Az Iszlám Állam – Terrorizmus 2.0

Történet, ideológia, propaganda

A könyv áttekinti napjaink terrorizmusának kialakulását, részletesen bemutatja a ma legrettegettebb terrorszervezet, az Iszlám Állam létrejöttét, haderejének fejlődését, anyagi forrásait, stratégiáját és politikáját.

A szerzők ismertetik az Iszlám Állam által kikiáltott kalifátus szervezetét, hatalmának működését, valamint ideológiáját. A kötet harmadik fejezete azt mutatja be, hogyan használja az Iszlám Állam a hagyományos és az új közösségi médiát, továbbá a lélektani hadviselés módszereit céljai a propaganda, a toborzás és a megfélelmlítés elérésére.
Mindezek háttereként és a lehetséges válaszlépések kidolgozása szempontjából a kötet felvázolja az afganisztáni, az iraki és a szíriai helyzetet, a síita-szunnita ellentétek mozgatórugóit, a Nyugat, ezen belül az Egyesült Államok politikai és katonai tévedéseit, a beavatkozások okait és következményeit.

Részlet a kötetből

4. Az ISIL ideológiájának alaptételei

4.1 A kalifátus

Az ISIL vezérelve – és létének záloga – a vesztfáliai államközpontú nemzetközi rendszer elutasítása és a kalifátus mint politikai, államigazgatási rendszer helyreállítása. Ez a gondolat 2004 és 2006 között már világosan megfogalmazódott Zarqáwí és az al-Kaida vezérkara közötti üzenetváltásokban. A kalifátus kikiáltásának előkészítése volt az iraki iszlám állam 2006. októberi megalapítása. Al-Baghdádí 2013-ban ezt többször is megerősítve úgy fogalmazott, hogy a mozgalom kész a világ térképének újrarajzolására, amely a prófétai útmutatáson alapul, és nem ismeri el az államhatárokat.

A kalifátus Muḥammad halála után az iszlám által meghódított területeken érvényben lévő kormányzati forma volt, élén 1924-ig a kalifa állt. A kalifa megválasztására vonatkozóan nincs egyértelmű szabályozás a Koránban, csak a szent hagyomány tartalmaz néhány erre vonatkozó kijelentést. A szunnita iszlámban a kalifa mint politikai vezető, és az imám mint lelki vezető funkciója többnyire egy személyben testesült meg.

A hagyományok szövege azt sugallja, hogy Muḥammad valószínűnek tartotta a kalifai pozíció létrejöttét, nem pedig elrendelte azt. Az egyetlen konkrét iránymutatás, amelyet e kérdésben a Prófétának tulajdonítanak az, hogy a vezető a Muḥammad törzséből, a Qurajsból származzon. Ez a korabeli arab vezetési kultúrának megfelelő döntés volt, amely az utód kijelölését a hatalomhoz közelállókra bízta, egyúttal elkerülve annak kockázatát, hogy a haldokló vezető saját jelöltje vereséget szenved. Egy történet jelent kivételt, amelyet Sir Wiliam Muir könyvében olvashatunk – eszerint Muḥammad betegsége idején Abú Bakrt jelölte ki helyettesének, és megbízta a pénteki ima vezetésével. Ettől a történettől eltekintve nem találunk olyan utalást, amely szerint a Próféta egyértelmű kijelentést tett volna a közösség vezetésére vonatkozóan. Ez később a vezető választását illetően számos konfliktus forrása lett a közösségen belül (öröklődés vs. kiválóság).

A vallástudósok és a kalifák között folyamatos feszültség forrása volt annak kérdése, hogy a kalifa a prófétai hatalom mely elemeivel rendelkezett. Muḥammad egy személyben volt bíró, hadvezér, próféta, lelki és politikai vezető, s a kalifai funkció eleinte igyekezett integrálni ezeket. A kalifai jogkör értelmezése azonban folyamatosan változott, a bel-és külpolitikai erőviszonyok tükrében alakult. A kalifát ideális esetben mekkai és medinai vallásjogtudósokból álló tanács választotta, ők voltak „a kötés és oldás emberei” (ahl al-ḥall wa’l-ʿaqd). Az Abbászida-dinasztia idején azonban már egyre gyakoribbá vált, hogy erőszakkal szerezték meg a hatalmat. Ez a helyzet ihlette a „a kard jogának” doktrínáját, amely szerint Alláh a győztes oldalán áll, tehát az erősebb az alkalmasabb. A birodalmi adminisztráció bővülésével és finomodásával párhuzamosan azonban a kalifa egyre jobban támaszkodott a bürokratikus apparátusra, elsősorban a vezírre (a kormányzati rendszer gyakorlati irányítója), ráadásul a birodalom távol eső részeinek kormányzói (a szultánok) egyre jobban függetlenedtek a központi hatalomtól. A kalifa politikai hatalma a 10. századra már számottevően meggyengült, s mindinkább szimbolikussá vált, de az umma fejeként továbbra is nagy tisztelet övezte őket, és jóváhagyásuk az önállósult területek uralkodóinak legitimitásához továbbra is fontos volt.

Bagdad bukása és a kalifa meggyilkolása után, 1258-ban például a delhi szultanátusban felfüggesztették a pénteki imát, és a szultán „az igazhívők parancsnoka” titulust használta addig, amíg Kairóban új kalifát nem választottak. Az oszmán uralkodók egyre gyakrabban használták a kalifa címet, s ezt a ḥanafita jogi iskola, valamint perzsa származású jogtudósok pl. Dzsalál al-Dín al-Dawwání (megh. 1502) elméletileg is támogatták. A kalifai posztot úgy definiálták, hogy az bármely uralkodó lehet, aki az iszlámot védelmezi, s ennek fényében az „igazhívők parancsnoka” titulust a „hit védelmezőjé”-vel helyettesítették. Az Oszmán Birodalom alkotmánya 1876-ban szétválasztotta a kalifai hatalom lelki és politikai dimenzióit. A politikai elsősorban a külsőségekre korlátozódott: az uralkodó neve a pénzérméken, érte mondott imádság a pénteki prédikációban, a szent helyek és ereklyék birtoklása. Bár politikai hatalmuk emléke is egyre inkább elhalványult, spirituális jelentőségük megmaradt és központi szerepet játszott az egyetlen, egységes, globális umma koncepciójának fenntartásában és az aktuális politikai vezetők legitmizálásában.

A kalifátust középpontba állító dzsihádista ideológia ereje abban rejlik, hogy konkrét, az iszlám hagyományban gyökerező célt fogalmaz meg, a közösséget egy ideál szolgálatába állítja. Az ideológia gyenge pontja ugyanakkor, hogy nem létezhet kalifa kalifátus nélkül, azaz szükség van területre, amely fölött a szimbolikus vagy politikai hatalmat gyakorolja, s az iszlám törvényt érvényesíti. Területvesztés esetén tehát az ideológiai alap meginog, és fenn áll a veszély, hogy a harcosok más szervezetekhez csatlakoznak.

4.2 A területfoglalás

Az al-Kaidával szemben – amely sejtekben szervezi magát újra – az ISIL-nek létfontosságú a területfoglalás és a fennhatóság – még akkor is, ha az elfoglalt területek gyéren lakottak és stratégiailag sem mindig jelentősek –, hiszen a kalifátus nem létezhet földalatti mozgalomként. A szalafita értelmezés szerint a muszlimoknak kötelességük a kalifátus területén élni, ahol az iszlám törvényt – a középkori büntetési módszerek és a szociális gondoskodás sajátos elegyét – teljes mértékben érvényesítik. Területi fennhatóság nélkül a kalifának tett hűségeskü érvényét veszti valamint a bevándorlásra való buzdítás is okafogyottá válik.

A jelenleg fennálló határokat számos más szervezet, politikai és vallási irányzat is megkérdőjelezi, de a határok elvét nem. Az ISIL azonban teljes mértékben visszautasítja az államhatárokat, amely az iszlámtól eltérő globális kormányzati elképzeléseken alapul, és összeegyeztethetetlen az umma koncepciójával. Amint az ISIL hadserege meghódít egy bizonyos területet, a lakosoknak meg kell tagadniuk minden korábbi hovatartozást, és kizárólagos hűséget kell fogadniuk a kalifának.

A vesztfáliai államrend elutasításának vallási indokai között szerepelnek a következő érvek: csak Istent illeti a hatalom és a tisztelet, a világi struktúrákat nem; Isten törvényeket adott az embernek, amelyek az egyéni és társadalmi életet a legapróbb részleteiben is szabályozzák, ezért az emberi törvények követése az isteni szuverenitás tagadása; az állami szuverenitás gondolata is emberi törvény, amely ellentmond az iszlám egység isteni követelményének; az állami szuverenitás elfogadása tehát az isteni szuverenitás tagadása, azaz hitehagyás. 

4.3 A világ kettős felosztása

A klasszikus iszlám politikaelmélet már a 9. századtól három kategóriába sorolja a világot. Az iszlám területe az, ahol a politikai irányítás muszlim kézben van, és az iszlám jog érvényesül. A dár al-iszlám magában foglalja a területén élő közösségeket, amelyeknek életét, vagyonát és vallási autonómiáját biztosítják mindaddig, amíg nem kérdőjelezik meg a muszlim vezetést és befizetik a fejadót (dzsizja) vagy földadót (kharádzs).

A dár al-ḥarb azon területeket jelenti, amelyeken az iszlám jog még nincs érvényben. A vallásjogászok véleménye az volt, hogy az ilyen területek ellen dzsihádot kell viselni, és amennyiben lehetséges, akkor békés eszközökkel, ha nem, akkor erőszakkal – kapitulációra kényszerítéssel vagy leigázással – a dár al-iszlám területét ki kell rá terjeszteni. Egy köztes kategória a dár al-ṣulḥ, a fegyverszünet területe, amelyet a Próféta mekkaiakkal vívott háborúját szüneteltető 628-as hudajbíjai szerződés alapján tíz évre lehet megkötni, majd pedig korlátozás nélkül megújítani. Ez a hármas felosztás nem szerepel sem a Koránban, sem a szent hagyományban, s valószínűleg 8. század folyamán vált a politikai gyakorlat részévé.

Napjainkban a vallásjogtudósok többsége nem minősíti dár al-ḥarbnak azt a területet, ahol a muszlimok szabadon gyakorolhatják vallásukat. Ugyanakkor nincs konszenzus abban, hogy egy muszlimnak minősíthető terület szükségképpen muszlim politikai fennhatóságot jelent-e. Általánosságban elmondható, hogy a dár al-iszlám és a dár al-ḥarb szembeállítása a II. világháborút követő időszakban eltűnt a diskurzusból. Az ISIL azonban ebben a kérdésben is visszatér a kezdetekhez. Elkülöníti az iszlám területét (dár al-iszlám) a háború területétől (dár al-ḥarb), és kizárólag az általa uralt területet tekinti az iszlám területének.

Minden környező államalakulatot hitehagyottnak nyilvánított, mert jogrendjük nem kizárólag a saría alapján működik, azaz megfosztották Istent kizárólagos törvényhozói hatalmától. Az államok vezetőit a Nyugat érdekei kiszolgálóinak, ezért hitehagyóknak, az umma meggyengítőinek tekinti. Ez a szemlélet alkalmat ad újabb párhuzam megvonására az első muszlimokkal, akik pogányokkal voltak körülvéve. Ezt jól illusztrálja a középiskolások számára kiadott  földrajz-tankönyv, amely csak az ISIL és szövetséges szervezetei által elfoglalt területeket jelöli dár al-iszlámnak, a muszlim világot pedig szinte teljes mértékben dár al-kufrnak, a „hitetlenek földjének” titulálja.

E klasszikus iszlám politikaelmélet aktualizálásának számos következménye van. Először is kizár minden szövetségkötést, nem csak állami szereplőkkel, hanem más iszlamista csoportokkal is, amelyektől vagy hűségesküt követel, vagy ellenségének tekinti azokat. Másrészt kötelezővé teszi az „iszlám állam” területére való bevándorlást (hidzsra). A területén kívül élő muszlimokat hitehagyottnak minősíti, akikre halálbüntetés vár, ha a fogságába esnek. A klasszikus iszlám jogban ezzel szemben a muszlimok közötti harc testvérháborúnak minősült, s a legyőzöttnek kegyelem járt, amennyiben megadta magát. Az ISIL viszont leplezetlen brutalitással végzi ki muszlim foglyait, ahogyan tette ezt a jordán pilótával vagy a szír és iraki hadseregek szunnita katonáival. Ezt az álláspontot fejti ki az ISIL-nek tulajdonított fatwa-gyűjtemény 46. állásfoglalása, amely válasz arra a kérdésre, hogy az ISIL-harcosok özvegyei, valamint kiskorú gyermekeik elhagyhatják-e az „iszlám állam” fennhatóságát. A válasz egyértelmű „nem”, sőt az erre tett kísérlet büntetőeljárást eredményez. Ezt azzal indokolják, hogy a kivándorlás a „politeizmus” uralmába (azaz „a háború területére”) az igaz iszlám útjáról való letérés, azaz főbenjáró bűn.

Harmadrészt, azáltal, hogy az ISIL tagadja minden környező terület és állam muszlim indentitását, nem garantálja azt a védelmet a vallási kisebbségeknek, amely a klasszikus jogi szabályozás alapján járna nekik, ezért az elfoglalt területek keresztény, síita és jazídi lakosságát, ha nem végzi ki, rabszolgaként kezeli.

Besenyő János, Prantner Zoltán, Speidl Bianka, Vogel Dávid: Az Iszlám Állam – Terrorizmus 2.0 – Történet, ideológia, propaganda, Kossuth Kiadó, 2015. 256 oldal, 2800 forint