizált, és amely a nőiességet kizárólag kikötözés, megalázás és orgazmus összefüggésében említi. Az egyik nemből a másikba alakulás minden lépése áterotizált. Hogyan lehet ezt a kettőt szétválasztani?

Apám kattintott egyet az egérrel, mire felugrott a monitoron egy üdvözlőlap; ezen Stefi feje látható egy fodros csipkeköntös nyakkivágásába másolva, kezében virágcsokor, alul a lapra nyomtatott eredeti szöveg: „Szeretnék koszorúslány lenni az esküvődön!”

– Elküldted valakinek ezt a lapot?

– Ezt nem. Másokat igen.

– Kinek? – Ugyan ki volna az a menyasszony, akinek a koszorúslánya szeretett volna lenni? – töprengtem.

– Transz barátaimnak – mondta apám.

– Olyanoknak, akiket ismersz?

– Akiknek saját weboldaluk van. Netes ismerősök.

Megjelölte könyvjelzőként néhány „barát” weboldalát: Anneliesét Ausztriából, aki saját elmondása szerint „szexisen öltözik”, „12-es a mérete” és „szeret vásárolni”. Margitot Svédországból, aki „imádja” a bustier (1) melltartókat, a plüss teddy mackókat és a „rózsaszínt”. Genevieve-ét Németországból, aki többször feltűnik a blogján félmeztelenül egy nudista strandon, és idővonalán hivatkozik „második születésére”.

– Ezek a fotók nincsenek retusálva – jegyezte meg apám közönyösen. – Az enyémek sokkal jobbak.

– Hol vannak a családi képeid? – kérdeztem. Hirtelen úgy éreztem, torkig vagyok a bustier melltartókkal és az újjászületéssel. – A gyerekkoriak.

Ekkor jött a szokásos legyintés.

– Nem nézegetem őket.

– De hol vannak?

Csönd. Aztán könnyedén:– Hát valahol.

– Valahol, de hol?

Vállat vont, a képeit kattintgatta sorban.

– A régi holmikat, a fontos dokumentumokat a pincében tartom. Egy páncélszekrényben – mondta végül.

– Megnézhetem?

– Nem fontos – felelte. – Az már nem én vagyok.

Az órámra néztem; a nap fele már eltelt. Az ötödik nap az erődben.

– Apu, Stefi, kérlek, menjünk el itthonról! – mondtam. – Megmutathatnád a kedvenc helyeidet a városban. Mutasd meg, merre jártál Pesten gyerekkorodban!

– Nem érdemes a múltban élni – felelte apám. – Szabadulj meg a régi barátságoktól, köss újakat!

– Szerintem ez nem így megy – mondtam. Bár végül is azért jöttem ide, hátha sikerül egyfajta új barátságot kötnöm: vele. Bárcsak engedne ebből az évtizedes makacsságból, legalább amíg összebarátkozunk. De a kommunikációnk csakis egyirányú maradt: valódi beszélgetés helyett rám erőszakolt idegenvezetés volt a frufrudivatok és a merevlemezen őrzött szexfantáziák között. Mikor akarja a közelébe engedni a lányát, akit amúgy egy lépésnyire sem enged ki?

– Nem akarok a régi helyekre menni – mondta apám. – Nem érdekelnek.

– De engem érdekelnek – vetettem ellen, és utáltam magam a nyafogásért, és saját évtizedes makacsságomért.

– Eltérsz a tárgytól – kocogtatta meg türelmetlenül rózsaszínűre lakkozott körmével a jegyzetfüzetemet. – Én már Stefi vagyok.

Egy napon, késő délután a konyhában álltunk, apám almát hámozott legújabb svájci bicskájával. Női változat, mutatta, körömreszelővel és bőrvágó ollóval.

– Kérdezhetek én is tőled valamit? – kérdezte.

Reménykedve bólogattam. Ő soha nem kérdezett semmit. Talán most elkezdődik egy igazi beszélgetés.

– Nyitva hagynád az ajtódat este? – folytatta. – Mindig becsukod, amikor aludni mégy.

Döbbenten hátrahőköltem.

– Nyitva hagynád?

– Miért?

– Mert szeretném, ha nőként bánnál velem. Szeretném, ha ruha nélkül mászkálhatnék, ha kedvem van, és ha te ezt természetesnek vennéd.

– Szerintem nem „természetes”, ha a nők meztelenül mászkálnak.

Becsattintotta a bicska pengéjét, és vele együtt a beszélgetés lehetőségét is lezárta – már ha az volt. Visszatette a női késváltozatot a köténye zsebébe.

Aznap éjjel is becsuktam a hálószobám ajtaját. Aztán meggondoltam magam, és résnyire kinyitottam. Akármennyire is zavart a tolakodása, éreztem, hogy nem engem vesz célba. Vagy ha igen, engem, mint tükröt. Kis idő múlva bátortalan kopogás hallatszott.

– Tudsz egy kicsit segíteni?

Apám háttal állt az ajtóban. Lábán már papucs, de a ruha még rajta volt.

– Nem tudom lehúzni a cipzárat… Segítenél?

Egy pillanatig nem mozdultam, aztán a cipzár húzója után nyúltam. Lehúztam a háta közepéig, ott megálltam.

– Innen már eléred – mondtam.

– Köszönöm – felelte.

– Szívesen.

Néztem, ahogy visszaballag a folyosón. Hogyan akarhatja egy ilyen rejtőzködő személyiség ennyire, hogy levetkőztessék? – ezen gondolkoztam. Már ha tényleg ezt akarja. Megmutatkozásai és kitárulkozásai nem lepleztek le semmit.

A következő napokban folytatta az idegenvezetést a felszínes mulandóságok világában: sorra mutogatta ruháit a gardróbban, fehérneműit a komódban, kozmetikumait az öltözőasztalon, ösztrogéntapaszait, hüvelytágító pálcáit a gyógyszeres fiókban, és minden titkos furcsaságot a Varázsszekrényeiben. Nem tudtam megállapítani, vajon leleplezi-e a titkait vagy éppen távol tart az igazi titkoktól. Rám néz, de mégsem. Fotográfus lányaként jól tudtam, ha beeresztjük a fényt a sötétkamrába, csak az időzítésen múlik, hogy megvilágítja, vagy tönkreteszi-e a képet. Csatát vívtam apámmal az időért, a múltért és a jelenért. Ő azt akarta, hogy csodáljam meg Stefi kirakatba állított felcicomázott képeit. Én pedig meg akartam tudni, mit rejt a mostanáig zárt kamra: a pincében őrzött páncélszekrény.

 

[1] Rövid fehérneműfelső, az alsóing vagy a melltartó alternatívája.