Az izraeli légierő legnagyobb támaszpontján

Írta: Peer Gideon - Rovat: Politika

 

Nyolc óra van. Igazság szerint már jócskán benne vagyunk a reggelben, de a város, Ráánáná mintha csak most kezdene ébredezni. Meglehetősen kihaltak az utcák, bár az is lehet, hogy aki dolgozni jár, a mindig zsúfolt országutakon valahol már Tel Aviv felé kaptat.

Egy sietős alak bontja meg a rendet, templomból jöhet, a reggeli ima után, és most szedi a lábát, hogy elérhesse a csatlakozást a napi tennivalóihoz.

A Yad Lebanim impozáns épülete előtt állunk néhányan, várva a későn jövőket. Mellettünk egy nagy, elegáns autóbusz, amolyan turistákat szállító, tompa orral és hatalmas, lenyúló visszapillantó tükrökkel. Ezzel fogunk Palmachimba utazni, az izraeli légierő legnagyobb bázisára. Az utasok, utastársaim még a járdán várakoznak, beszélgetnek. Ha jellemezni akarnám őket, a legfeltűnőbb rajtuk, hogy mindannyian idős emberek.  Körbeállják a fiatal századost. A gyerekarcú, mosolygós tiszt névsorral és mobiltelefonnal a kezében intézkedik.

MIDEAST ISRAEL AIRFORCE

Fotó:spiegel.de

– Mindjárt indulunk – mondja – még pár perc, és mehetünk.

Az idő szép, már hétágra süt a nap, de nincs meleg, illetve meleg van, de nem a dinnyeérlelő fajtából, hanem a kellemesből, a szél is pajkoskodik, itt-ott megcsiklandozza a várakozók arcát.

Aztán – mint az lenni szokott – egy pillanat alatt beindul minden, felszállunk a buszra, már araszolunk is előre Ráánáná főutcáján, az Ahuzán, a szomszéd város, Kfár Sábá irányába. Az Aroma kávéház – állapítom meg elhaladva az ismert intézmény előtt – még nem működik teljes kapacitással, három vendég lézeng a kávéház nyitott teraszán.

Kfár Sábán, a vasútállomásnál nagyobb csoport száll fel, férfiak és nők vegyesen, szintén idős emberek. Többen ismerik is egymást: hogy vagy, mi újság, kérdezgetik, hogy vannak a gyerekek, akik már nem gyerekek, és főleg: hány unokád van, és mit csinálnak?

Hivatalos statisztikák szerint Izraelben 190 ezer Holokauszt túlélő van, a mai nap róluk szól majd, ők a nap hősei, értük indultak el az ország minden részéről az elegáns autóbuszok, hogy utasaikkal eljussanak a legkülönbözőbb helyeken fekvő légi bázisokra.

A kezdeményezés a Holokauszt túlélők ernyőszervezetéé, amely a légierővel karöltve, és a Nyugdíjasok Szövetségének a segítségével eddig egyedülálló vállalkozásra szánta el magát. Összesen tízezer vészkorszakot megjárt embert mozgósítottak, hogy egy nap ne a különböző intézményekkel való szinte kilátástalan hadakozással teljen, ne a kárpótlás, a jóvátétel legyen a téma, hanem egy kirándulás, amelyben az izraeli légierő lesz a vendéglátó fél. Az ország területén lévő légi bázisok nyitották meg kapuikat a sokat szenvedett idős emberek előtt, hogy bemutassák, mivé lett az ország, amelyet a lágerek priccsein még legszebb álmaikban sem tudtak volna maguknak elképzelni.

20130611_101009

A szerző felvétele

A szervezés – a fegyvernem hagyományainak megfelelően – tökéletes. A meghívott tízezer emberből mindenkit a lakásához legközelebb eső bázisra szállítanak, ott ismerkedhetnek meg Izrael féltett kincsével, a légierővel, a pilótákkal, a repülőgépekkel, helikopterekkel, a pilóta nélküli harci eszközökkel, a rakétakilövő irányító központtal, és a kiszolgáló személyzettel.

A hetvenes években annyit tudtam Palmachimról, hogy zajos hely. Valahol arrafelé laktak a rokonaink, és amikor náluk jártunk, beszélgetésünkbe gyakran belerobbant a felettünk elhúzó gyakorlatozó vadászrepülők zaja. Nem nagy tudás az előttünk álló látogatásról, de kezdetnek valami.

Ahogy most a bázis bejáratához érkezünk, két katona, egy fiú és egy lány száll fel a buszunkra. Őket nevezték ki, ők lesznek az idegenvezetőink. Gyors bemutatkozás, néhány kedves szó, és máris egy nagy épület előtt állunk meg, ott van az előadóterem. Oldalt minden jóval megterített asztal várja az érkezőket, előre csomagolt szendvicsek, gyümölcsök, sütemények és természetesen vizes palackok szépen, sorjában elrendezve. Körülbelül huszonöt buszt számolok össze, annyival jöttünk.

Tisztek, parancsnokok, katonák, katonalányok vegyülnek közénk. Mindenkihez van egy-két kedves szavuk, mosolyuk. Szívesen beszélgetnek, válaszoltak kérdéseinkre. Így van ez az egész nap folyamán. Lehet fényképet készíteni, még azokkal is, akik az ismert pilótaoverallban vannak. Lelki szemeimmel már látom is, ahogy a nagypapák, nagymamák mutogatják ezeket a fényképeket unokáiknak, akik tátott szájjal bámulják hőssé avanzsált nagyszüleiket.

A bázis parancsnoka, Yoáv köszönti a részvevőket. Mint kiderül, 28 éve szolgál, abból 26 évet pilótaként. Rajta is pilótaoverall van, rangjelzések nélkül. A légi bázis – mondja — tizennyolcezer négyzetméteren fekszik, a kerítés körben 27 kilométer. Erről egy régi emlék jut az eszembe. Annakidején én is szolgáltam a légierőnél, az egyik bázison őrködtem. Az ebédet autóval hordták körbe a különböző őrhelyekre. Minden ilyen kis kiruccanás két órát vett igénybe. De ne kalandozzunk el – intem magam rendre – inkább figyeljek az előadóra.

A bázison – mondja a parancsnok — a tisztek családostól laknak, vannak iskolák, óvodák, a bázis olyan – és ezt is tapasztalatból tudom – mint egy kisebbfajta város. Yoáv büszkén említi, hogy maga is Holokauszt túlélők leszármazottja, valahol Lengyelországig nyúlnak a gyökerei, éppen ezért jelentette számára élete legnagyobb élményét, amikor vadászgépével, izraeli felségjelzéssel elhúzhatott az auschwitzi megsemmisítő tábor felett. A díszes plaketten, amit a látogatás végén kapunk, egy fénykép van az auschwitzi krematórium épületével, felette három, kötelékben szálló izraeli vadászrepülőgép. A fénykép alján a következő idézet:

„Mi, az izraeli légierő pilótái a megsemmisítő tábor felett elrepülve, mi, akik millió áldozat porából keltünk életre, magunkba zárva hordozzuk néma kiáltásukat, tisztelgünk hősiességük előtt, és megfogadjuk, hogy a zsidó nép és annak országa, Izrael védőpajzsa leszünk.”

Israeli Air Force jets flying over Auschwitz-Birkenau

Izraeli vadászgépek Auschwitz felett – 2003

A vetített képes előadás végén a több száz ember feláll, és a bázis énekkarával együtt elénekli a  himnuszt.

Ezután csoportokra oszlunk, és mindenki a saját buszával indul a következő állomásra. Társaimmal a rakétairányító központba kerülök. Előttünk egy üvegfallal lezárt szoba áll, tele számítógéppel, telefonnal, ahogy azt annyiszor láthattuk amerikai filmeken. Itt van a kísérleti rakétairányító központ, itt próbálják ki működésüket, innen megy az utasítás, és itt ölelik meg egymást, amikor a kísérlet sikerrel végződik. Köztudott, hogy Izrael azon kevés országok közé tartozik, amely interkontinentális rakétákkal is rendelkezik. Nos, ezeknek az irányítási is innen történik, itt az idegközpontja minden izraeli rakétakísérletnek. Innen követik a pilóta nélküli repülőgépek útját is.

A következő állomás egy helikopterbázis. Miközben körbeálljuk a kiállított helikoptert, amelyben már Binyamin Netanyahu miniszterelnök, a hadügyminiszter és a vezérkari főnök is repült. Körülöttünk fel-, és leszállnak a legkülönbözőbb helikopterek, a legkülönfélébb feladatokat ellátva. Nemcsak harci küldetéssel. Többek között az itteni helikopterek mentik ki a szakadékokba eltűnt kirándulókat, vagy szállítják kórházba a autókarambolok súlyos sérültjeit.

A helikopter fiatal, magas pilótája megkérdezi, nem akarom-e kipróbálni járművét. Mondom, otthon felejtettem a jogosítványomat …

— Nem probléma – feleli mosolyogva.

20130611_124409

A szerző a pilótafülkében

Nem kéretem magam, fellépek a lépcsőn, és átveszem a parancsnoki teendőket. Egy megkötés azért van: mindenhez hozzányúlhatok, csak ahhoz nem, ami pirossal van megjelölve. Obsitos katona lévén tudom, a parancs az parancs, így a helikopter nem száll fel, és még csak egy árva rakétát sem lövök ki – a körülöttem állók legnagyobb megelégedésére.

Az eseményekben gazdag kirándulás végén visszaemlékezem egy megható jelenetre. Több is volt belőlük, főleg a szeretet maradt emlékezetes, amellyel körbevettek. Sokan elmesélték, ők maguk is Holokauszt túlélők leszármazottai, második, és harmadik generáció. Egy nép vagyunk.

Amikor az előadóteremben felállva elénekeltük a himnuszt, a végén egy idős ember hangja hasított a levegőbe. Mindenki hallotta kiáltását:

„Ám Izráel Chaj!” „Izrael népe él!”

Senki a világon nem mondhatná ezt hitelesebben, mint egy Holokauszt túlélő.

 

 

 

támogatás
Pop up banner

Címkék:holokauszt túlélő, Izraeli légierő

[popup][/popup]