„Az ésszerűtlenség művésze”

Számos hírügynökség és szinte minden fontos amerikai és európai újság nekrológban emlékezeett meg a 87 éves korában elhunyt Eli Broad-ról. A közadakozásai révén is világhírű milliárdos üzletember és műgyűjtő jelentős szerepet játszott Los Angeles művészeti és kulturális életének alakításában.

Broad nevét az 1960-as évek elején ismerték meg Amerikában, amikor a Kaufmann és Broad nevű cég egy nagyon kedvező kondíciójú, olcsó lakásépítési programot ajánlott Detroit-ban. Broad rájött arra, hogy a gázzal történő fűtés feleslegessé teszi a szenespincét, ezáltal a házak alapozás sokkal olcsóbban megoldható. Három év elteltével a cég már több milliós nyereséget könyvelhetett el, és a tőzsdére is bevezették.

Broad szülei Litvániából kivándorolt zsidók voltak, apja festő-mázolóként, anyja pedig varrónőként dolgozott, de gyerekük Eli Broad már gyerekkorában kitűnt üzleti érzékével és rendkívüli ötleteivel. Szervező- és problémaelemző készsége, közgazdasági és számviteli fogékonysága révén rendkívüli iskolai előmenetelt tanúsított. A Michigan-i egyetemet korengedménnyel végezte, és 1954-ben, 20 éves korában már ő volt az Egyesült Államok legfiatalabb könyvszakértője. Az ingatlan-vállalkozás sikere 1963-ban Broad-ot arra késztette, hogy terjeszkedjen, ezért Los Angelesbe vitte át üzleti tevékenységének központját. 1970-ben a cég vagyonát már százmilliókban mérték és egész Kalifornia nagyra értékelte Broad különböző jótékonysági akcióit. Mint ahogy üzleti elemzéseiben és vállalkozásaiban, úgy a mecenatúra területén is nagy előrelátással és szokatlan részletességgel építette fel stratégiáját. Három fő területet választott ki: az oktatást, a tudományt és a művészetet, és mértéktartó becslések szerint is, az elmúlt 50 év alatt mintegy 2,5 milliárd dollárral támogatta a kiválasztott projekteket. Adományait sohasem szórta szét, hanem szigorú feltételekhez kötötte, és az összegek felhasználását is hasonló szigorral elenőrizte. „Kisebb ügyet megoldhatsz bütykölésel, de a nagyobb problémák megoldásához nagyvonalú tervre van szükség” – írta le „Az ésszerűtlenség művészete” (The Art of Being Unreasonable) című, 2012-ben megjelent könyvében .

Több olyan jótékonysági gyűjtésnek volt kezdeményezője – egyben első és legnagyobb adakozója is – amelyhez több száz millió dollárra volt szükség. A Los Angeles-i Kortárs Művészeti Múzeum, a Gehry által tervezett és kivitelezett Disney Koncertterem, az UCLA- Oktatási és Továbbképző központja, a Harvard Egyetem őssejt-kutató Intézete, a Broad Foundation, az oktatási célokra szolgáló Broad Center, a Yale egyetem Broad Akadémia-fakultása csak néhány abból a hosszú listából amelyet Eli és felesége Edythe Broad hozott létre.

Broad első üzleti bevétele is a gyűjtési szenvedélyéhez kapcsolódott. 13 éves volt, amikor újsághirdetésre figyelt fel: használt régi bélyegeket nagy csomagokban, százasával árultak. Eli ezeket szétbontva az értékesebbeket egyesével adta el, ugyancsak újsághirdetések révén. Később nevetve mesélte, hogy sokan csekkel fizettek, mert nem gondolták, hogy a hirdetések mögött egy gyerek áll, akinek még nincs is bankszámlája. A Broad-házaspár 1972-ben vásárolt először gyűjtési céllal képzőművészeti alkotást, mégpedig egy Van Gogh rajzot 72 ezer dollárért. A Broad-házaspár azonban nemcsak a pénz, hanem a kapcsolatok embere is volt, így gyűjtésükben szinte kizárólag a kortárs alkotók felé fordultak. „A már nem élő festőkkel nem tudok beszélgetni, márpedig ha minden időmet üzletemberekkel, ügyvédekkel és könyvelőkkel kellene töltenem, úgy nagyon unatkoznék.” A szabad hozzáféréssel online is megtekinthető Broad Gyűjteményben több mint kétezer művésztől alkotásai tekinthetők meg, és ezek – mint egy kölcsönkönyvtárból – a múzeumok számára kikölcsönözhetőek. Broad-nak ugyanis az volt a véleménye, hogy a művészet – akárcsak az oktatás – akkor igazán hatékony, ha minél szélesebb körben, minél több emberhez jut el.

A Los Angeles-i Kortárs Művészeti Múzeum (MOCA) is Broad ügyes üzleti tárgyalásának köszönhette egyedülállóan gazdag és különleges törzsanyagát. Giuseppe Panza di Biumo gróf az olasz adótörvények változása miatt 1983-ban gyűjteményéből 80 mű eladására kényszerült. (Ezek közt volt 7 Rothko, 11 Rauschenberg, 12 Kline, 4 Lichtenstein, 8 Rosenquist és 16 Segal alkotás.) A Sotheby’s és a Christie’s becslései szerint aukción ezekért a képekért 11 és 15 millió dollár közötti összeget lehetett volna elérni. Panza utálta az árverésen való eladás ötletét, azt szerette volna, hogy a művek gyűjteményként egyben maradjanak. Broad nemcsak rábeszélte a MOCA vezetőségét, hangsúlyozva, hogy hihetetlenül ritka lehetőség, hogy egy múzeum tömegesen vásároljon, de gyűjtést is indított, (első adományozóként 1 millió dollárt ajánlott fel) hogy a MOCA vásárolhassa meg a gróf gyüjteményét. A múzeum végül 12 milliós összegű felhatalmazást adott Broad-nak. A Panza gróffal való tárgyaláson sikerült neki a MOCA javára 11 millió dollárért megvenni a teljes kollekciót, amelynek mai becsült értéke meghaladja az egymilliárd dollárt.

Broad gondolkodásmódjára jellemző a következő történet is: az egyik amerikai hitelkártya-társaság a kártyájával történő fizetések esetén kedvezményes repülőjegy-vásárlási akciót hirdetett. Broad Roy Lichtenstein alább látható „I am sorry” című hatalmas méretű olaj-vászon képét 2,1 millió dollárért vásárolta meg, de mindenki nagy meglepetésére nem csekkel, hanem hitelkártyával fizetett, és az így kapott kedvezményes repülőjegyekből éveken át biztosította a Michigani egyetem diákjainak tanulmányútjait.

Broad tisztában volt azzal, hogy karrierjét a korlátlan amerikai, elsősorban Los Angeles-i lehetőségeknek köszönhette, és ezt egész életében törleszteni akarta. „Két évtizeddel ezelőtt teljes munkaidőben a jótékonykodás felé fordultam, és minden időmet a közoktatás, a tudományos és orvosi kutatások, valamint a vizuális és az előadóművészet támogatására fordítottam, mert úgy éreztem, hogy az én felelősségem és kötelezettségem az, hogy visszaadjak valamit abból, amit olyan bőségesen kaptam. De rájöttem, hogy semmiféle elkötelezettség nem fogja kompenzálni a mély társadalmi egyenlőtlenségeket, amelyek megakadályozzák az amerikaiak többségét – a gyári munkásokat, a farmereket, a vállalkozókat, a villanyszerelőket, a tanárokat, az ápolókat és a kisvállalkozások tulajdonosait – abban, hogy részesüljenek az általunk Amerikának hívott jóléti államból.”

Eli és Edythe Broad pénzügyi pályafutása, sikerei és jótékonysága talán nem tipikus a méreteit illetően, hiszen kevesen mondhatják el magukról, hogy dollár milliárdokkal honorálták és támogatták országukat, és azon belül szűkebb lakókörnyezetüket, abban azonban mégiscsak karakterisztikus és példamutató, hogy anyagi lehetőségeikből adódóan az oktatás, a tudomány és a művészet nagyvonalú és önzetlen támogatásával bizonyították országuk iránti lojalitásukat.Mint írtuk, történetünk nem Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban játszódott…