Az idős hajléktalanok látványa borít ki a leginkább

Röhrig Gézával beszélget új kötetéről Szántó T. Gábor

Hajléktalanokról szóló új versesköteted, az angyalvakond, pont azokban a napokban jelenik majd meg, amikor a kormány Magyarország Alaptörvényének módosításával teszi büntethetővé a közterületen történő, életvitelszerű tartózkodást.

Ez a véletlen műve. A hajléktalanság kriminalizálása ettől függetlenül természetesen elfogadhatatlan. És mélyen alkotmányellenes. Épp azért módosítják az Alaptörvényt, hogy az Alkotmánybíróságnak kuss legyen.

Újszerű a könyv terjesztésének módja.

Decemberig kizárólag a Fedél Nélkül terjesztői árusítják a kötetet, a boltinál kedvezőbb áron, 2290 helyett 1990 forintért. Egy utcalap 45 forintjába kerül a terjesztőnek, s általában egy kétszázast kap érte. Egy angyalvakondot eladva ennek a sokszorosát megkeresi majd, hisz a bevételen csak ő és a lap osztoznak. Így jól járnak ők, de jól jár a kötet is, hisz olyanokhoz is eljuthat, akik nem föltétlen néznek be, vagy ha be is néznek egy könyvesboltba, korántsem biztos, hogy a magyar költészet polcait böngészik.

Gazdag, de fájdalmas élmény a kötet, amit az eddigi folyóiratközlések alapján tudni lehet róla.

A hajléktalanságnál nemigen van megalázóbb, veszélyesebb életforma. Van, akit összevernek, van, akit lehugyoznak, van, akire pitbullt eresztenek. A minap épp fölgyújtottak valakit. S ami a legszomorúbb, hogy a saját köreiken belül is rengeteg a lopás, az erőszak.

Kortárs magyar írók tiltakoznak majd október 14-én a Kossuth-téren a törvény hatályba lépése ellen.

Igazuk van. Az helyes persze, ha az állam biztosítja városai nyugalmát és tisztaságát. Ha eltereli a hajléktalanokat bizonyos területekről. Adott esetben szükségessé válhat a rendészeti fellépés is. Erkölcsi alapja azonban csak akkor lenne bárminemű szigorításnak, ha az Alaptörvény kérdéses cikkelyének első két pontját is módosítanák egyidejűleg, tehát ha a kormány a szigorítást olyan pozitív, konkrét vállalások Alaptörvénybe iktatásával ellensúlyozná, melyek az eddigieknél érzékelhetően több törődést, férőhelyet, melegedőt és orvosi ellátást biztosítanának a rászorulóknak. Erről azonban nincs szó. A múlt héten elfogadott 300 milliós tartalékalap üdvözlendő, ám egyszeri lépés, ami a jövőre nézve semmiféle garanciát nem nyújt.

Láthatóan képben vagy.

Érdekel a dolog. New Yorkban is, itt is. Szívesen megkérdezném a képviselőt, aki e javaslattal előállt, hogy hová menjenek, például, a zacisok, az állami gondozottak, amikor tizennyolc évesen kipottyannak a nagybetűsbe? Minden évben van belőlük pár ezer. Ebből a pár ezerből lesz, aki talál magának fix munkát, s hozzá megfizethető albérletet, és lesz, aki nem. Ez utóbbiak egy jelentős része az utcán köt majd ki. Mostantól egy agyalágyult bíró büntetett előéletűvé teheti őket csak azért, mert rendőri felszólításra sem keltek föl egy padról a Népligetben. Én nem vagyok érzelgős, még csak baloldali sem, ám ezt akárhonnan is nézem, agyrém. Nettó kegyetlenség.

S ehhez nem kell még csak zacisnak sem lenni. Elég ha egy fiatal a vidék egyik válságövezetéből kíván kitörni, mondjuk, egy borsodi vagy szabolcsi faluból, ahol munkát már évtizedek óta ötven kilométeres körzetben nem láttak. Hisz egy állami gondozott, pusztán anyagi értelemben, kedvezőbb helyzetben van mélyszegénységben élő nemzedéktársainál. Nos, vegyünk egy ilyen sorsa jobbrafordulásáért szerencsét próbált Tisza-parti vagy viharsarki sihedert. Belőlük már nem pár ezer, hanem sokkal több ezer van. Valóban bíróság elé kell rángatni egy ilyen srácot csak azért, mert nyáron egy parkban húzta meg magát?

Honnan a ragaszkodás a témához?

Fölháborodás ez inkább, bár már kezdek letenni arról a mind gyermetegebbnek bizonyuló utópiámról, hogy az emberiség egyszer majd valóban képes lesz felszámolni a nyomort, amely a tudományos-technológiai fejlődésnek ezen a pontján már lassan önmagában véve is perverzió. A dolgok jelen állása szerint nagyon is úgy fest, hogy a hajléktalanság kiküszöbölhetetlen velejárója a kapreálnak, hogy Balassa Péter szép szavával éljek. Egyedül New Yorkban több mint hatvanezer ember él menhelyen, egyharmaduk kiskorú.

És hát van ebben persze bűntudat is bőven. Rühellem magam, amint naponta hetvenhétszer jó előre elfordítom a tekintetem, vagy ha a szemkontaktus már létrejött, ahogy ugyanazzal a bárgyú, bocsánatkérő mosollyal sasszézom el mellettük, míg ők felhúzott térdekkel a falnak dőlve ülnek, vagy épp magzatpózban fekszenek egy hullámpapíron. Az idős hajléktalanok látványa borít ki a leginkább. Ezzel nyilván mindenki így van. Legutóbb egy szépkorú, palócosan beszélő nénike kért meg, hogy csavarjam le a kupakot a vizespalackjáról. Már nem volt hozzá ereje.

Terepeztél?

Nem. Sok hajléktalant ismerek. Az egyik első Puczi Béla volt, a marosvásárhelyi fekete vasárnap egyik letartóztatottja. Hét napig verték a kihallgatói, de nem vallott senkire. Szabadulása után Párizsban, majd Pesten csövezett. Napokon át kísérgettem mindenhová. Tulajdonképpen ő avatott be engem ebbe a szubkultúrába.

Később Manhattanben évekig overnight volunteerkodtam egy éjjeli menedékhely második emeletén. Este 9-től reggel 6-ig minden csütörtökön én tartottam a frontot. Kiosztottam a vaságyakat, a vacsorát, a törülközőt, elvégeztem az adminisztrációt, aztán beültem hozzájuk tévézni. Csillagsok lecsúszástörténetet hallottam tehát, bár volt olyan is nem egy, aki úri passzióból választotta ezt az életformát, mint az öngyilkosság legköltségkímélőbb alternatíváját. Egyszerűen ki akart szállni. Kockázatos játék, hisz egy idő után a hajléktalanságból sincs visszaút.

Egyébként az én szememet minderre a szívjó Pik Kati nyitotta föl még az átkosban. Egy haverommal fölmentünk Solt Ottiliáék Komjádi utcai lakásába, ahol Kati egyszer s mindenkorra a fejünkbe véste, hogy a hajléktalanság csupán a jéghegy csúcsa. A végállomás. Az igazi probléma a mélyszegénység. A télen megfagyók kilencven százaléka nem közterületen, hanem a saját ágyában dermed halálra.

Hajléktalanok a világ minden nagyvárosában vannak, még Genfben is. Mi a megoldás erre a problémára?

A hajléktalanság következmény. A jelenség eredőit kéne orvosolni. A kreatív lakásprogramok, a piacképes szakmák hiányát. Az alkoholizmust. A gyermekotthonokban szerzett intézményfüggést, és általában minden szocializációt, mely olyan súlyos ismeret- és készséghiányokkal röppenti ki a felnőttkorba a serdülőt, hogy az önálló életvitelre még egyáltalán nem alkalmas. Az igazolhatóan nincsteleneknek széles körben hozzáférhető, ingyenes jogsegélyszolgálat hiányát közüzemi díjtartozások, illetve válóperek esetén. A többségi társadalom érzékenyítését segítő, valamint a romák fölemelkedését célzó projektek drasztikus leépítését. Vagy a családvédelem hiányzó elemeit. Ezzel kapcsolatban volna is rögtön egy ötletem. Megoszthatom itt? Hátha ezt az interjút olvasva fölfigyel rá valaki a parlamentben. Sose lehet tudni.

Persze, mondd.

Fontos lenne szerintem egy olyan törvény megalkotása, mely azt mondja ki, hogy az a szülő, aki önszántából és rendszeresen nem jelenik meg a gyermeke láthatásán, fizessen tizenöt százalékkal magasabb gyerektartást. Fair?

Megfontolandó. Akkor ezt most ezennel vitára bocsájtjuk, remélve, hogy fölvetésed eljut a megfelelő fórumokhoz.

Köszi.

Én még emlékszem, fiatalon jobban érdekelt a politika.

Rég volt. S különben is, Magyarország ebből a szempontból kifújt. Egyetlen vállalható párttal sem rendelkezik. A politikát egy jó ideig most megette a fene, dehát az élet ezerszer fontosabb és szebb annál, mintsem hogy állandóan ezen keseregjünk. Nekünk magunknak kell végül kézbe vennünk ezt is, a felsőbbség tesz az elesettekre, hisz beárazta s tudja jól, ők nem szavaznak. Döbbenetesen agresszív hozzáállásokba lehet belefutni hajléktalanügyben, ám én úgy tapasztalom, a többség, pártállástól függetlenül, szolidáris velük. Rengetegen élnek ugyanis közöttünk, akiknek nincs egy fillér félretett pénzük sem, akiket mindig csak a következő fizó választ el az utcára kerüléstől. A bátyám és a felesége is egy bérleményből indulnak el a gyárba minden reggel, a nővérem pedig most, hatvan évesen ment ki egy szó némettudás nélkül dolgozni Ausztriába, mert bár tizennyolc éves kora óta folyamatos a munkaviszonya, annyit sosem tudott összerakni, hogy akár egy garzont is vehessen. Őrájuk számíthat a leginkább a hajléktalan, a veszélyeztetettekre. Többnyire ők azok, akik levisznek nekik egy befőttesüveg bablevest.

Szép a könyv ajánlása: Azoknak, akik vigyáznak rájuk.

Ezt Szilasitól kölcsönöztem. Ő biggyesztette ezt A harmadik híd elé. Az ellátórendszer összes dolgozója előtt pedig tényleg le a kalappal. Most gondold meg, mennyivel könnyebb és nyugisabb lenne átigazolniuk egy magán idősotthonba. A pénzről nem is szólva. Ezt tényleg csak elhivatottságból lehet csinálni.

Vagy hitből.

Igaz, bár a szenvedés nem csak társadalmi, de akut vallási probléma is. Nem vet jó fényt az Irgalmasra ennyi irgalmatlanság. Ott vannak ugyanakkor a civil szervezetek, a Budapest Bike Maffiától a Máltai Szeretetszolgálaton át egészen az Oltalom Alapítványig, tele buzgó önkéntesekkel. Az ő példamutatásuk megrendítő. Reményre ad okot.

Bibliatanár vagy. Hogy viszonyul mindehhez a Szentírás?

Azzal, hogy Isten minden egyes embert a saját képmására teremtett, a Biblia rögtön a legelején kezünkbe adja a kulcsot, hisz ez a négy héber szó, böcelem Elokim bárá oto, azóta is az egyenlőségért és az emberi méltóságért küzdők elsőszámú bázisszövege, ha tudnak róla, ha nem. A Írás nyelvhasználata ugyanakkor eltér a ma uralkodó beszédmódtól. A Tórában ugyanis nem jogai, hanem kötelességei vannak az embernek. A hangsúlyt tehát nem a rászorulókra, hanem az értük felelősséggel tartozókra helyezi a szöveg. Így kerüli el az illetékesség, a hatáskörök elmaszatolódását. Ha ugyanis jogokról beszélne a Biblia, mint mondjuk az ENSZ, akkor mindig föltehető, sőt fölteendő maradna a kérdés, hogy vajon kinek a feladata biztosítani azt, hogy én a jogaimmal élhessek. Ellenben ha kötelességeket fogalmazunk meg, akkor azt minden esetben napnál világosabban egyértelműsíteni kell, kinek, mikor, kivel szemben és mi a kötelessége. Célravezetőbb ez a módszer, hiszen ha a segítségnyújtás parancsolata személy szerint rám vonatkozik, akkor én azt, jó lelkiismerettel legalábbis, semmi szín alatt nem háríthatom át másra. A lakhatás biztosítása tehát a rabbinikus irodalomban nem mint jog, hanem mint chijuv, kötelesség jelenik meg, mégpedig a cedáká, tehát az igazságosság parancsolatának egyik elemeként. A zsidó társadalom mint egész, illetve a zsidó ember mint rész együtt feleltek azért, hogy az országban senki ne válhassék hajléktalanná. Amire, tudtunkkal, soha nem is volt példa. Minden földönfutóvá lettet azonnal el tudtak helyezni.

El tudtak helyezni, de hová? Összevetve azt, mondjuk, egy mai menhellyel.

Érdemes ebbe is belemenni. Az ünnepi sátor, vagy a mezüze, a háztetőre építendő korlát, a má’áke, és más törvények paramétereiből jól összerakható, a törvény szerint milyen ismérvek tesznek egy helyiséget adekvát, valódi otthonná. Szerepet játszik ebben az eredeti funkció, vagyis hogy minek szánták az épületet, a méret, a főzési, étkezési, valamint tisztálkodási lehetőség éppúgy, mint a biztonsági szempontok, vagy a házaséletre való alkalmatosság. Ami a legszebb azonban, és ami teljességgel elképzelhetetlen ma, hogy anno még azt is figyelembe vették a döntéshozók, a rászoruló milyen körülmények közül érkezett. A neki járó segítség ugyanis a Tóra szerint déj máchszoro, tehát az eddigi életszínvonalának megfelelő kell legyen, hogy hiányt ne szenvedjen. Magyarán, mondja a Toszefta, ha eddig volt lova, áfilu szusz lo, akkor ezután is biztosítani kell számára egy lovat. Úgyhogy, láthatod, hipermodern korunk e tekintetben sajna nem jön ki túl jól az ókori helyzettel való összehasonlításból. Manapság már korántsem törődünk egymással ennyire. Gondolj bele, ha az elmúlt kétezer év alatt nem fejlődtünk volna egy centit sem, s kizárólag a szociális háló akkori szintjét tudtuk volna csak megőrizni, akkor Haifán ma még egy kocsit is kapna a külön bejáratú szállása mellé egy tavaly még jobb módban élt izraeli hajléktalan.

Hm. Hát igen, ettől elég messze vagyunk. Térjünk még vissza egy kicsit az angyalvakondhoz. Kíméletlen megfigyelő vagy. Photoshop nélkül dolgozol. Mint kívülálló számára, mi a legszörnyűbb számodra a hajléktalanságban?

Suhanckoromban láttam egy Tom Jonest Kaposváron, Gazdag Gyula rendezte, ha jól emlékszem. A díszlet végig emberekből állt. Ez nagyon megfogott. A másik asztalának, székének, fogasának, falának lenni. Sok mindent kibír az ember, ha közösségben teheti. A hajléktalanságban, azt hiszem, az a legborzasztóbb, hogy ők igazán még egymásban sem igen bízhatnak. Túl sokan vannak ehhez, és túl esetleges is ahhoz minden, hogy mélyebb, valódibb kapcsolatok is kialakulhassanak. Talán ez a széthomoklottság, ez a rájuk guanósodó egyedüllét a legszörnyűbb az egészben.

A kötet mottója is beszédes: Története annak van, aki eltört.

Van a törés egy lehetséges fenomenológiájára egy perced? Akkor elmondom. Kicsit technikai az eleje, de tarts ki, mert megérkezünk majd vele valahová, ígérem. Szóval. Ádámot a föld porából teremtette Isten. Innen a neve is, hisz ádámá földet, ádom pedig vöröset jelent, amiből úgy tanulják a mesterek, hogy Ádám gólemjét vörös földből, azaz agyagból gyúrta az Örökkévaló. Mármost a tisztasági törvények előírásai szerint van olyan eszköz, melyet az anyagától, illetve a nemkívánatos behatás mértékétől és módjától függően csak élővízzel, és van olyan, amelyet csak izzítással lehet kikóserolni. A 3Móz 6:21-ből viszont arról értesülünk, hogy u’chli cheresz áser tövusál bo jisávér, tehát a tisztátalanná lett égetett cserépedényt össze kell törni, mivel azt sem vízzel, sem tűzzel nem lehet már kóserrá tenni. Összezúzzák hát, nehogy valaki jóhiszeműen újra fölhasználja azt. Eddig világos. Most jön, amire vártunk. Minthogy az ember égetett cserépedény, hisz agyagból gyúrta őt Isten, és amíg él, a lélek tüze lobog benne, ha tisztátalanná vált, ő is, éppúgy mint egy kancsó vagy egy csupor, összetöretik. Ez a törvény. És ez alól nincs kivétel. Előbb-utóbb mindannyiunk szívére sor kerül. Ám szemben a kancsóval, a megtört ember nekiállhat és összeragaszthatja a ripityáit, hisz azok, épp a törés által, immár újból tiszták. Ezért mondja Salamon király, hogy ki seva jipol cádik v’kájám u’resájim jikaslu v’ráá. Mert ha hétszer elesik is az igaz, fölkel, míg a bűnösök elbuknak a bajban.

Ámen. A kötet kerek ötven hajléktalan portréja. Mi jelentette a versek megírásában a legnagyobb nehézséget?

Eljutni az ábrázolástól a gondolatiságig. Elrugaszkodni a puszta realizmustól, metaforává emelni a konkrétumot. A szociografikus hitelesség szükséges bár, de nem elégséges az ilyesféle lírához.

Megmutatnál a Szombat olvasóinak egyet az ötvenből?

Örömmel. Álljon itt akkor a kötet nyitóverse. Vigyázat, hosszú!

 

dezső bácsi

 

1

 

elmondanám ezt néked ha nem unnád

 

nemrég a fűben

egy este elterültem

fáradt voltam az idő is jó volt

köröttem már mindenki horkolt

csak nekem nem jött álom a szememre

 

mint borját nyalta föl a holdat

lassacskán a lenyugvó nap

s a csillagok

mint egy szétkergetett banda

bevárták egymást a megbeszélt égen

 

egy foltos kérgű platán alatt

kissé kábultan

fekve bámultam

ahogy kiveri a házak szemét az űr

amint elsötétül a lakótelep

fölment az utolsó gördeszkázó gyerek

bezárt a söröző a happy end is

 

emlékek vettek elő

meggyűrűzhetetlen komisz emlékek

akár egy óriási térképet

próbáltam a múltat összehajtogatni

 

apadt horpaszú felhők bordáit számolgattam

lestem ahogy mint egy boríték enyvcsíkja

átmászik a mindenségen épp egy csiga

 

hívtam az álmot így és úgy

nem sikerült elaludnom mégsem

 

egy fészekkel bőven megáldott fát néztem

aztán láttam nem fészkek azok: szétnyílt tobozok

egy tűlevele hullt halott fenyőfán

 

egypettyű katicabogárszemekkel

két pimasz galamb szállt le mellém

’lúzer’ álltak tovább csalódottan

 

hát fölkelek gondoltam nem bánom az egészet

bezzeg aki részeg

ő már tátott szájjal húzhatja a lóbőrt

 

cuccom egy bokor alá rejtve

mozgó graffitiként róttam az utcákat

 

s mert részvétünk csak akkor lehet a világé

ha nekünk épp nincs szükségünk az övére

sok mindent észre vettem én akkor

 

a kóbor kutyák összeszagoltak

barnán fénylett az égbolt mint a máj

messzi egy riasztó dallamkürtje száll

 

a kocsik csukott visszapillantókkal szenderegtek

egy biztonsági öv egy taxi ajtajába csípődött

így szorultam én is valahogy kívülre

mindegy amíg nem találtak rám kihűlve

addig van remény

 

bóklásztam csellengtem mint ki mást nem is tehet

 

a járdába szikkadt sötét rágókból hetet

krétával úgy kötött össze valaki

hogy az a göncöl szekerét formázza

 

néhány iparvágányon átvágva újpestre értem

 

egy madáretetőből hisz idelát

kilőtték a kamerát

 

disznók faltak ott egy koporsóból

eres fülük elfödte szemüket

jobb ha most visszafordulok

nem értettem mit skandál a tömeg

 

a járdán félmeztelen fiú feküdt

még a cipőjét is elvitték

olajtócsák freskóin keresztül

hamar kereket oldottam innét

 

akár sínkő a töltésről: egy könnycsepp lepereg

a bodzák lombja tökmagként köpte a verebet

üresre nyomott fogamzásgátló

használt pébépalackok egy ketrecbe tömve

mint repi pálinkás üvegben a körte

szennyét e környék már a testébe nőtte

 

odébb

rántottát sütve egy parabola antennában

iddogáltak énekeltek páran

 

jó szaga volt de féltem odamenni

 

2

 

visszabattyogtam hát s ledőltem újra

a millió dudva

nevétsetudomka

nemosztnemszorozka közé

 

fetrengtem egy ideig a lombok alatt

kedvetlen akár egy kője kélt foglalat

 

tücskök zengtek

egy sünre görény támadt

elmotyogtam imámat

 

aludnom még mindig sem sikerült

 

tán a csallóközi darvak egy vonuló éke

krúgatva húzott el a magasban délre

 

a hold meg úgy tespedt moccanatlan

akár a vécésnénik üres tányérjára

pillanatragasztózott euró

 

mély volt az ég

s oly tiszta éppen

a hullócsillagokat már-már hallani is véltem

ember nagyságúra csonkolt

piás akácok jöttek

s vérző ágaikkal összekapaszkodva

dervisként keringtek bőgtek az arcomba

 

gyomrom szűkölt

nem ettem aznap

gyorsúszásban mérgesen forgolódtam csak

 

zsibbadtan a sötétséggel szemeztem

félvén csak nem felejtettél el engem

 

mikor egy vakond föltúrta a hátam

 

’a szent félvállról veszi a keresztjét

így a másikon is vihet egyet még

pontos a pác testreszabott a gond’

 

mondta a bársonybundás kis vakond

s rögvest visszafúródott a földbe

 

hogy is kezdjem hogy magyarázzam?

honnan tudta hogy ott van a hátam?

tuncsi orrával tűfejnyi szemmel

honnan tudta ez a pöttöm henger

s vajon miért épp hozzám küldted őt?

 

 

3

 

hisz akár egy dísztárcsa a sztrádán

én már leváltam valahol

iszom de nem hat rám az alkohol

 

van nálam

ám nincs bennem élet

mint gyufa mely másnak tud csak tüzet adni

 

 

egy éve vagyok mindössze az utcán

de az idegtől hogy nincsen visszaút

már nem hurkás a bélsaram

fosok a szó minden értelmében

 

pedig magamra még nem csöviként tekintek

ahhoz engem túl forrón dajkált egy szép és dendi gyermekkor

lelkében a betonkeverő is légvédelmi reflektor

 

őrzöm tehát ami maradt belőlem

az eltaposott csikket nem emelem föl

nem anyázom ha rugdos a rendőr

s aggastyán létemre letegez

 

balga fejjel úgy véltem anno

mindenkinek van jövője ha jól tanul

mondd miképp vessek horgonyt hajótlanul?

idén hol fogom kihúzni a telet?

taníts meg úgy enni hogy ne magamból egyek

 

mint mágnespor a vasreszelékkel

eggyé válnék ha tudnék az éggel

hogy tavirózsaként

mely fönt ring a

g

y

ö

k

e

r

é

től oly távol

csak szívem lenne kicsit messzebb a világtól

s elhordoznám én ezt is

 

4

 

az éj szirmain átszúrt a virradat

egy trafó vad kattogásba kezdett

az eddig fej nélkül gubbadó galambok

burrogva bosszúsan ébredeztek

 

5

 

szóval bevallom

elvástam

 

mellkasomban mind gyakrabban gerjed a légszomj

egyre többször kell a világűrbe harapnom

s bár hiszem hogy én is az éden kertjéből valék

itt és most csak afféle szerves hulladék

kit nem véd se nő se vers

 

üss ha jó erősre versz

én majd olykor felvonítok

elnyeli a hangom a szmog

felállok lassan elszántan

az is lehet hogy már megkrepáltam

hogy ma tényleg végleg kiütöttél

elmetszve csüng mind a négy ringkötél

 

az utolsó gong csak az igazaknak jár

 

6

 

ritkán halunk bele néha

jöjj vakvezető hiéna

lábhoz! két szép őrangyalom

nagy vizek robaját hallom

a tér akár egy rossz pulóver

szikrát szór ahogy múlok el

mint pörköléskor kocaemlők

elvillannak az esztendők

csillagtetvek az éj hajában

 

 

7

 

nézd csak tudom hogy ingyen kell hinnem

s hogy mindjárt el kell mennem innen

ám a titkos küldönc ki hajnalban rám tört

bizony mégiscsak úgy érzem én felség

bár nem lebegett s hófehér szárnyai se voltak

angyal jelent meg ott nekem a kárhozottnak

egy angyalvakond ama mennyei országból

kiben minthogy a szellem csipketüze lángol

nincs tér sem idő se éhség se közöny

 

ám sorsomat én a porhoz kötözöm

hisz annak aki tényleg a te szolgád

ez a bolondok háza a mennyország

mert kinek s ugyan mit adhatunk a másvilágon?

 

így – bár fájni is tudsz – élet

neked még sincs ellenséged

mindenki csak téged akar

nem is lehet akkora baj

hogy téged szív ne szeressen

balhézunk itt a zsebedben

fecsketorkok engem! engem!

kurjongatunk telhetetlen

mi a titkod? hogy csinálod?

aki élt az élni vágyott

élni az utolsó percig

ki az kit nem ez az elv szít?

a remény hogy utánad is még te jössz

megszülsz megölsz megszülsz megölsz

 

8

 

lét és nemlét közt a pelyvát kihányom

verset ejt velem Isten a világon

oly sós a könnyem hogy járni tudnék rajta

felség csak te vagy ki megvigasztalhatna

 

nyugtatgattak engem is már jámbor emberek

hogy kegy sőt ajándék a te ránk emelt kezed

’jól elver az igaz de csak mint az asszony

álruhában áld ő itt minket állkapcson

most még fáj de holnap már ünnep

oltókéssel ontja vérünket’

 

nem tudom

nem tudom

semmit sem tudok

 

ám szolgádnak ha végül arra vinne útja

színed előtt Atyám homlokig borulna

homlokig borulna s hebegve megköszönné

hogy eldobott rágókból összeállt göncöllé